Szamba a lelátón

"Itt a töki, a szotyi, a brazil zászló" – kaptuk szerda este a kissé felforgatott kínálatot a metró közelében álló asszonyságtól, de a hölgy becsületére váljék, a sárga-zöld lobogó mellett piros-fehér-zöldet is árult. A kereslet teljesen egyforma: sem ezt, sem azt nem viszi senki, magasan a szotyi a nyerő. Meglepődni, persze, nem kell: brazil zászlókat nem nagyon illik vásárolni egy ilyen meccs előtt, a magyart meg a többség már beszerezte valamelyik március 15-én vagy augusztus 20-án…
Ahogy befordultunk a Stefániára, hangos vijjogással figyelmeztetett két rendőrmotoros, hogy illusztris vendégek érkeztek: a brazil válogatott. A szurkolók többsége integetett, az elöl ülő Mario Zagallo visszaintegetett, a többieket meg nem láttuk, mert a sötétített ablakok mögött csak kontúrok látszódtak. Sok egyforma fej, meg egy kétszer akkora – utóbbi lehet a fodrászt ritkán látogató Ronaldinho vagy Roque Junior. ---- Jegyünk az I. szektorba szólt, a szögletzászló környékére: a kapuknál hatalmas volt a torlódás, de a beléptetés zökkenőmentes. "Van önnél szúró- vagy vágóeszköz?" – váltott hivatalosra a fiatal biztonsági őr, de egy hasonlóan precíz "nincs"-csel megnyugtattuk. Viszonylag emberi kinézetünk lehetett, mert a motozás elmaradt – különösebb gond nem származott belőle, ez nem az a meccs, ahova az ember a szendvics mellé kisbaltát is csomagolt. Odabent is akadt egy-két árus, de ők már magyar sálat is kínáltak. Az sokkal jobban fogyott, mi is vettünk egyet, kétezret igazán megért: az egyik oldalára az elmúlt száz év legsikeresebb válogatott meccseinek jegyzőkönyvei vannak felskiccelve, ekkor még bizakodtunk, hogy a következő sorozatra már ez a derbi is felkerül. Sokan sérelmezték ugyanakkor, hogy senkinek sem jutott eszébe erre a találkozóra egy magyar-brazil közös emléksálat készíttetni: biztos nem üzlet, ha mondjuk húszezer menne el belőle… ---- A lelátón egyre csak gyűlt a nép, lassan elfogyott az összes hely, márpedig ez ilyenkor komoly konfliktusok forrása. "Elnézést, hogy megszólítom, nekünk ide szól a jegyünk" – hallottuk felettünk, "…na húzzál a helyemről, mert lerúglak" – hallottuk alattunk az udvariasság különféle fokozatait. Hiába próbáltak védekezni ("…ez nem az opera"), a kiebrudaltak többsége kénytelen volt a lépcsőn ücsörögni.
Jöttek ki a brazil játékosok, diszkrét taps, még diszkrétebb fütty. Átellenben már szólt a tábor, ám tán maguk a melegítő játékosok sem értették a rigmusokat, hiszen legfeljebb százan lehettek a kiabálók – hála a jegyvásárlás kötöttségeinek, a híres T-szektor egy disztingváltabb nyugdíjasgyülekezetet idézett. A Himnusznál mégis pompás a zászló- és sálerdő, énekeltünk ezerrel: hamisnak nagyon hamis, de mindenképpen pozitívum, hogy amikor a hangszórókból a balsors dörrent meg, akkor a szokásokkal ellentétben a közönség nem az utolsó sornál járt.
A balsors, persze, csak a mecscsen jött igazán: az elején még nem volt baj, már a bedobásoknál őrjöngött a nép, a körömpasszokat látva többen könnyezni kezdtek, hogy igen, ez is sikerült a brazilok ellen, aztán a hatodik percben már olléztunk. Ronaldinho meg ollózott, és akkor kicsit bentakadt a szusz, de nagy baj nem volt, Kenesei Krisztián odaát majdnem gólt rúgott. "Ria, ria!" – ordítottuk, és hullámozni kezdtünk. "Az első magyar gólig csináljuk, oké?" – hallottunk egy rémisztő felvetést, de mielőtt többen végelgyengülésben kiszenvedtek volna, jót mosolyoghattunk Kakán, aki képtelen volt levenni a labdát. "Te, biztos, hogy nem a sárgák a magyarok?" – villant elő a suta mozdulatot látva némi cinizmus egy Zsiga néven emlegetett srácból, de röhögni sem volt időnk, Kaká javított, átengedte a labdát a lába között, és máris 0–1.
Nagy csend, semmi tiltakozás, nem szidtuk a brazilt, nem szidtuk a magyart, nem szidtuk az amúgy mindig szidható bírót sem. Ez van, ezt vártuk. Kaká ráadásul megmutatta, hogy nemcsak saját magának, hanem Molnár Balázsnak is képes kötényt adni. Énekórából matekra váltottunk, csak számoltuk, hogy kettő, három, és jött volna a négy is, ha a játékvezető előzékenyen nem akasztotta volna meg a félidő vége címszóval a kapu felé menetelő Ronaldinhót.
Nem állunk jól, állapítottuk meg bölcsen, de azért találtunk pozitívumokat. "A miénk volt az első szöglet" – örült valaki, "…mintha a mezőnyben félnének tőlünk a brazilok" – kontrázott Zsiga.
Egyetértettünk: akkor is mi vagyunk a jobbak. Bár Torghelle Sándort nem mindenki látta szívesen a pályán ("…még jó, hogy Lipcsei Péter lement, a végén összeverekednének"), azonban a magyar cserecsatár Kaká-módra kötényezett, de Gera Zoltán luftot rúgott. "Szotyikám, mi volt ez?" – sóhajtott egy pocakos úr becenevén említve Gerát, de az elkeseredés eufóriába csapott, midőn Torghelle szépített. ---- Felrobbant a stadion, volt, aki táncolt, valaki a szambázással is próbálkozott, mindenki ölelgette a mellette állót, és kisebb káoszt kihasználva többen szerettek volna megölelgetni egy mutatósabb szőke nőt is, de az kapcsolt, és nem engedte – a kis ünneprontó… A nagyon várt gól mindenesetre megvolt, most már akár hetet is kaphatunk – de nem kaptunk, mert a brazilok sem támadtak már, unalmasan teltek a percek. Azért bevillan egy Huszti Szabolcs-helyzet meg egy Szabics Imre-lövés, odaát pedig Ronaldinho rúgott gólt, de hogy miként, azt nem láttuk, mert a távcsövet otthon hagytuk…
Még volt hátra néhány perc, de már szólt a "Szép volt, fiúk!". Nagyon elvertek minket, de azért akadt négy ziccerünk a brazilok ellen. Az arcokon mosoly, a csapat megköszönte a buzdítást, az emberek pedig szinte vezényszóra vették elő telefonjaikat, hogy felvágjanak a haverok előtt: ők bizony láttak egy igazi csodát.
Hazafelé menet arról tartott kiselőadást egy láthatóan becsicscsentett gyerek, hogy szerinte az ő életében már nem lesz több olyan meccs, amelyen a kijelölt helyén kellene ülnie – aztán eldőlt.
És bár a mögötte érkező troli egy gyors partizáncsellel kikerülte, a földről fölcibáló társai nem tudtak ellentmondani neki. ---- Hivatalos adatok ugyan még nincsenek arról, hogy mekkora bevétellel zárta az MLSZ a meccset, de gyanítható, hogy a plusz igencsak hasas. A brazilok fellépti díját, a stadion és a biztonsági szolgálat bérlését ugyanis jócskán meghaladja a jegybevétel, a televíziós közvetítés és a reklámtáblák jogdíja, tehát szerényen számolva is legalább százmillió forintot hozott a konyhára a varázslatos meccs.
Az érdeklődésről annyit: a stadionban telt ház volt, az RTL Klub közvetítését pedig 2 738 000 néző követte figyelemmel, ez a teljes lakosság 29 százaléka. Óriási szám, focimeccs utoljára hasonló érdeklődést 2000 őszén élvezett, amikor az olaszok elleni találkozót, a 2–2-es Eb-selejtezőt 2 237 000 drukker figyelte.
Igaz, Kokó még mindig jobb, a korábbi remek ökölvívó világbajnoki mérkőzését csaknem 3 millióan nézték végig.