Bangkok után bankett

- Nem szoktam fáradtságra panaszkodni, de most úgy érzem, akadnak nálam fittebb emberek is a társaságban… - nézett körbe a teremben az Ázsiában előbb a 12., majd a 13. válogatottságát elkönyvelő védő. - Úgyhogy ami engem illet, noha imádok focizni, semmi kifogásom az ellen, hogy két hét pihenő következik.
- Hiányzott már az itthoni hideg?
- Ha belegondolok abba, hogy a harminc Celsius-fokos hőség, illetve a magas páratartalom miatt már a bemelegítés alatt átázott a pólónk, akkor azt mondom, igen, hiányzott. Akadtak ám "meleg" perceink odakint, ennél már csak az volt keményebb, hogy amíg odafelé tíz, addig visszafelé tizenkét órát töltöttünk a levegőben. Holott a pilóta is azt tudatta velünk a felszálláskor, hogy röpke tíz óra, és Ferihegyen leszünk; ki tudja, talán elnézett egy útjelző táblát…
- Önök pedig a szlovákok elleni elődöntőnek azt a percét "nézték el", amikor Andrej Porázik a kapujukba talált.
- Nagy kár volt azért a találatért, mert a fárasztó utazással, és mindössze egy közös edzéssel a lábunkban is nyernünk kellett volna. Ha egy meccs végeredményének kihirdetésekor a helyzetek száma döntene, öt kettőre nyertünk volna; Bangkokban sajnálhattuk csak igazán, hogy ebben a sportágban kizárólag a gólok számítanak… Annyi vigaszunk azért akadt, hogy a bronzmeccsen öt nullára vertük Észtországot, megjegyzem, ha azt a találkozót is elbuktuk volna, aligha állhatnánk tiszta lelkiismerettel a tükör elé.
- Na, helyben vagyunk: idehaza nem egy olyan vélemény hangzott el, hogy felesleges volt bevállalni ezt a túrát.
- Aki szeret focizni, márpedig én szeretek, szívesen repül tíz vagy akár tizenkét órát is azért, hogy focizhasson. Különösen akkor, ha hazája válogatottjában teheti ezt meg. És ahogy figyeltem a társaimat, az volt a benyomásom: ők is így vélekednek.
- Sokan azért nem volt kíváncsiak a találkozókra.

- A mi összecsapásainkra kétezren, a házigazda fellépéseire négyezren váltottak jegyet, ez tényleg nem tekinthető nézőcsúcsnak. Legalább annyi pozitívuma volt az üres lelátónak, hogy nekünk már van fogalmunk arról, milyen érzés kevés szurkoló előtt pályára lépni… A thaiföldi drukkerek hozzáállása egyébként nagyon szimpatikus volt, ha csak egy jó passzt láttak, már tapsoltak. És nem csupán az övéiknek, hanem nekünk, vagy éppen a válogatottjuk ellen küzdő szlovákoknak is. Bizony, jó lenne ezt a mentalitást átvenni, mert sokkal könnyebb ilyen légkörben futballozni.
- Ha már egy kupát szerveztek a születésnapja alkalmából, találkoztak őfelségével?
- Vele nem. Ellenben akitől csak érdeklődtünk az uralkodó személye felől, az azt mondta: nála rendesebb polgára nincs Thaiföldnek. Meglehet, ezért is választották meg királyukká.
- Árulja el, milyen volt a maszszázs?
- Akik kipróbálták, azok dicsérték.
- Rutinos…
- Csak nem gondolja komolyan, hogy a jól bevált Váczi Laci bácsit lecseréltem volna?! Még akkor sem, ha megegyeztünk abban, hogy kicsit szőrösebb és magasabb a thai lányoknál…
- Ami viszont komolyan felmerült: állítólag a télen elhagyja az ETO-t.
- Hazaértem vasárnap, és a menyasszonyom mindjárt ezzel a hírrel fogadott. Ebből talán ki is derült, én nem tudok arról, hogy elhagyom a Győrt. Ha csak az nem tekinthető érdemleges információnak ez ügyben, hogy hozzám egy ajánlat sem futott be.
- Tegyük fel, holnap befut?
- Akkor belevágnék a kalandba. Huszonhat esztendősen, a legjobb korban úgy vagyok vele: most vagy soha. És bár a németországi kérőket előnyben részesíteném, nemigen válogatnék, mivel mi, magyar labdarúgók nem vagyunk abban a helyzetben, hogy sokáig töprengjünk, ha külföldre hívnak bennünket. Na jó, azért a vietnami másodosztályba talán mégsem mennék el.
- És a thai élvonalba?
- Ha lehet, maradnék Európában. Thaiföld szép volt, jó volt, de köszönöm, elég is volt.