Nagyjából „beárazott" bennünket a kontinensbajnoki selejtezők első két mérkőzése, és nyugodtan kimondhatjuk: sem előrébb, sem hátrébb nem tartunk, mint az előző selejtezősorozatban. A taktika még nem állt össze, a támadójátékkal továbbra is gondok vannak, a védelmi kihagyások sem „tűntek el", és a hiányposztokra sem termett a semmiből ember, viszont érdemes megnézni, milyen eredményre vezettek a taktikai és személyi változások.

A taktika: nem esszük el az NST kenyerét, részletes mágnestáblázás elemzést a hagyományokhoz híven a blog írói készítettek mind a svédek, mind a moldovaiak elleni mérkőzésről. Kezdjük azzal, ami nem működött a két mérkőzésen.

Először is, a támadójátékkal továbbra sem lehetünk megelégedve, ráadásul ami nem tűnt reménytelennek a svédek ellen, idegenben (Rudolf Gergelyt feltolni ékbe), becsődölt Moldova ellen az első félidőben. Akár be is jöhetett volna, hogy támadó középpályások számában zsúfoltsági csúcsot döntünk (Koman, Czvitkovics, Gera, Dzsudzsák és a sokkal inkább visszavont, mint előretolt csatár szerepéhez szokott Rudolf egymás sarkát taposta), de a második félidőben egy erős, magas center behozatalával egyből más képet mutatott a játék... Persze ehhez hozzájárult a jókor lőtt gól is.

Támadójátékról szólván azért említsük meg, hogy felállt védelem ellen összesen egy, azaz egy ziccert sikerült kialakítania a magyar válogatottnak: a Rasundában egy szép kombináció után Koman Vladimir lőtt mellé. Moldova ellen az első félidőben volt egy távoli lövés Dzsudzsáktól, egy kapu előtt kialakult kavarodás, no de ezzel vége is a lehetőségek felsorolásának. A fordulást követően meg a jó átlövések után már „csak" kontrázni kellett – ez meg is volt, igaz, gól nélkül. Abban, amiben a Koeman-csapat is tehetetlen volt – gondoljunk bele, hány ziccert alakított ki a válogatott itthon a portugál, a svéd, a dán, illetve az albán csapat ellen –, most sem mutatkozott nagy javulás, sokkal jobban összecsiszolt támadószekció kellene. Lehetőleg centerrel, főleg olyan ellenféllel szemben, amely nem hajlandó felvont zászlóval előrerohanni. A csatárposzt problémáival már foglalkoztunk egy korábbi cikkben, a választék messze van a bőségestől.

Szalai Ádám (bár a kapu előtt nem volt elég „éles") biztató teljesítményt nyújtott Moldova ellen, a távoli lövéseket bátran elvállaló Rudolfnak szintén nem véletlenül van helye a kezdőben, viszont még nem alakult ki olyan felállás, ami mindenkinek igazán fekszik.

Mivel nemzetközi szinten támadó középpályásokkal vagyunk a legjobban ellátva, nem csoda, ha legalább három mindig a pályán lesz. Koman Vladimir mindkét meccsen bizonyította, hogy helye van a kezdőben, Gera Zoltánt visszahívása és csapatkapitányi posztra történt „visszaiktatása" után nem valószínű, hogy Egervári Sándor kihagyná – többször is elmondta a kapitány, Gera a vezér – Dzsudzsák Balázs helye meg megkérdőjelezhetetlen, főleg, hogy Huszti Szabolcs „pihenőt kért" a válogatottól. Ezzel már be is telt a három poszt, és alaposan csökkennek a variációk.

Ha Koman, Gera és Dzsudzsák a pályán van, lehet Rudolf a csatár – ezzel nincs légi „jelenlét" ékben, ami nem feltétlenül szerencsés, ráadásul a négy támadóból egy fejel csak jól. Ha Szalai az ék és Rudolf is „bezsúfolódik" a csapatba (ezt láthattuk Moldova ellen 15 percig) – a középpálya egy védekező játékossal nagyon kinyílik, ez pedig erősebb csapat ellen nagyon veszélyes.

Amennyiben a középpályán Elek Ákos (vagy a mindenkori védekező középpályás) mellett csak támadó középpályások játszanak, kevés a labdaszerzés, és tehetetlen a támadósor, erre jó példa a moldovaiak elleni meccs első félideje. Ha Gera középen játszik, ami a legerősebb posztja, Koman kényszerül a szélre, ha Koman megy be, Gerának kell kifelé mozognia.

Az ideális megoldást a mostani játékosállománnyal még alighanem nem láttuk (már ha van).

Egy másik probléma: a három belső védős, összesen öthátvédes felállás Moldova ellen a meccs végén látványosan "csikorgott", valószínűleg kevéssé begyakorolt formációról volt szó. Kívülről úgy tűnt, a belső védők nem érzik a helyezkedést – a kapitányi vélekedés kicsit más volt.

„Kettő nulla után a hátsó alakzatunkat szerettük volna megerősíteni, ezért álltunk át az ötvédős rendszerre, de azzal a véleménnyel nem értek egyet, hogy az öt hátvéd egymást zavarta volna a kapott gólnál" – mondta Egervári Sándor.

Ami működött: azt itt és most még nem lehet kijelenteni, hogy Lázár Pál és Laczkó Zsolt végleges megoldást jelent a két szélsőhátvéd posztjára, viszont azt igen, hogy sokkal jobban megfelelnek a jelenlegi szélsőhátvédekkel szemben támasztott követelményeknek, mint például Szélesi vagy Vanczák.

Utóbbiak jobban értenek a védekezéshez, mint a támadójáték segítéséhez, méghozzá most egy szélsőt akár már a középcsapatok is simán levesznek, ha nem kap hátulról támogatást. Lázár kifejezetten jól működött együtt Komannal Stockholmban (az egyik legkellemesebb meglepetés volt, bár a Megyeri úton már nem ment neki annyira), Laczkó az előrejátékban sokat tud segíteni, viszont védekezésben még látványosan vannak problémái – az Európa-klasszisnak nem nevezhető Suvorovot nagyon nehezen tudta fogni. A szélsőhátvéd-választék szintén csekély: bevethető esetleg még a „kereten kívüliek" közül Leandro és Takács Ákos, ott van még Kádár Tamás és Bodnár László (aki jelenleg csapat nélküli). A nagyon szűk merítési lehetőségből a mostani mindenesetre minimum elfogadható megoldásnak minősíthető.

Úgy tűnik, Elek Ákos szintén bejátszotta magát a kezdőbe, és megbízható teljesítményt is nyújtott, Stockholmban és Budapesten is megtette azt, amit látványosnak nem nevezhető szerepkörében meg kellett. Az, hogy nem szereztünk elég labdát Moldova ellen az első 45 percben, nem rajta múlott elsősorban... Mivel Vadócz Krisztiánról még klubedzője sem tudta eldönteni, hogy támadó vagy védekező középpályásként hatékonyabb, Vass Ádám pedig Várhidi Péter kapitánysága óta nem volt az A-csapatban, Elek akár ki is bérelheti magának a posztot. A stockholmi középpályás felállás egy szűrővel (Elek), és egy, támadásban aktívabb védekező középpályással (Vadócz) rendben volt, alighanem erősebb csapatok ellen ez „kötelező" is lesz.

Ami működhet: Szintén kritikus pont hosszú ideje a Juhász Roland melletti belső védő posztja. Egyértelműnek tűnik, hogy Egervári Lipták Zoltánt favorizálja, a Videoton középhátvédje eddig három meccsen jó átlagot hozott. Angliában kifejezetten jól ment neki, Svédországban benne volt az első gólban (lemaradt Wernbloomról), Moldova ellen egy rosszabb első félidő után ő is feljavult.

Mivel Juhászhoz hasonló erősségű csapatban (és bajnokságban) rendszeresen játszó középső védőnk nincs, a feladat alighanem Juhász és Lipták minél jobb összeszoktatása. A Vidi-védő fizikai képességei jók, viszont alighanem jót tenne neki, ha egy erősebb bajnokságban, jobb csatárok ellen játszana rendszeresen. Ez összejöhet a Zaragozába szerződött Pintér Ádámnak, akit át lehet emelni az U21-esektől, csakúgy, mint Korcsmárt (Brann) vagy akár Debrecenit (Honvéd). A kerettagok közül Vanczák szokott a legjobban össze Juhásszal, de úgy tűnik, ő egyelőre a kispadra szorul.

Félidőről félidőre: A stockholmi első 45 perccel összességében még úgy sem volt nagy probléma, hogy Zlatan Ibrahimovic elhibázta ziccereit – ennyi helyzetet valószínűleg minden nagyobb játékerejű csapat ki tud ellenünk alakítani. Fordulás után egyéni hiba (hibák) után hátrányba kerültünk, újítani pedig nem sikerült – Koman már említett ziccere volt az egyetlen igazi helyzetünk 0–1 után. A taktikai változtatás nem jött be, összességében pedig pont annyit hibázott a válogatott, amennyi „elég volt" a vereséghez.

A moldovaiak elleni első játékrészben egy pozitívum volt: megúsztuk kapott gól nélkül, Moldova egyértelműen jobb volt, játékunk meg bátran hasonlítható az utóbbi tíz év legrosszabb meccseihez. A második félidőre meghúzott szerkezeti változtatás jól jött, a távoli lövések erőltetése (és főleg, hogy egy hamar be is jött) szintén, kérdéses viszont a Rudolf-Vanczák csere. Középpályás labdaszerzésben ettől nem következett be javulás, a három belső védő sokszor egymást zavarta, láthatóan nem volt (eléggé) begyakorolt ez a formáció – nem véletlenül alakította ki a csúnya védelmi hiba következtében esett vendéggól után sorra a helyzeteit Gavril Balint csapata.

Ami jön: San Marino otthon és Finnország idegenben. Ha a miniállam ellen nem szerzünk három pontot, nincs miről beszélni (San Marino válogatottja fennállása során egyszer nyert és négyszer ikszelt, idegenben két döntetlen a legjobb eredményük), a Finnország elleni találkozó viszont sokat elárulhat arról, hogy merre halad a csapat. A finnek játékereje hasonló, kerettagjaik talán összességében kicsit erősebb csapatokban játszanak, viszont koruk (kifejezetten idős a csapat) éppúgy lehet előny, mint hátrány. Hazai pályán nem félelmetesek, de nem is rosszak – mérlegük a legutóbbi két selejtezősorozaton 7–3–2, ez jobb, mint a magyar nemzeti csapaté ugyanebben az időszakban (5–1–5).

Év végén a négy mérkőzésből a kilenc pont kifejezetten jónak lenne mondható – ott tartana a csapat, ahol Koeman kapitánysága alatt, a gyengébbeket megveri, az eggyel előrébb sorolt csapatot meg megveri idegenben – hét mindenképpen reális, a hat tolerálható, de nem jó, a hatnál kevesebbről pedig ne is beszéljünk, mert az San Marino elleni pontvesztést jelent...

Egy kérdés marad a végére, mondják ki a választ Önök a szavazás segítségével: vajon előrelépett-e Egervári Sándor csapata a szeptemberi két selejtezőn?