„Mi vagyunk a finnek Svédországa" – írta _benito az NST blogbejegyzésében, és valóban: ha az északiaknak valakikből elegük lehet a labdarúgópályán, azok tutira a magyarok. Nem elég az 1996-os röhejes gól a Népstadionban és az 1997-es, még röhejesebb öngól Helsinkiben (napokig alig volt hangom utána...), most jött a 94. percben Dzsudzsák Balázs, és megint egy szép, kövér nullával jöttek ki a mérkőzésből. Mi meg hárommal.

Ezt pedig nagyon meg kell becsülni, mert a magyar csapat (lekopogjuk) mintha kezdene megválni a legidegesítőbb tulajdonságától, a totális kiszámíthatatlanságtól. Papíron gyengébb csapattól (most a kiemelési kalapokat tekintjük) legutóbb 2007 novemberében kapott ki tétmérkőzésen a nemzeti csapat (Moldova, 0–3 Chisinauban). Hasonló sorozatra 2003–2006 (szövetségi kapitány: Lotthar Matthäus) és 1995–2001 között (szövetségi kapitány: Csank János, majd Bicskei Bertalan) volt példa, igaz, a Bicskei-csapat mérlegébe belerondít a Liechtenstein elleni pocsék iksz. A válogatott szinte csak papírforma-eredményeket hozott a 2008-as vb és a 2010-es Eb selejtezőin eddig – nincsenek kellemetlen meglepetések.

Ha nincsenek kellemetlen meglepetések, a következő lépés az, hogy az egy kalappal előttünk kihúzott csapatot is sikerüljön legyőzni – ha a 3. hely a minimális célkitűzés a csoportban (ez reális is), ez ugyanis követelmény. Most ez is megvolt, ráadásul idegenben: az elmúlt években Dániát (1–0, vb-selejtező, 3. kalapos csapat), Bosznia-Hercegovinát (3–1, Eb-selejtező, 4.) tudta legyőzni vendégként a magasabban rangsorolt csapatok közül a válogatott.

Ha megvannak a papírforma-sikerek és jönnek a hasonló erősségű csapatok ellen a győzelmek, még egy lépés hiányzik, az utolsó: hogy a közvetlen elitből kisorsolt együttes ellen sikerüljön három pont megszerzése. Erre továbbra is várunk, immár 1995 óta – jó esetben nem sokáig.

A stabilitás mindenesetre biztató: a válogatott képes legyőzni idegenben egy hasonló játékerejű ellenfelet, legyőzi a gyengébbeket, ez pedig (ha folytatódik a széria) megteremti a lehetőséget a kedvezőbb besorolásra a jövőben. Ez pedig nem lebecsülendő dolog, sőt: ezt kellene az egyik elérendő célnak tartani a selejtezőkön.

MI AZ, AMI MŰKÖDIK?

Kezdjük a legnagyobb pozitívummal: Szalai Ádám személyében olyan típusú és olyan formában futballozó csatár van a pályán, akiért Erwin Koeman a sorsdöntő svédek és portugálok elleni selejtezőkön alighanem sok mindent megadott volna... Szalai akkor még a Real Madrid Castillában a spanyol harmadosztályban volt, azóta viszont úgy tűnik, megtalálta a helyét és a számítását: Mainzban élvezi Thomas Tuchel bizalmát, élete formájában futballozik és duzzad az önbizalomtól.

Szalai ráadásul jóval technikásabb, mint a korábbi centerek közül Torghelle Sándor, erősebb, mint többi riválisa (Priskin Tamástól Németh Krisztiánig), Egervári Sándor így végre olyan éket tud pályára küldeni, akiben egyszerre van meg az erő, a finesz és a forma – a fiatal center fájó hiányt pótol ezzel. Lehet mondani, hogy San Marino ellen könnyű villogni, de magyar csatár egy selejtezősorozatban négy gólt legutóbb a 2004-es Eb selejtezőin szerzett, Szabics Imre révén, előtte pedig Kiprich József (1992-es Eb-selejtezők) jutott el ötig. San Marino (vagy Liechtenstein, vagy Málta, a sort lehet folytatni) ellen pedig már korábban is volt lehetőség villogni, más csatároknak…

Ha már megemlítettük Szalait, említsük meg Koman Vladimirt: a Sampdoria fiatal légiósa egyértelműen megérett nemcsak a válogatott kerettagságra, hanem a kezdőcsapatbeli tagságra is, teljesen felesleges lett volna az utánpótlás-csapatban hagyni. Minden „egészséges" labdarúgónemzetben az A-válogatott elsőbbséget élvez az U21-essel szemben, Komant egyszerűen felesleges és értelmetlen lett volna ott tartani (kijutási esély ide vagy oda). Hozzáállása példás, kitűnő labdákkal irányít és kapura is veszélyes – remélhetőleg sokáig tudja tartani formáját. Főleg, mert egy irányító, helyzeteket teremtő, távolról is jól lövő középpályásra óriási szüksége van a csapatnak – erősebb válogatottak ellen az utóbbi időszakban már a helyzetek kialakításával is nagy gond volt...

KÉRDŐJELEK

És itt álljunk meg egy pillanatra, bár ezt a kérdéskört szeptemberben is körbejártuk. Az (tetszik vagy nem tetszik) egyértelmű, hogy hasonló erősségű vagy erősebb válogatott ellen nagyon kockázatos egy védekező középpályással (Elek Ákos) felállni. Ez látszott Moldova ellen is (a labdaszerző részleg nem igazán működött a támadó középpályásokkal telezsúfolt csapatban), és míg San Marino ellen meg lehet kockáztatni három támadó középpályás és két csatár felküldését, hasonló „lazaságra" más csapat ellen könnyen ráfizethetünk.

Ha egy védekező (Elek) és egy „box to box" (ingázó, védekező és szervező feladatokat egyszerre ellátó) középpályás (Vadócz) van a pályán, két eset lehetséges: vagy egy támadó középpályást (4–4–2), vagy egy csatárt (4–2–3–1, esetleg 4–1–4–1) kell leszedni a pályáról. Az előbbi esetben kiszorul valaki a Koman, Gera, Dzsudzsák trióból, az utóbbi esetben vagy Rudolf jön vissza szélsőbe (ekkor ismét az előbbi helyzet áll elő), vagy Rudolf és Szalai közül kell kispadra ültetni egy játékost (ez történt kedden, Rudolfot váltotta Koman, a húzás bejött).

Két hely fix: Gera Zoltán visszahívásakor Egervári Sándor egyértelműen jelezte, hogy ő lesz a vezér a pályán, tehát csapatkapitánysága mellett alighanem a kezdőcsapatbeli tagsága is biztos, Dzsudzsák Balázs helye a bal szélen pedig megkérdőjelezhetetlen. Ha Gera „érinthetetlen" (teljesen más lapra tartozik, hogy ez jó-e, ez egy kapitányi és bizalmi döntés, kész) és Dzsudzsák posztja fix, akkor Rudolf és Koman marad egy helyre. Eddigi teljesítményük alapján Koman, a rutin alapján Rudolf felé billen a mérleg nyelve – érdekes lesz látni, mit hoz ki ebből a versengésből a kapitány. Tegyük hozzá: az eddigi négy selejtezőn tán Gera volt közülük a legkevésbé meggyőző – a legemlékezetesebb megmozdulása nem is támadó, hanem védőjelenet volt, a finnek elleni merész és nagyon fontos szerelés a tizenhatoson belül –, de annak a legkisebb a valószínűsége, hogy ő maradjon ki.

És ha már támadók és középpályások: kérdés, hogy Buzsáky Ákos kap-e meghívót (ha egészséges lesz és jó formában játszik, furcsa lenne, ha nem kapna), valamint Stieber Zoltán a keret közelébe kerülhet-e: az Aachen balszélsője csapata legjobbja és a Bundesliga 2-ben kitűnő teljesítményt nyújt, méghozzá előfordulhat olyan szituáció, amikor Dzsudzsákot kell pótolni. Mivel első számú riválisa, Huszti Szabolcs önkéntes „száműzetésbe" vonult, szóba jöhet még Rudolf (itt játszott Koemannál is többször) vagy Czvitkovics Péter (neki nem ez a legjobb posztja), és nem lenne indokolatlan Stieber kipróbálása sem.

VÉDEKEZÉS

A svédek elleni mérkőzésen a háromkoronások jobb oldala döntő szerepet játszott a sikerben, Moldova ellen is a bal oldali védekezésünk volt „billegős", Finnországban érdekes módon inkább a hátvédsor közepe nyílt meg. Igaz, Pasanen és Moisander közel nem olyan dinamikus felfutó hátvéd, mint amilyenekkel a svédek rendelkeznek, így kevesebb támogatást is tudtak adni az előttük levőknek.

Középhátvédben Juhász helye megkérdőjelezhetetlen, Lipták teljesítménye (főleg egy nemzetközi szinten még rutintalan bekktől) rendben van, még ha nem is klasszis, jobbra Lázár és Vermes körülbelül azonos szintet hoz.

A szélsőhátvédek közül Laczkó Zsolt tudja a legjobban segíteni az akciókat, de védekezésben láthatóak és egyértelműek a hiányosságai – Egervári Sándor a finn meccs után elmondta, a balhátvéd hibázott, mert sérülten is a pályán maradt, le is késett a kapott gólnál az emberéről... A legjobb megoldás az lenne, ha a dinamikus és (legalábbis klubjában) kapura is veszélyes Laczkó meggyőzőbben védekezne, de érdemes lenne konkurenseket keresni. Talán szóba jöhet Leandro, de a balhátvéd nem véletlenül hiányposzt hosszú ideje a válogatottban (is). A válogatott eddigi, selejtezőkön kapott góljai közül kettőt (a svédek elleni elsőt, illetve a moldovaiak ellenit) előzött meg jobb oldali akció, egyet (a svédek elleni másodikat) jobb oldali pontrúgás, illetve a finnek ellenit egy jobb oldalról indított behúzódás, a sérülése miatt lemaradó Laczkóval "súlyosbítva".

Védekezésről beszélvén még egy szó a védekező középpályás abszolút nem látványos (így hálátlan) szerepét betöltő Elek Ákosról: a fiatal Videoton-játékos Helsinkiben bebizonyította, hogy méltó a kapitányi bizalomra. A mérkőzést végigrobotolta, és kulcsfontosságú labdakihozatalokat vállalt el az utolsó percekben: kétszer is bevállalta a létszámfölényhez szükséges előretörést, és tökéletes megoldást választott a második magyar gólnál.

BALSORS, AKIT RÉGEN TÉP?

Ezt mondhatják most el a finnek. Nem gyakori, hogy a válogatott tétmérkőzésen az utolsó percben szerez vagy kap gólt, az utóbbi eseteknek alighanem mélyebb a nyoma... Érdekes módon 1990 óta hét ilyen eset volt, és összességében nem is jöttünk ki rosszul ezekből. Dzsudzsák most a magyar csapat javára döntött, 2005-ben Rajczi pontot mentett Bulgária ellen, 1997-ben ott volt a legendás finn öngól. A legutóbbi vb-selejtezőkön Rudolf is a 92. percben szerzett gólt Svédország ellen – ez az eredmény szempontjából semmi lényegesen nem változtatott. Az utolsó pillanatban pedig Svájc ellen (1997, Chapuisat) csúszott ki a kezünkből két, illetve kétszer Svédország ellen (2005 – Ibrahimovic és a „fucking goal", 2009 – Ibrahimovic és a még inkább „fucking goal") egy pont.

MIRE JÓ A KILENC PONT?

„Négy mérkőzésből a kilenc pont kifejezetten jónak lenne mondható – ott tartana a csapat, ahol Koeman kapitánysága alatt, a gyengébbeket megveri, az eggyel előrébb sorolt csapatot meg megveri idegenben" – írtuk szeptemberben. Most mondjuk el: a kilenc pont tényleg kifejezetten jó, reálisan ennyit lehetett remélni az őszi meccsekből, sőt, a papírforma alapján hét lett volna alighanem a tipp. Fél lépéssel talán előrébb tartunk ahhoz képest, ahol voltunk: sikerült beépíteni egy olyan csatárt, aki nagyon hiányzott Koemannak (Szalai) és egy olyan, tempót adó és remek passzokkal osztogató középpályást (Koman), aki hatalmas értéke lehet a válogatottnak.

Folytatás márciusban, Hollandia ellen, két meccsel. Anélkül, hogy defetisták lennénk, ez nagy eséllyel nulla pont lesz a két találkozóból, akár egy pont megszerzése is hatalmas bravúrnak számítana a világ egyik legjobb csapata ellen. Svédországnak a három tavaszi-kora nyári mérkőzésén a kilenc pont begyűjtése a cél (Moldova otthon és idegenben, Finnország otthon). ha ez meglesz, mi pedig megverjük San Marinót, akkor a mieink és a háromkoronások között a stockholmi vereség jelenti a különbséget. Finnország alighanem elszállt, Moldova is, San Marino meg stabil nulla pontos csapat – az igazán nagy küzdelem 2011 szeptemberében kezdődik. Persze ez egy pesszimista (realista?) számítás.

Összegezve: a válogatott egyértelműen jó úton halad a csoportban a harmadik hely megszerzése felé, egyben afelé, hogy legyen esélye éles meccseket játszani a második pozícióért. Nem kell ettől elszállni – Koman nem lett még sztár, Szalai nem több egy rendkívül ígéretes és kitűnő formában játszó csatárnál (nem is kell többnek lenni, dolgozni kell azért, hogy még jobbak legyenek, mert hatalmas potenciál van bennük), a válogatott nem több most egy stabil európai középmezőnybeli együttesnél – de örülni kell a győzelemnek és a megszerzett kilenc pontért meg kell dicsérni a nemzeti csapatot. Mert csak a hasonló kis lépésekkel lehet előrejutni.

Zárjuk azzal a kérdéssel, mint szeptemberben: hogyan értékelik eddig a magyar válogatott selejtezős szereplését?