Minden tisztességes ötvenes, hatvanas vagy idősebb honi futballbarátnak megvan a maga Albert-története. „Amikor elindult…” „Hatvanban hatot vágott a Debrecennek.” „A brazilok elleni játéka…” „…Csípőre tett kézzel várta a felezőnél a labdát…” „…És úgy dőltek az NSZK-s bekkek, mint a kuglibábuk!”
Dodi – aki általános iskolás tanulóként mellesleg a később szintén zöld-fehér színekben tündöklő Varga Zolival járt egy osztályba – fiatal éveiben állandó vendég volt az Üllői úti pályán vagy a Népstadionban. Rajongott a Fradiért. Még az esküvőjét is elhalasztotta azért, hogy láthassa Albert Flóriánt (és társait) futballozni.
„Kivételes képességű labdarúgó. Már első válogatottsága idején a legnagyobb ígéretek közé tartozott, de teljesítménye éveken át meglehetősen hullámzott. 1962 óta a játéka egyre inkább kiegyensúlyozottá, egyenletessé vált. Ennek eredményeként a világklasszisnak számító futballisták sorába lépett. 1966-ban és 1967-ben a válogatott csapatban és egyesületében egyaránt a nagy elődökhöz méltó karmesternek bizonyult. (…) Technikailag és taktikailag kifogástalanul képzett. Játékfelfogása ötletekben gazdag, sziporkázóan szellemes. Cselezési készsége egészen kiváló. Pompásan irányít, mesteri módon készíti elő a helyzeteket társai számára. A befejezéseknél is rendszerint a helyén van.” Antal Zoltán–Hoffer József: Alberttől Zsákig (Sport, Budapest, 1969; második kiadás) |
„1968 tavaszán volt az esküvőm. Már meg volt hirdetve, el is mentek a meghívók, amikor a haverok szóltak, hogy, te, a hétvégén kettős meccs van a Népstadionban. Pont azon a hétvégén, amikorra az esküvőt is terveztük… Fradi-meccs nélkülem? Á, szó sem lehetett róla! Kaptam is apámtól a letolást, hogy nem vagyok normális, de nem tehettem mást, némi közbenjárás után egy héttel elhalasztottam az esküvőmet.”
Az igazság az: Albert (és társai) játékát egyszerűen vétek volt elmulasztani.
A ’67-es, ’68-as Ferencváros egyike volt a klub történetének legragyogóbb Ferencvárosainak. A IX. kerületiek 1968 decemberében öldöklő küzdelemben védték meg a bajnoki címüket a trónkövetelő, több mint száz gólt vágó Újpesti Dózsával szemben, illetve az év augusztusában-szeptemberében VVK-döntőt játszottak (és vesztettek) a korszak egyik legjobb európai klubcsapata, a Leeds ellen.
Elöl a Karába/Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi ötös fogat (hol Branikovitscsal, hol Katonával csatába dobva) garancia volt a látványos játékra, a sikerre – a zseniális dr. Lakat Károly által felkészített zöld-fehérek akkor sem zuhantak össze, amikor a kvintett egysége megbomlott Varga Zoltán októberi disszidálását követően.
Az ifjabbak rendszerint az éltesebb futballbarátoktól tudakozódtak-tudakozódnak „Albert-ügyben”. Áginak például bennfentes édesapja mesélt a Császárról:
„A szerénysége volt a legnagyobb, soha senkit nem rúgott meg a pályán, de az életben sem. A politika a családját sem kímélte, kitelepítették a fél családot, besúgók keserítették az életüket, nem volt szabad elhagyniuk a kijelölt helyet, ahol mozoghattak (Bocsák Miklós már az 1984-ben megjelent A Császár és utána a sötétség című könyvében említést tesz erről – a szerk.). És mégis: Flóriból áradt a szeretet. Csak az igazi nagy császárok élik meg a halhatatlanságot. Egy olyan ember, mint én, akinek semmi köze sincs a futballhoz, nem a sportbeli értékük miatt emlékszik az Albert-sztorikra. A Császár morális vonzereje fogott meg, én csak ezt tudom felidézni.”
A Sportvilág ’67 című képes sportmagazinból tudjuk, hogy amikor Száger Mihály, az első edzője az ötvenes évek elején megkérdezte tőle a kölykök öltözőjében, melyik fogast választja, amelyen Rudas Ferenc, Kispéter Mihály vagy a nagy Sárosi doktor öltözött valamikor, Albert csak tovább-ballagott, és letette a motyóját egy fapadra. „Azóta se(m) veszem el senki fogasát” – emlékezett 1967 legjobb magyar és legjobb európai játékosa akkoriban.
Évtizedekkel később pedig azt mondta: „Tisztesség, becsület és szorgalom nélkül nem boldogultam volna.”
Kvalitásain, góljaink kívül talán éppen a tisztessége és a becsülete tette Albertet azzá, amivé: futballcsászárrá. Az utolsó magyar futballcsászárrá.
Akire százak, sőt ezrek emlékeztek 2011. október 31-én és november első napjaiban a róla elnevezett stadion székházépületénél. A fotóin kívül mécsesek, gyertyák, virágok, „futballkellékek” és -relikviák előtt, ferencvárosi dresszek és sálak mellett Vasas-, Honvéd-, Győr- vagy éppenséggel nemzeti színű sálat a járdára kiterítve.
Íme, az utolsó magyar futballcsászár, aki holtában egyesítette a futballnemzetet.