Először nyolcvan évvel ezelőtt játszott egymással a két válogatott, ám az 1932 áprilisában öt nap alatt lejátszott két isztambuli találkozó nem hivatalos mérkőzés, amelyen ráadásul a magyar utánpótlás-válogatott lépett pályára. Ettől függetlenül számunkra kellemes az emlék, mivel előbb Bihámi III Béla és Gergely József góljaival 2:1-re, öt nappal később pedig Fenyvesi László (3) és Bihámi III góljaival 4:1-re nyertünk.

A helsinki olimpia negyeddöntőjében az Aranycsapat esélyt sem adott a törököknek, sőt a 7:1-es sikert követően meg sem állt az olimpiai aranyéremig. A két nemzet közötti mérkőzéseket összevetve a finnországi volt válogatottunk első és eddigi utolsó győzelme tétmérkőzésen. Meglepetésre négy évvel később felkészülési mérkőzésen 3:1-re Törökország nyert Isztambulban, majd 1962-ben 2:1-re mi a Népstadionban.

Az említett 3:1-es török siker a félholdasok futballtörténelmének egyik legdicsőbb pillanata, hisz kevés válogatott mondhatta el magáról, hogy képes volt legyőzni az Aranycsapatot. Bár sokan az 1954-es vb-döntőig számolják az Aranycsapat „fennállását”, a szétesés csak 1956-ban következett be – a magyar válogatott bombaerős maradt, a vb-döntő után tizennyolcas veretlenségi szériát épített. Maga Sebes Gusztáv szövetségi kapitány is 1955-öt tartotta a csúcsévnek.

„A 12 mérkőzésen elérhető maximális pontoknak a 91%-át szereztük meg" – írta önéletrajzi könyvében. A törökök elleni váratlan kudarcról pedig a következőket.

„A török csapat fergeteges rohamokkal kezdett. A magyar játékosok percekig a talajt próbálgatták. Nagyon hiányzott az edzés ezen az ismeretlen és jelenleg különösen rossz pályán. A rövid passzok nem sikerültek, elakadtak, a száguldó törökök zsákmányai lettek. Az ellenfél nagyszerű kondícióját már Izmirben és szerdán Isztambulban is megállapíthattuk” – kezdte elemzését. A törökök nagyszerűen játszottak és a 46. percben már 3:0-ra vezettek.

„3:0-s előny kiegyenlítésére már válogatott csapatunk teljes tudására szükség lett volna, bármilyen ellenféllel szemben. Erre azonban most képtelen volt (…). Az eredmény – 3:1 Törökország javára. A közönség beözönlött a pályára, ünnepelte saját játékosait, ölelgette, csókolgatta a magyarokat is. Most még jobban szerették őket, mint a mérkőzés előtt.” A törökök számára történelmi sikert a kamerák is megörökítették.

TURKEY V. HUNGARY

Kiváló teljesítményt nyújtott Magyarország a nyolcvanas években, illetve 1990 szeptemberében a törökök ellen, akikkel az adott időszakban négyszer is összecsaptunk, és mindössze egy gólt kaptunk. Először 1982 őszén 5–0-ra Győrben, majd 1984-ben 6–0-ra ötvenezer török szurkoló előtt az Inönü-stadionban nyertünk.

Később, 1988 tavaszán Kiprich József góljával 1–0-ra győztünk. A Feyenoord korábbi csatára 1990 szeptemberében is remekelt, és a Törökország elleni eddigi utolsó győzelmünkből (4–1) két góllal vette ki részét. A Megyeri úton ritkán látott villámkezdést mutatott be a magyar válogatott, nyolc perc után 3–0 állt az eredményjelzőn! Ezen a mérkőzésen – 1990. szeptember 5-én – került vissza a magyar válogatott mezére hosszú évtizedek után a koronás nemzeti címer (a kolumbiaiak elleni, júniusi meccsen még a népköztársasági címer szerepelt a mezen, a jelkép megváltoztatásáról júliusban döntött az Országgyűlés).

A két válogatott utóbbi négy összecsapásán csupán egy döntetlenre futotta, utolsó három találkozónkat elveszítettük, sőt hat kapott gólunk mellett egyet sem szereztünk. A Mészöly Kálmán irányította csapat 1994 őszén Eb-selejtezőn 2–2-es döntetlent ért el, pedig a félidőben már 2–0-ra vezetett – az előny ilyetén elszórását abban a kvalifikációs sorozatban Svájc ellen is bemutatta a csapat.

Azt követően azonban három, ugyancsak Európa-bajnoki selejtezőn előbb 0–2 (1995) Isztambulban, majd 0–1 (2006) Budapesten, legutóbb pedig 0–3 (2007) szintén idegenben – csúnya sorozatot kellene megtörni a keddi vb-selejtezőn.