Dárdai: Napi másfél óra edzéssel senki sem lesz neves futballista!

– Nem akar szövetségi kapitány lenni?
– Én?!

– Maga hát! Egyre többen verik az asztalt, hogy „…legyen Dárdai Pali a kapitány, mert őt nem fertőzte meg a magyar közeg, ráadásul Németországban tanulta a szakmát”.
– Egy: nem tanulta, hanem tanulja. Kettő: hogy én vegyem át a válogatottat, az – már bocsánat – baromság. Legalábbis most. Akárcsak futballistaként, edzőként is próbálom felépíteni magam. Fokról fokra haladok, nem ugrálok összevissza. Mások mellett olyan szakemberekkel dolgozhattam, mint Jürgen Röber, Hans Meyer, Huub Stevens, Lucien Favre, volt szerencsém egyszer-kétszer az irodájukban ülni, és olyasmit látni, hallani, ami egyetlen tanfolyamon sem a tananyag része. Nevezett uraknak köszönhetően olyan tudásra tettem szert, amit nem lehet megvenni.

– Továbbadja?
– A játékosaimnak igen. Emlékszem, három éve, amikor edzőként munkába álltam a Herthánál, a vezetők két-három hétig a bokorból lesték, hogyan foglalkozom a gyerekekkel. Meggyőzhettem őket, mert amellett, hogy ma már én irányítom az U15-ös csapatot, az U9-es korosztálytól kezdve az U15-ösig én vagyok a főnök.

– Irigyeljük?
– Nem szükséges. Hozzá sem kezdek a felsorolásához, annyi a teendőm, még szülői értekezleteket is kell tartanom. Néha be is kattanok. No nem úgy. Csak a fáradtságtól. Korábban este fél tízkor már ágyban voltam, manapság gyakran megesik, hogy csak később tudok elaludni, annyira fel vagyok pörögve. Ami még rosszabb, hogy kevesebbet sportolok, felszaladt rám néhány kiló. De most belekezdtem egy fogyókúrába, amelynek megvan az az előnye, hogy amit karácsonyig leadok, nyugodt szívvel visszaszedhetem az ünnepek alatt.

– Speciális német diéta?
– Saját módszer. A lényege az, hogy esténként nem tisztán iszom a bort, hanem ásványvízzel hígítva…

– Itt az ideje, hogy komolyra fordítsuk a beszélgetést. Ha csaknem ezer kilométerről is, de van rálátása a magyar futballra. Mit gondol, mi a baj?
– Hadd kezdjem azzal, badarság, hogy otthon borzasztó az edzőképzés. Van összehasonlítási alapom, ezért is jelenthetem ki, a magyar edzők hetven százalékban ugyanazt tanulják, mint mondjuk a németek. Ami a fennmaradó harminc százalékot illeti, nem mindegy, hogy Németországban Ottmar Hitzfeld és Jürgen Klopp tart előadást a hallgatóknak, Magyarországon meg olyan tréner, aki az elmúlt húsz esztendőben csak a tévében látott nemzetközi meccset. Mert az mégiscsak szomorú, hogy a válogatottat az 1986-os világbajnokságra kivezető Mezey György volt az utolsó szakember, aki világversenyen beleszagolhatott a nemzetközi légkörbe. Azóta idehozták már Lothar Matthäust és Erwin Koemant is, és bár a szervezettség jelei mindkettőjük irányítása alatt megmutatkoztak, a jelenlétük leginkább arra volt jó, hogy mindenki elbújjon mögöttük.

– Szóval mi a baj?
– Elsősorban az, hogy a válogatott szereplése alapján ítélik meg a magyar labdarúgást. Rendben, az a kirakatcsapat, de amíg a tíz-tizenkét év közötti gyerekek képzése nem indul el megfelelő irányba, ne várjunk csodát. Németországi tapasztalat, az említett korban roppant fogékonyak a gyerekek a tanulásra. Akkor lehet őket megtanítani például arra, hogy mindkét lábukat használják, hogy emeljék fel a fejüket játék közben, hogy a labdát előrefelé vegyék át. Nemrég volt módom összehasonlítani a magyar és a német gyerekeket, ég és föld a különbség – már 13 esztendős korukban!

– Innen nézve bravúrosnak is tekinthető, hogy a válogatottnak az utolsó játéknapig volt sansza a világbajnoki pótselejtező elérésére.
– Óriási lehetőséget szalasztott el a csapat, mert a törököknél sokáig káosz volt, míg a románok gyengébbek, mint korábban voltak. Jó generáció ez, nagy kár, hogy nem ért oda a második helyre. Más kérdés, hogy a nemzetközi mérce szerint az számít topjátékosnak, aki gyorsan fut, gondolkodik és kezeli a labdát. Huszti Szabolcs ilyen, ő bárhol megállná a helyét. Csakhogy rajta kívül még egy ilyen magyar játékost nem tudok mondani. Lehet benne reménykedni, hogy Szabolcs visszatér a válogatottba, de – csak halkan jegyzem meg –, ő sem lesz már fiatalabb, és korántsem biztos, hogy a klub-, illetve a válogatottbeli szerepléssel járó kettős terhelést jól bírná. De van ám más gond is. Mondjam?

– Ne kíméljen!
– Az elmúlt húsz esztendőben nem volt olyan futballistánk, aki a válogatott sorsdöntőnek vélt meccsén győztes gólt rúgott volna. Gera Zolit tisztelem, becsülöm, ám ő is csak San Marino ellen szerzett mesterhármast. Ahogy Szalai Ádám is. Habár egy centernek nehéz úgy gólt lőnie, hogy nincs szélsőjáték… Megint a német példával jövök: a Nationalelf vagy a Bayern München mit művel az ellenfeleivel? Sakk-mattra játssza a helyzeteit. S hogy miért? Mert az elképesztő merítési lehetőségnek, illetőleg a kiválasztási rendszernek köszönhetően kizárólag a legeslegjobbak ölthetik magukra a német válogatott és/vagy a Bayern szerelését. Ha nézi őket az ember, olybá tűnik, mintha más bolygóról érkeztek volna, holott nem űrlények, nagyon is hús-vér emberek, csak ők képviselik a csúcsminőséget. A huszonegyedik századi futballista prototípusát.

– Ahhoz képest, hogy a kétezres évek elején még a német labdarúgás hanyatlásáról beszéltek…
– Éppen ez az! Kétezer-kettőben húztak egy vonalat. Nagyon vastag vonalat. Egy profi takarítóbrigád nem rendezett volna akkora tisztogatást. Matthias Sammer vezetésével fenekestül felforgattak mindent. A VfB Stuttgart utánpótlásképzése volt az etalon, ehhez jött a teljesítmény-diagnosztika bevetése. Ez olyannyira bevált, hogy azóta minden csapatnál alkalmaznak sporttudományban módfelett jártas atlétaedzőket, akik úgy adagolják a terhelést, hogy olykor én is csak tátott szájjal bámulok, pedig láttam már ezt-azt. Mielőtt bárki rávágná, hogy Németországban könnyű, mert ott az U9-es edzőt is jobban megfizetik, mi nálunk az NB I-eseket, elárulom, nem keresik degeszre magukat. Ellenben fanatikusok, s van egy jól fizető hivatásuk – a délelőttjük ugyanis hétköznapi munkával telik el.

– A legjobb nyilván az lenne, ha a gyerekek éjjel-nappal fociznának – a tanulás mellett persze. Ahogy mi tettük. Pécsen volt két iskola, a Meszesi és TÁSI, mindkét helyen kiválogattak húsz-húsz gyereket, akik ötödik osztályos koruktól napi két edzésen vettek részt. Délelőtt a suliban, délután a PMSC-ben. A délelőtti mindig a labdás foglalkozás volt. Ez heti kétezer labdaérintésnyi pluszt jelentett. Az havonta hatvanezer, évente hétszázhúszezer. Fájdalom, ezt egyetlenegyszer csinálták meg, az 1975–1976-os korosztállyal. Abból a kompániából Fehér Csaba, Tököli Attila, Pest Krisztián, Dárdai Pál válogatott lett, Kulcsár Árpád, Pest Roland, Dienes András s még jó néhányan stabil élvonalbeli labdarúgók. Mi nem a számítógépet nyomogattuk folyton, hanem a labdát kergettük. Okoskodhat bárki bárhogy, attól, hogy valaki napi másfél órát edz, nem lesz neves futballista. Lenne is egy német példám.

– Már hiányzott…
– Errefelé kötelezik a klubokat, hogy legyen partneriskolájuk, természetesen a Herthának is van. Kedden, szerdán és csütörtökön azért is tarthatok két edzést, mert a srácoknak reggel a pályán van jelenésük. Nem túl bonyolult, az iskolából idehozzák őket busszal, aztán az edzés végén vissza. Pardon, szerda reggel először a pályán van jelenésük. Ők háromnegyed nyolcra jönnek, én már negyedkor kinyitom a Hertha-amatőr stadionját. Kulcsfigura lettem…

– Voltaképpen Szalai Ádám is az lenne. Mit szól a kifakadásához?
– Klassz meg minden, csakhogy alaposan kiszúrt magával. Sok butaságot nem mondott, a terhet mégis magára pakolta. Mert ha lesz három rosszabb meccse a válogatottban, mindenki őt fogja cseszegetni, nem azt, aki azt hajtogatja, hogy oldjátok meg, srácok. Ahogy hallottam, a sajtótájékoztatón tényeket sorolt fel, legjobb tudomásom szerint azóta sem cáfolta senki őket. Annyit hozzáfűznék, hogy ha Huszti Szabolcs három évvel ezelőtt kelt levelét is idevesszük, megfigyelhető, két olyan játékos emelte fel a hangját, aki hosszú idő óta légiósként bizonyít. Talán érdemes lenne hallgatni rájuk. Főleg úgy, hogy egyiküket sem a rosszindulat vezérelte, nem ártani akarnak a magyar futballnak, épp ellenkezőleg, segíteni! Amikor elmondtam Hans-Peter Jakobnak, a Hertha-akadémia vezetőjének, hogyan nyilatkozott Ádám, így reagált: persze hogy ezt mondta, mert győztes típus lévén ki akar jutni az Európa-bajnokságra! Hans-Peterről még annyit, amikor a cseh foci érezhetően megrogyott, a szövetség elnöke őt kérte fel, hogy a tudásával segítsen az újjáépítésben. Ki is harcolták az Európa-bajnoki és a vébérészvétel jogát.

– Herr Jakobnak nincs kedve Magyarországra költözni?
– Sajnos hamarosan nyugdíjba vonul. Keresi is az utódját.

– Önt megkörnyékezte?
– Tett egy kísérletet, de tudta, hogy nincs sansza. Azzal állt elém, hogy én úgysem akarok az irodában ülni, amire rávágtam, hogy nem hát, a pályán szeretnék lenni! Arról nem szólva, hogy nagyon jó csapatom van. A bajnokságban veretlenül állunk, rúgtunk harmincegy gólt, miközben egyet sem kaptunk. A legutóbbi meccs előtt ki is adtam az ukázt: a Cottbus nem találhat be a kapunkba! Ha látta volna, hogyan védekeztek a srácok… A végén annyira örültek annak, hogy nem kaptak gólt, mint annak, hogy közben lőttek négyet.

– Így van. Sok a meló, néha talán túl sok is, nem tudom, mi lenne velem, ha a feleségem, Móni nem állna mögöttem. Ahogy neki mindig igaza van, Lucien Favrénak egyszer volt. Történt, hogy a Dortmundot fogadtuk, és a mester menet közben bekiabált nekem, hogy váltsunk játékrendszert. Döntetlenre álltunk, nem is futballoztunk rosszul – kiszóltam, hogy bocs, mester, de nem állunk át! Ő még egyszer bekiabált, én még egyszer kiszóltam. Favre mérgesen ült vissza a padra – a végén nyertünk három kettőre. Utána behívatott. Azzal kezdte, hogy igaza volt, Pál, magából egyszer jó edző lesz. Mondtam, hogy eszem ágában sincs edzőnek állni, amire közölte velem, de, maga edző lesz. Majd ellátott egy jó tanáccsal, négy-öt évig gyerekkel foglalkozzam, ne rögtön a felnőttekkel kezdjem. Bár a kapcsolatunk az eset után megromlott, hálás vagyok neki. Mert a gyerekek körében még te is tanulsz, ott még te is hibázhatsz, ha egy bóját fél méterrel odébb teszel le, abból nincs gond. A profiknál viszont egy centit sem tévedhetsz. Ott nincs mentség, nincs alibi, ha hibázol, véged.

– Az U15-ben sem szerencsés bakot lőni, főleg ha az edző fia a csapat tagja.
– Nincs probléma abból, hogy Palkó nálam játszik. Eleinte némelyik szülő furcsán nézett ránk, ám amikor szembesült azzal, hogy a fiam a csapat erőssége, megnyugodott. Cseppet sem vagyok elfogult vele, ha akadna a posztján olyan srác, aki annyit tud, mint ő, nem a sajátomat játszatnám, de a helyzet az, hogy Palkó a legjobbak közé tartozik. Ezt az is alátámasztja, hogy behívták a korosztályos válogatottba. Meglátjuk, mi lesz belőle.

– Marci?
– Miközben sorra nyeri a négyszáz és a nyolcszáz méteres futóversenyeket, az U12-es csapatban szerepel. Imádja az edzője. Ő fogja össze a védelmet, és bár nincs benne akkora sebesség, mint Palkóban, remekül olvassa a játékot. A múltkor az egyik utánpótlásedző azzal lépett oda hozzám, hogy mit csinál a te fiad, mert olyan rutinosan teszi a dolgát, mintha már 28 éves lenne. Elárultam neki, hogy egész nap focizik a kertben a haverjaival.

– Hát a mindig nevető harmadik?
– Bence nagyon rossz gyerek. Otthon, mert az iskolában állítólag angyal. A múltkor nem győzte dicsérni az osztályfőnöke, mire visszakérdeztem, biztos, hogy arról a barna hajú, barna szemű kisfiúról beszél, akit Dárdai Bencének hívnak? Nyolcévesen az U9-es együttes vezérfarkasa. Nem fél semmitől és senkitől, ha kell, egymaga fordítja meg a meccset. Kemény kis csávó. Nemrég a játékvezetővel is összeveszett, legutóbb pedig… Eltiltották egy mérkőzésre. Az ellenfélnél volt egy nagydarab legény, aki az elején jókorát rúgott Bencébe. Attól kezdve az én drága kisfiam csak azt a pillanatot várta, amikor visszaadhatja a kölcsönt. Vissza is adta. Móni ezután megbeszélte az edzővel, hogy a következő meccsen ne játszassa. Én pedig leültem vele, és elmagyaráztam neki, ha nem változtat a viselkedésén, én leszek az, aki elzavarja a Herthától! Azóta nyugalom van.

– Szokott nosztalgiázni?
– Tekintve, hogy a nappaliban és a konyhában három fekete-fehér csapatfotó lóg, hébe-hóba beugrik néhány emlékkép. Érdekes módon nem hiányzik már az életemből az a rész. Az a fájdalom sem, ami az utolsó egy-két évvel járt. Az öregfiúkhoz olykor lemegyek, húszról lövök egy bombagólt, és jól érzem magam.

– Nem vágyik haza?
– Két hete voltam otthon, ugyanis az őszi szünet alatt hazaugrottunk Pécsre.

– Nem úgy értettem.
– Sejtettem. Nézze, ha valamit felad az ember, mérlegre kell tennie, megéri-e felégetni maga mögött mindent, amit az évek során felépített.

– Egy múlt heti sajtótájékoztatón az ön neve is elhangzott, amikor Csányi Sándor arról beszélt, hogy a légiósként sokat tapasztalt, de már visszavonult labdarúgókat szeretné az MLSZ soraiban látni.
– Megtisztelő, ha így vélekedik, mert azt látom, hogy a miniszterelnök és az MLSZ elnöke mindent megtesz a felemelkedésért – ez majdhogynem történelmi esélyt kínál, amivel vétek lenne nem élni. De a magyar futball újjáépítéséhez legkevesebb húsz olyan ember kell, akire Csányi úr célzott.

– Van annyi?
– Szerintem van. Hogy néhányat említsek: Fehér Csaba, Lisztes Krisztián, Lőw Zsolt, Bódog Tamás. Azt azonban senki se feledje, Zsoltnak Salzburgban, Tamásnak Lipcsében van remek munkája, és kérdés, ők egyáltalán haza akarnának-e jönni.

– Ha ön választhatna a Hertha és a magyar válogatott kispadja között…
– Állj, állj, állj! Messze nem tartok ott, hogy ilyesmin törjem a fejem. Januárban kezdem el a pro licences tanfolyamot, majd ha sikerrel elvégzem, esetleg megint előre léphetek egyet. Ennyit a jövőt illető tervekről. Álmodozás helyett becsületesen, csendben teszem a dolgom, mert tudom, hogy az előbb-utóbb úgyis kifizetődik. Életem eddigi harminchét évében már bevált ez a módszer. Most minek változtatnék rajta?!

– Tekintve, hogy egyazon generációhoz tartozunk, megkérdezhetem: látunk mi még jó magyar futballt?
– Remélem, igen. De ahhoz húzni kell egy nagyon vastag vonalat. Méghozzá most.

Az interjú a Nemzeti Sport október 26-i számában, a Hosszabbítás mellékletben jelent meg.