Gyász: Soha nem lehetek elég hálás Szepesinek – Nyilasi Tibor

„Sajnálom őt, igaz, ritka szép kort érhetett meg. Nagyon nagy tudású, művelt pali volt, el kell ismerni. Amikor hallgattuk a meccsközvetítéseit a rádióban, minden mérkőzésen úgy éreztük, mintha világbajnoki döntőről tudósítana, olyan beleéléssel beszélt, olyan hangulatot tudott teremteni egy hétköznapi mérkőzésen is. Emlékezetes számomra nem csak a sportpályákról, de a felvonulásokról vagy színházi közvetítésekről is, azokon is gyakran ő volt a spíler, olyankor is mindig feltalálta magát. Rólam is mindig szépeket mondott, dicsérte a játékomat. Isten nyugosztalja” – nyilatkozta a Nemzeti Sport megkeresésére Göröcs János, a 62-szeres válogatott, ötszörös magyar bajnok, KEK-gólkirály csatár.

„Sokkolt a hír, mert bár tudtam, hogy beteg, nem gondoltam, hogy ilyen nagy a baj. Őszinte részvétem a családjának és a tisztelőinek. Életünk útja sok ponton összeért. Pontosan emlékszem, hogy mikor láttam először: 1965-ben – nevetséges módon – egy katonai tisztavatáson, ahol ő beszélt az akkori Felvonulási téren. Aztán persze riporterként és MLSZ-elnökként is fontos része lett az életemnek. Nagyon sokat köszönhetek neki. Mindenekelőtt azt, hogy amikor fiatal Fradi-játékosként úgy döntöttem, hogy visszavonulok a labdarúgástól, a szövetség elnökeként Sándor Károllyal kettesben eljött hozzánk, és tárgyalt édesanyámmal, elérve, hogy meggondoljam magam. Soha nem lehetek elég hálás neki ezért, mert utána vártak rám a legszebb évek a pályán. Óriási szeretettel gondolok vissza rá, sokkoló, hogy egy újabb legendát veszített el a magyar labdarúgás” – mondta a 70-szeres válogatott, európai ezüstcipős Nyilasi Tibor.

„Igazán szerettük őt, a mi időnkben nagyon nagy menő volt a futballpályák környékén. Annyi szép közös emlékem van vele, hogy hirtelen azt sem tudom, melyiket mondjam. Talán a legfontosabb gondolatom vele kapcsolatban, hogy csodálatosan szépen tudott a futballról beszélni. Látszott, hogy nem csak imádja, de érti is ezt a játékot. Ha tehette, a pálya széléről közvetített, és nagyon éles szeme volt a játékhoz. Nagy idők nagy tanúja volt, nekünk is rengeteg kettős rangadónkat közvetítette a Népstadionból. Nagyon emlékezetes számomra, hogy ő tolmácsolta a hallgatóknak a háromszázadik NB I-es meccsemet is Szombathelyről, a mérkőzés után interjút készített velem, meg is van ez a felvétel, olykor meghallgatom. 1971-ben a riói Maracanában, két nappal Pelé búcsúmeccse után játszottunk válogatott mérkőzést a brazilokkal, lőttem egy szabályos gólt, de sajnos nem adta meg a játékvezető. Azt a meccset is ő közvetítette, azt a felvételt is eltettem magamnak, sajnálom, hogy nem közvetíthetett érvényes gólomat a Maracanából, azért ott nem mindennap talál be az ember. Óriási egyéniség volt riporterként és sportvezetőként is. Azok egyike, akiket külföldön is elismertek és nagy tiszteletben tartottak” – mondta a 31-szeres válogatott, hétszeres magyar bajnok, európai ezüst- és bronzcipős Dunai Antal.

„Azt emelném ki vele kapcsolatban, hogy nagyon rendes ember volt, és nagyon nagy szurkolója a magyar labdarúgásnak. Mindenki elsősorban rádióriporterként emlékszik rá, és kevesen tudják, mennyi mindent tett sportvezetőként a magyar labdarúgásért. Riporterként akkor kezdte a pályáját, amikor a magyar futball fellendülőben volt, és nem csak meglovagolta ezt a lehetőséget, de fontos szerepe volt magában a fellendülésben is, azáltal, hogy közvetítései révén nagyban hozzájárult a sportág egyre népszerűbbé válásához. Sokan miatta nézték a futballt, és később, amikor már a televízió is adta a meccseket, közben a rádión inkább őt hallgatták, nem a tévériportert" – mondta Fenyvesi Máté, 76-szoros válogatott, négyszeres magyar bajnok csatár.

„Az a legszebb emlékem vele kapcsolatban, amikor az MLSZ századik születésnapjára készültünk. Tudását, felkészültségét, a labdarúgáshoz kötődő kapcsolatát mindig is csodáltam, és nagyon irigyeltem azért, amiket láthatott, átélhetett a futballpályákon. Épp akkor lehetett ott tűzközelben, amikor a magyar futball is a csúcson volt. Csak a legnagyobb tisztelet hangján tudok róla beszélni. Azt nem tudom megítélni, milyen munkát végzett MLSZ-elnökként, mert nehezen tudom magamat beleképzelni abba a korba, de biztos vagyok benne, hogy neki sem volt könnyű dolga" – emlékezett vissza Bozóky Imre korábbi MLSZ-elnök.

„Örök emlék a gyerekkoromból, amikor a közvetítéseit hallgattuk, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy később személyesen is megismerhettem. Először úgy kerültem vele kapcsolatba, hogy sokat segített nekünk, amikor a Ferencvárosnál dolgoztam, gyakori vendégszerzője volt a klub lapjának is. Mindig azt mondta – még MLSZ-elnökként is –, hogy noha ő nem Fradi-drukker, de egy jó Fradi nélkül soha nem lesz jó a magyar futball sem. Aztán az MLSZ százéves évfordulójára rendezett programsorozatban, majd a 2004-es Európa-bajnokság megrendezésére pályázó bizottságban is ő volt az elnök, én pedig a titkára, így testközelből láthattam, milyen hihetetlenül nagy tudású, művelt, nagy munkabírású, lenyűgöző ember, aki amellett, hogy zseni volt, lángelme, kedves és barátságos ember tudott maradni. Le vagyok most sújtva, mert biztos vagyok benne, hogy soha nem lesz még egy olyan színes egyéniség a rádiós műfajban" – mondta Magyar Zoltán, a Ferencváros és a magyar válogatott korábbi menedzsere.

Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság korábbi elnöke, a Magyar Olimpiai Bizottság volt első embere és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság korábbi alelnöke szerint nagy fájdalom és veszteség Szepesi György halála.

„Nagyon sok személyes emlékem van Szepesi Györggyel kapcsolatban – mondta érdeklődésünkre a kétszeres olimpiai bajnok Schmitt Pál. – Ő közvetítette az »arany párbajtőrcsapat« győzelmeit az 1964-es, az 1968-as és az 1972-es olimpián, amelyek során én is ott voltam. Húsz évvel idősebb volt nálunk, de baráti kapcsolatot ápoltunk. Ott volt velünk, élvezte a társaságunkat, néha beszállt egy-egy kártyapartiba is. Mindig jókedvű, ám ugyanakkor kissé távolságtartó emberre emlékszem, akinek elsősorban a szaktudását és a már akkor meglévő diplomáciai pozícióit csodáltuk. Nemcsak nagyszerű rádióriporter volt, hanem a FIFA-ban is jelentős szaktekintélynek számított. Tudta, hogy miről beszél a pálya szélén, nagyon értette a futballt. Sokat tanultam tőle mint a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja, az elején Csanádi Árpáddal sokat segítették a munkámat. Példát mutatott, Pluhár Pista bácsi mellett úttörő rádióriporter volt. Nagyra becsültem őt, szerettem a humorát, a szakértelmét, az eleganciáját. Egész életében azt csinálhatta, amire a Jóisten teremtette és amit szeretett csinálni. Hosszú, tartalmas, szép és gazdag élettel áldotta meg a sors."

„Szepesi Györggyel a sportrendezvényeken persze rendszeresen találkoztunk, de vele kapcsolatban a mai napig arra emlékszem a legjobban, amikor velünk utazott az 1971-es tengerentúli öttusa-világbajnokságra. Nemcsak a verseny helyszínén, hanem már a repülőn is rengeteget beszélgettünk, nagyon szimpatikus személyiség volt. Nekem külön élményt jelentett, hogy Amerikában több magyar közösséghez is ellátogattunk Los Angelesben és Clevelandben, én pedig vele tarthattam ezekre az utakra. Egyébként rengeteget hallgattuk a rádión, hiszen ő közvetített mindent, az angolok elleni 6:3-ra és a 7:1-re például jól emlékszem. Kilencvenhat esztendőt megérni nagyon nagy dolog, annak pedig külön örülök, hogy két évvel ezelőtt Életmű-díjat kapott a Magyar Labdarúgó-szövetségtől, mert nála jobban senki sem érdemelte meg. Isten nyugtassa!" – mondta Balczó András, háromszoros olimpiai, tízszeres világbajnok öttusázó.

Ötkarikás bajnok ökölvívónk, Gedó György is megrendülten emlékezett a legendás rádióriporterre.

„Először is, a legfontosabb a részvétnyilvánítás – kezdte Gedó György, az 1972-es müncheni játékok papírsúlyú győztese. – Szepesi György az a fajta kincsünk volt, aki minden helyzetben tudta a megoldást és képviselte a labdarúgást. Szakmai mondandóját a legnagyobb hozzáértéssel, a legfinomabban tudta előadni, jobban, mint ahogy a televízióban hallhattuk. Jó kapcsolatban voltunk, szerettem őt, az 1972-es müncheni olimpián is találkoztunk, és kiderült rólunk, hogy tulajdonképpen azonos családi ágon vagyunk, aztán az is közelebb hozott minket egymáshoz, hogy együtt tarthattuk a névnapunkat. Sokkal többet érdemelt volna, mint amit kapott, de az élet talán kegyes volt hozzá, sok szép, feledhetetlen élményben volt része. Nagyon nehéz lesz elfelejtenünk, hogy elment, minden sportszerető ember szívében úgy él és fog élni a továbbiakban is, mint egy nagy sporttudós, sportszakember, aki mindig tudott változtatni, valami újat hozni. Februárban az MTK-családdal köszöntöttük őt a születésnapján, közösen nevettünk egy nagyot. Szepesi György belopta a magyarság szívébe a sport szeretetét, egyéni adottságai nélkülözhetetlenek és azok is maradnak – egyelőre nem találni olyan riportert, aki a nyomába érhet. Akik itt maradtunk, szeretettel emlékezünk rá, hiánya nagyon nagy fájdalom."

„A vele kapcsolatos szép emlékeim közül hármat emelnék ki – mondta a Nemzeti Sport megkeresésére Hajdú B. István sportriporter, kommentátor. – Az első az 1995-ben Siófokon játszott Magyarország–Izrael válogatott meccs, amely neki az utolsó, nekem az első közvetítésem volt, ami a válogatottat illeti. Csodálva néztem, hogy – akkor már túl a hetvenen – a pálya szélén állva olyan magas színvonalú közvetítést adott olyan játékosokról, akiket alig ismerhetett, hogy arra nehéz szavakat találni. Búcsúzóul adtam neki egy üveg pezsgőt, ő pedig biztatott, és ígérte, hogy rajtam tartja a szemét. Úgy gondoltam, ezt udvariasságból mondja csak, de aztán 2015-ben, amikor Prima Primissima-díjat kaptam, másnap váratlanul felhívott és gratulált. Akkor már kilencvenhárom éves volt, és fogalmam sincs, honnan kérte el a számomat, mert korábban soha nem beszéltünk telefonon."

„A másik a 2012-es olimpián volt, ahol akkor én éppen rádiósként dolgoztam. Az utolsó pillanatokban ő is csatlakozott a rádiós csapathoz, és bár közvetítéseket már nem igazán vállalt, de mivel 1948-ban ő közvetítette a rádióban a londoni olimpia megnyitóját, ezúttal is szerepet vállalt, és fantasztikus, hogy mennyi mindent hozzátett az adáshoz. Számára a mikrofon szent volt, és ha munkához látott, csakis a legmagasabb színvonalon volt hajlandó azt végezni."

„Végül pedig hadd említsem meg azt a megtiszteltetést, hogy az 1960-as BEK-döntőről – amelyen Puskás Ferenc négy góljának is köszönhetően a Real Madrid hét háromra győzte le az Eintracht Frankfurtot – készülő, magyar nyelvű DVD-re közösen kommentáltuk a mérkőzést öt évtized távlatából. Főleg én tálaltam a pályán zajló eseményeket, ő pedig elsősorban az emlékeit idézte fel, tűpontosan, ugyanis tökéletesen emlékezett mindenre. Aki meghallgatja, úgy érezheti, hogy az egyik kommentátor a mából, a másik pedig 1960-ból beszél. Kivételes nap volt az az életemben."

Németh Miklós olimpiai bajnok gerelyhajító: „Szepesi György egy lexikon volt, minden riportjára olyan alaposan készült fel, hogy még a riportalanyánál is jobban emlékezett versenyekre és időpontokra. Mikor 2005-ben velem készített interjút egy olimpiai összeállításhoz, megdöbbentő volt a tudása, hogy mennyire ismert minden részletet. A vele való kapcsolatom két részre válik, hiszen nemcsak az én montreali olimpiai győzelmemet közvetítette, hanem édesapám 1948-as londoni aranyérmét is. Emlékszem, mikor hazajöttünk a montreali olimpiáról, és kijött elém a család is, még a vámvizsgálat előtt elkészített egy páros interjút apuval és velem. Atlétikát egyébként viszonylag ritkán közvetített, a szerelme a foci volt, ezért is forrt össze az Aranycsapattal, melynek mindegyik meccsén ott volt, közvetítései egyediek voltak, és míg a magyar focié igen, az ő közvetítéseinek színvonala soha nem csökkent az idővel. Gyermekkoromban sokat hallgattam, minden egyes meccsért hálás vagyok neki, és igaz, amit akkoriban mondtak róla, hogy a hallgatói gyakran jobban élvezték a meccseket, mint a nézők."

„Nem mondhatom sajnos, hogy cimborám vagy közeli barátom volt Szepesi György, hiszen sokáig egy recsegő-ropogó rádióhangon keresztül ismerhettem csak, amelyre édesapám hajolt, hogy minél jobban hallhassa Romániában a magyar válogatott meccseinek közvetítését – mondta Bölöni László. – Amikor találkoztunk, nagyon meglepett, hogy bár teljesen más miliőből érkeztem, mindent, de tényleg mindent tudott rólam, a határ túloldaláról is. Számomra a neve összeforrott az Aranycsapattal, halála óriási veszteség. Nagyon mély tisztelettel voltam iránta mindig, így is gondolok vissza rá.”