Megszállott edzők klubja – exkluzív interjú Marco Rossival és Märcz Tamással

– Hogy kezdődött a barátságuk?
Marco Rossi.: Először az uszodában találkoztunk, amikor Tamás az Acquachiarában szerepelt. Gyakran játszott a fiam, Simone ellen, aki már akkor is a Posillipo Napoliban pólózott.

Märcz Tamás: A karrierem utolsó klubja volt a nápolyi Acquachiara, a két csapat egymás elleni meccse igazi presztízscsatának számított a városban. A nápolyi Scandone-uszodában rendre három-négyezer néző figyelte ezeket a rangadókat, az uszodán kívül aztán először a reptéren futottunk össze. Addigra sokat hallottam Marcóról, a fia kapcsán gyakran emlegették, hogy az édesapja a Honvéd vezetőedzője. Később is gyakran repültünk ugyanazzal a járattal Nápoly és Budapest között, mert a karrierem befejezése után is rendszeresen meglátogattam az ottani barátaimat.

M. R.: Tamás annyira imádja Nápolyt, amennyire én Budapestet, nem csoda, ha sokszor várakoztunk ugyanazon a terminálon.

M. R.: Júliusban viszont szerencsét hoztam nektek, amikor kimentem az Egyesült Államok elleni BENU-kupa meccsre, a magyar válogatott két góllal nyert. Kijöhetnél a finnek elleni meccsünkre, hátha te is szerencsét hozol nekünk.

M. T.: A lányaimnak pont aznap lesz röplabdatornája Szegeden, de utána sietek. Ígérem, ott leszek.

– Ha már ennyit utaztak Budapest és Nápoly között, árulják el, mi az, ami a leginkább megragadta önöket a másik ország kultúrájából?

M. R.: Ami először feltűnt, az a magyar emberek rendkívül erős kötődése az országukhoz. Talán azért, mert Olaszországban ez a kötelék folyamatosan gyengült az utóbbi tíz-húsz évben. A nemzeti összetartás itt sokkal erősebb, anélkül, hogy átcsapna szélsőséges nacionalizmusba. Az utóbbi években tapasztaltam, hogy amikor van miért szurkolni, a magyarok – a sportág jelenkori sikerességétől függetlenül – beállnak a csapatuk és a sportolóik mögé. Ami a hétköznapokat illeti, Budapest az egyik leggyönyörűbb város, ahol valaha jártam, az emberektől pedig mindig megkaptam a tiszteletet. Az első perctől otthon érzem magam a fővárosban, és ez nem kötelező panel. Az internet korában évekre visszamenőleg visszakereshetik a nyilatkozataimat. Ha valaki megteszi, láthatja, hogy hat-hét éve is ugyanígy beszéltem Budapestről.

M. T.: Mielőtt külföldre szerződtem volna, sokszor álmodoztam az olasz életről. A hétköznapokról, amelyeket megismertünk Federico Fellini filmjeiből, a mediterrán életstílusról, a szabadságérzetről, ami árad az ottani emberekből és a tenger közelségéből. Hogy őszinte legyek, utóbbit hiányolom a legjobban Magyarországon. Ezért imádok a Duna mellett lakni, ezért kedvelem a Balatont, és ezért igyekeztem tengerre néző lakást szerezni magamnak, amikor Olaszországban éltem. Ami az embereket illeti, szerintem sok a hasonlóság. Mindkét országban szeretik a sportot, tisztelik a sportolókat...

M. R.: .Magyarországon talán jobban is, mint Olaszországban. Bud Spencer és Terence Hill mindkét országban népszerű volt, de amikor a korábbi vízilabdázó meghalt, itt szobrot emeltek az emlékére, míg nálunk ez senkinek sem jutott eszébe. Ez sokat elárul arról, mennyire megbecsülik a magyarok azokat, akik kiérdemlik – a nemzetiségüktől és a szakmájuktól függetlenül.

Ez nehéz pozíció: nem lehet csalódást okozni

– Ami a hétköznapokat illeti, mennyire nehéz megbirkózni az önökre nehezedő nyomással? Magyarország a tízmillió szövetségi kapitány országa, vízilabdázásban pedig már az ezüstérem is kudarcnak számít.

M. T.: Az emberek hozzászoktak a korábbi sikerekhez, nehéz velük megértetni a jelenlegi realitásokat. A közvélemény a győzelem után azt mondja, hogy „nyertünk”, a vereség után pedig azt, hogy „kikaptak”. A szurkolókat nem érdeklik az erőviszonyok, a vízilabdázóknak nyerniük kell, és kész. A magyar pólósok élete erről szól, de ez nem baj. A játékosaimnak is azt mondom, hogy ne törődjenek a realitásokkal. Akadnak olyan nemzetek, amelyek most talán esélyesebbek a végső sikerre, de az ellenük vívott rangadókon is a győzelemért ugrunk a medencébe. A magyar vízilabdázót kötelezi a tradíció, és a játékosaim is így gondolkodnak. Épp ezért engem nem zavar a nyomás. Élvezem, ha több ezer néző előtt játszhatunk, ahogy, mondjuk, a tavalyi, hazai rendezésű vizes vb-n tettük. Minden meccsen hét-nyolcezer ember szorított értünk a Hajós-uszodában, a tévé előtt pedig több millióan.

M. R.: Külföldiként talán kicsit nehezebb a helyzetem, érzem, hogy nagy nyomás nehezedik rám a válogatott miatt. Büszkeséggel tölt el ez a pozíció, és senkinek sem akarok csalódást okozni. Tamás a vízilabdázás, én a labdarúgás kapcsán mondom, hogy nem most a legrózsásabb a helyzet, a két évvel ezelőtti Eb-részvétel is távoli emléknek tűnik. A Nemzetek Ligájában nemrég kezdtük a közös munkát, a görögök ellen fontos meccset nyertünk meg, akadtak biztató időszakaink, még akkor is, ha a legutóbbi, az észtek elleni találkozó rosszul sikerült, és az eredményt tekintve, a Görögország elleni visszavágó is. Ezzel együtt bízom a játékosokban, mert még nem mutatták meg, amire valójában képesek. Remélem, hogy azt a győzni akarást, ami engem jellemez, át tudom ragasztani a játékosaimra. Amikor azt mondhatom, hogy a csapat tükrözi a személyiségemet, minden esélyünk meglesz a sikerre. Labdarúgóként nem számítottam tehetségesnek, az akaratomnak köszönhetően jutottam előre. Ezzel szemben a válogatottnál kifejezetten tehetséges futballistákkal dolgozunk, akikből viszont olykor talán épp a maximális akarat, a mindent elsöprő elszántság hiányzik. Ha a megfelelő mentalitás, valamint a tehetség találkozik, bizakodhatunk.

– Nyomasztónak vagy inspirálónak érzik a múltat? Az olimpiák történetében Magyarország a legeredményesebb nemzet vízilabdázásban, míg a labdarúgásban sokan még mindig az Aranycsapat bűvöletében élnek.

M. R.: A magyar futball hatalmas sikereket ért el a múltban. Varázslóként, a labdarúgás tanáraiként tekintettek a játékosokra. Gyerekkoromban a nagypapám a Grande Torino mellett csak az Aranycsapatról és az együttes gerincét adó Honvédról mesélt. Márpedig ennek a múltnak inspirációt kell adnia a jelenre. Azért kell hinnünk a fejlődésben, mert a magyar futballban nincs hiány a tehetségekből. A korosztályos csapatok a tizenkilenc éves korosztályig bezárólag bárkivel felveszik a versenyt. A következő lépésre még nem jöttünk rá, egyelőre nem tudjuk, mi hiányzik, hogy a játékosok huszonkét-huszonhárom évesen is versenyképesek legyenek a nemzetközi porondon. Az egyik ok talán az, hogy néhányan már fiatalon a csúcson érzik magukat, és ettől elkényelmesednek. A futballban számos apró részletből áll össze a kép, a tehetség önmagában kevés. Az edzéseken keményen kell dolgozni, oda kell figyelni a pihenésre és az étkezésre, a bulizást pedig el kell felejteni. A legjobb példa Cristiano Ronaldo. A világ egyik legtehetségesebb játékosa, aki ennek ellenére éjjel-nappal edzi magát. A gyakorlásokra korábban érkezik, utolsóként távozik, mert ha a legjobb akarsz lenni, az élet minden szegmensében profiként kell viselkedned.

M. T.: Ha már a tehetségeket említetted, a magyar vízilabda egyik legnagyobb erénye, hogy mindig újjászületik. A hullámvölgyeket kiemelkedő időszakok követik, és mindig találunk olyan játékosokat, akik segíthetnek abban, hogy szép eredményeket érjünk el. Ugyanakkor talán hibát követünk el, ha állandóan a született tehetségeket, az új Kásás Tamásokat akarjuk megtalálni, és csak tőlük reméljük, hogy a következő húsz évben sikerre vezetik a csapatot. Én másban hiszek. Örülök, ha akad született zseni a csapatban, de nem lehet kizárólag erre építeni. Kemény munkával a jó képességű pólóst világszínvonalú játékossá fejleszthetjük. Ebben a pillanatban az önvizsgálat a legfontosabb. Meg kell néznünk, hogy mit csinálunk rosszul, és miben járnak előttünk a riválisok. Csak az őszinteség vihet minket előre.

A fiatalokat el kell vezetni a siker útjáig

– Csakhogy a múlt miatt nehéz megemészteni, hogy a magyar vízilabda jelenleg nem a tanár szerepében van.

M. T.: Ez talán picit túlzás, mert most is vannak erényeink, amelyeket a riválisok csodálnak. Ugyanakkor valóban találni olyat, amit nekünk kell ellesnünk egy-két ellenféltől. Tény, hogy egyetlen más nemzet sem nyert kilenc olimpiai aranyat vízilabdázásban, de az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy az emberek leginkább a szépre emlékeznek. Az elmúlt százhúsz évben sem végig mi, magyarok uraltuk a vízilabdát, többször átéltünk ínséges időszakokat, a sportág pedig rengeteget változott. Mindig vannak favoritok, de a versengés sokkal nagyobb, az erőviszonyok kiegyenlítődtek. Amíg korábban szinte ugyanaz a három-négy ország állt a dobogóra, manapság nyolc-tíz válogatott is esélyes az éremszerzésre.

– Szövetségi kapitányként rendre a húszas, harmincas éveikben járó fiatalokkal dolgoznak. Véleményük szerint mennyire változott meg a fiatalok sporthoz, élethez való viszonyulása?

M. R.: Azt látom, hogy a fiatalok sikeresek akarnak lenni, de sokszor nem tudják, melyik úton induljanak el. Az edzők feladata, hogy az élettapasztalatukat felhasználva megmutassák a helyes irányt. A legfontosabb, hogy kizárólag arra figyeljenek, ami nekik, és a csapatnak is előnyös. Meg kell érteniük, hogy a közösségre is gondolniuk kell, nem kizárólag saját magukra. A világ sokat változott, így az edzőtáborozások szabadidejében sokszor látom, hogy a játékosok külön-külön, egyedül ücsörögnek. Nem egymással beszélgetnek, hanem olvasgatnak, a telefonjukat bújják, zenét hallgatnak, ami manapság megszokott, de így nem alakul ki köztük szorosabb kötelék. A mi időnkben – az okostelefonok előtt – a játékosok együtt töltötték a szabadidejüket, egymással beszélgettek, így bizonyos szempontból könnyebb volt megteremteni a csapategységet. Ma viszont arra is tudatosan kell figyelnünk, hogy közösséget és csapatot építsünk, hogy a játékosok kizárják a külvilágot, és több időt töltsenek egymással.

M. T.: Pedig amikor gyerekként a Klauzál térnél laktunk, az ottani grundokon reggeltől sötétedésig fociztunk a többi sráccal. Ha a vízilabdaedzésem véget ért, vagy az uszodában maradtam a többiekkel, vagy rohantam a dühöngőbe, focizni. Puskás Öcsiéket is az jellemezte, hogy az edzések előtt és után is folyamatosan rúgták a bőrt. Olaszországban azt láttam, hogy a kisgyerekek focipályán ünnepelték a szülinapjukat. Kivitték a tortát, az üdítőt, az ünnepség előtt és után pedig fociztak. Nekem egyébként már önmagában a labda is sokat jelentett. Amikor kilencévesen megkaptam az első vízilabdámat, minden este azzal aludtam. Azóta is abban hiszek, hogy minden pólósnak legyen saját labdája. Az edzők is ezt sulykolták belénk: saját labdával érkezzünk az edzésre, és azzal távozzunk. Csak hát, ahogy Marco is említette, most a közösségi média, a tévé és a filmek virágkorát éljük. Ezzel szemben a mi gyerekkorunkban semmi más szórakozásunk nem volt, mint a sport.

M. R.: Az elmúlt húsz évben sokat változott a világ, az emberi kapcsolatok megváltoztak. Most a személyes ego világában élünk, számtalan példát látunk arra, hogy az emberek nem törődnek egymással – ezzel a problémával az öltözőben is találkozunk.

M. T.: Minden változik, ráadásul nem évek, hanem hónapok alatt. Talán túl gyorsan is. A mai játékosokat rengeteg inger éri, ezért nehéz elérni, hogy végig koncentráljanak. A passzolás például fociban és pólóban is a játék alapjának számít, ha valaki sikeres akar lenni, ezen a téren tökéletesnek kell lennie – de rávenni a játékost, hogy egy- vagy akár két órán keresztül ugyanazzal a figyelemmel gyakorolja a passzokat, már sokkal nehezebb. Pedig Cristiano Ronaldótól – és annak idején Kásás Tomitól – alig láttunk technikai hibákat, s ez nem véletlen. Rengeteg munka áll a teljesítmény hátterében, nem kizárólag a tehetség. Persze, unalmas órákon keresztül passzolgatni – de a különbséget az jelenti, hogy az igazán jó játékos az edzés minden percét élvezi. A futást, az úszást, a konditermi erősítést és a passzolást is. Minden edzésen verseng a társaival, és mindent azért tesz, hogy a mérkőzésen a legjobb teljesítményt nyújtsa.

M. R.: A csapda, hogy profi sportolónak lenni papíron munka, de a játékos egy percig sem gondolhat rá munkaként. A saját sportágára szenvedélyként, egyben hobbiként kell tekintenie. Ha valaki a klasszikus értelemben vett munkavállalóként tekint önmagára, sosem lesz sikeres.

– Mindig élvezni kell az edzést, vagy olykor elég csak végrehajtani
a gyakorlatokat a cél érdekében?

M. R.: Fontos, hogy a csapatnál jó hangulatot teremtsünk, mert a játékosnak úgy kell lejönnie az edzésre, hogy dolgozni akar – akkor is, ha tudja, hogy az aznapi gyakorlás esetleg keményebb vagy unalmasabb lesz. Ha kedvetlenül, motiválatlanul érkezik, nem lehet előrelépni.

M. T.: Nagyon kicsi a különbség a helyesen és a rosszul végrehajtott munka között. Miért nem akarjuk jól végezni a feladatunkat, ha mindössze annyit kell tennünk, hogy egy kicsit több figyelmet és koncentrációt rakunk bele abban a néhány órában? A profi sportoló egyébként is tekintsen magára szerencsés emberként, mert a hobbijáért kapja a fizetését. Általában korán kelek, a környékünkön pedig épp új házakat építenek. Amikor kinézek az ablakon, munkásokat látok, akik reggel hétkor már a téglákat pakolják és a betont keverik. Ezért sem vagyok kíváncsi arra, ha az egyik játékosom az edzésen fáradtságra, fásultságra panaszkodik. Inkább el se kezdje, nem érdekel! Lehet fáradt, az edzés egyik célja, hogy ezt a küszöböt minél többször átlépjük, de ne feledje, hogy a kedvenc sportágában fárad el, ami egyben a szórakozása is. Épp ezért nem értem azokat, akik úgy jönnek edzésre, hogy nem akarnak jobb játékossá válni, mint az előző nap voltak. Ha nem akarsz fejlődni, inkább le se gyere az uszodába...

M. R.: Elszántság, vágy és motiváció – ez vezet sikerre. Hogy fordulhat elő, hogy aki a futballért kap fizetést, majd olyan szintre jut, hogy a nemzeti csapathoz is meghívják, az motiválatlanul jön edzésre? Ez számomra elfogadhatatlan, érthetetlen. A mai napig nem tudom hova tenni, amikor ezt látom. Nem élvezi az edzést? Más hajnali ötkor kel, hatra megy dolgozni, nyolc órán keresztül húzza az igát, nehéz súlyokat cipel, és mindezt sokkal kevesebb pénzért, mint amennyit a labdarúgók keresnek. Gyerekkoromban az édesapám hajnali ötkor kelt és este nyolcra ért haza. Sokszor nem is találkoztunk, és mindezt azért, hogy egyszerű, normális életet teremtsen a családjának, és jusson cipő a lábamra – de fényűzésről, kacsalábon forgó palotáról szó sem volt. Ez jelenti az áldozatot, ez okoz fáradtságot, nem az, amit mi csinálunk a gyepen. Szerencsések vagyunk, és jobb, ha ezt a húszas éveikben járó sportolók is minél hamarabb megértik. Egyszer elérkeznek a pályafutásuk végéhez, és nem mindegyikük lesz olyan szerencsés, mint mi, hogy civilként is a sport világában maradhasson. Akkor nagyon bánják majd, hogy nem élvezték ki ezeket a pillanatokat.

Tenisz vagy darts lesz a legközelebbi kihívás

– Szövetségi kapitányként mennyire nehéz megtalálni az egyensúlyt, és megmaradni apának, férjnek, barátnak?

M. R.: Erről a feleségemet kellene megkérdezni. Épp a napokban jegyezte meg, hogy sosem tudom teljesen kikapcsolni az agyam. Többször megesett, hogy reggel hatkor kipattant a szemem, leültem a laptopom elé, és elkezdtem mérkőzéseket elemezni. Olykor muszáj lenne elszakadni a labdarúgástól, de ez játékosként sokkal könnyebben ment, mint most, edzőként. Ha a barátaimmal beszélgetek, vagy a családi ebédnél ülök az asztalnál, a gondolataim egy része máshol jár. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz, de ilyen vagyok. Hiába mondtam a feleségemnek, hogy teljesen egészségesnek érzem magam, ragaszkodott hozzá, hogy elmenjek egy orvosi kivizsgálásra. Nem az elmeállapotom miatt, hanem azért, mert szerinte ez az életforma túlságosan stresszes, nem árt, ha ellenőrzik a vérnyomásom és a többi ilyesmit.

M. T.: Szövetségi kapitányként állandóan jár az agyam: ki kerüljön be, ki kerüljön ki, és hogyan készüljünk fel az előttünk álló feladatokra. Még két éve sincs, hogy leültem a válogatott kispadjára, ehhez képest már hat tornán vettünk részt. Alig több mint egy hónapja a szövetségnél kellett beszámolnom a válogatott addigi évéről, két hete pedig már az új idény első meccsét játszottuk a világligában. Ez egy végtelen történet, nincs olyan szakasza az évnek, amikor ne akadna tennivaló. Ez nyilván nem családbarát állás, ráadásul mindkét lányom röplabdázik, a nagyobbik U14-es válogatott. Amikor nem a póló körül forognak a gondolataim, többnyire a röplabdacsarnokban ülök, és a lányaim meccseit nézem, amelyek legalább kiszakítanak a megszokott gondolataimból. Veled mi a helyzet, amikor a fiad meccsét nézed?

M. R.: Akkor nem gondolok a futballra, de kikapcsolódásnak csak óvatosan nevezném, mert a fiam pólómeccsein is ezer fokon égek. Imádok nyerni, utálok veszíteni, épp ezért nagyon szurkolok, hogy a fiam a nyertes csapatban legyen.

M.T.: Lenne egy javaslatom. Tudod, azt figyeltem meg, hogy amikor sportolok, nem gondolok a vízilabdára. Amikor lemegyek teniszezni, abban az egy órában biztosan nem jut eszembe a munka. Ezzel szemben amikor a feleségemmel vagy a barátaimmal ebédelek, pörög az agyam a vízilabdán.

M.R.: Vagyis együtt kellene teniszeznünk?

M. T.: Akár. Mert sajnos nem minden sport tud kikapcsolni. Futás közben jár az agyad, ha a konditeremben emelgeted a vasakat, akkor is, de ütővel a kezedben, a labdát figyelve...

M. R.: Jó ötlet, de nem biztos, hogy a térdeim még bírnák a teniszt.

M.T.: Ez esetben... Darts?

M. R.: Ez már jobban hangzik.