Válogatott: Emberből vagyok én is – interjú Dzsudzsák Balázzsal

– Századik válogatottsága előtt annyit üzent, majd beszél róla, ha túl lesz rajta… Babonából?
– Egyszerűen nem akartam róla beszélni, nehogy elterelje a figyelmet a lényegről, hogy valahogyan le kell győznünk a horvátokat – felelte Dzsudzsák Balázs lapunknak. – Nem az én jubilálásom volt a fontos. Csapatként kellett helytállunk.

– Ilyen századikról álmodott?
– Ennél tökéletesebben nem alakulhatott volna az este. A magyar szurkolók nem az aranylabdás Luka Modricra, vagy éppen Ivan Rakiticra voltak kíváncsiak, hanem a mi sikerünkre éheztek. A hangulat egyszerűen leírhatatlan volt.

– Mennyit aludt a mérkőzést követő éjszaka?
– Őszintén? Alig egy-két órát. Harminckét évesen, hazai pályán, telt ház előtt, csapatkapitányként a világ második legjobb csapata ellen jubilálhattam, ez egyszerűen döbbenetes. Felemelő érzés volt, olyan, amely sok százezer, sok millió futballista életében sosem jön el. Holtfáradt voltam, de csak forgolódtam az ágyamban. Vasárnap este mindent kiadtam magamból, semmi sem maradt bennem. Hétfő reggel úgy ébredtem, hogy tele volt a telefonom üzenetekkel, e-mailekkel, nem fogadott hívásokkal.

– Hány üzenetet kapott?
– Mire beértem az öltözőbe, hatvankilenc SMS fogadott, pedig tíz perc sem telt el a lefújást követően, és a számomat csak kevesen tudják. A hétfői napom aztán ugyanúgy folytatódott, percenként csengett a telefonom. Király Gábor az elsők között üzent, vicces képet küldött: azt a kalapot viselte, amelyet ő is a századik válogatott mérkőzésére kapott. Megbeszéltük, hamarosan összehozunk egy olyan felvételt, amelyen mindketten ezt viseljük.

– Célja, hogy megdöntse a száznyolcszoros válogatott Király Gábor rekordját?
– Ez a száz olyan mérföldkő volt, ami – nem tagadom – vonzó volt. A százat rajtam kívül csak ketten érték el, Bozsik József és a már említett Király Gábor. Úgy vagyok vele, innentől kezdve minden mérkőzés ajándék, persze azon leszek, hogy minél több legyen. De nem azért szeretnék pályán lenni, hogy meglegyen az új rekord, és szánalomból legyek a gyepen. Akkor inkább egyetlen mérkőzésen sem lépek pályára. Sosem állítottam, hogy én vagyok a világ legjobb futballistája, sőt… Nyugodtan mondhatom, voltak nálam sokkal, de sokkal jobb magyar válogatott futballisták – ám ez a mérföldkő most valamiért mégis nekem jött össze. Mindent lehet mondani a pályafutásomra, de azt, hogy ne lenne sikeres, hogy ne tettem volna meg mindig mindent a válogatottért, a magyar címeres mezért, azt nem.

– A száz közül melyik a legemlékezetesebb?
– Az első és a legutóbbi. Várhidi Péter küldött először pályára. Görögország volt az ellenfél, ott toporogtam az oldalvonal mellett, s amikor becserélt, szinte remegtek a lábaim. Sosem felejtem el azt a pillanatot.

– Vasárnap este édesanyja és testvére is ott volt a stadionban. A lefújást követően mi volt az első szavuk egymáshoz?
– Szó nélkül átöleltük egymást, és hosszú másodpercekig úgy álldogáltunk. A szüleim, a családom nélkül sosem jutottam volna el idáig. A családtól és a barátaimtól gyönyörű ajándékot kaptam, egy olyan hatalmas porcelántálat csináltattak nekem, melyen az első meccsemtől kezdve az összes rajta szerepel, középen a képemmel. Ötletes ajándék volt. Most éppen itt ülök a házamban, és nézegetem a falat, hova is tudnám tenni. Van egy külön fal, ahová az ereklyéimet teszem, szerencsére egyre kevesebb a hely. De ez legyen a legnagyobb gondom.

– A horvátok ellen mindkét gólból tevékeny részt vállalt. Nem hiányzott, hogy kapuba találjon?
– Nem. Magamtól azt várom, hogy váratlant húzzak, hogy olyan passzt adjak, mint például az első gólunknál Szalai Ádámnak. Persze ha magam is a kapuba találok, boldog lettem volna, de így is kerek volt az este.

– Ha már Szalai Ádám: a mérkőzés előtt leültek, hogy megbeszéljék a szlovákiai kifakadását?
– Négyszemközt és a csapat előtt is megbeszéltük a dolgokat. A médiában és a szurkolók körében hangsúlyos téma volt ez, a csapaton belül mi nem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget. Ádám szót kért a csapat előtt, ne legyen sértődés, nem akarta a szőnyeg alá söpörni a problémákat, úgy volt vele, az a legjobb, ha tiszta lelkiismerettel tudunk egymás szemébe nézni. Telkiben leültünk, s arról beszéltünk, olyan lehetőség előtt állunk, amely nagyon keveseknek adatik meg. A mi generációnknak alighanem az utolsó lehetősége, hogy világeseményre kijusson, ráadásul hazai pályán, Budapesten léphetnénk pályára.

– A múlt héten még mindenki önt kritizálta, mondván: lassú, ideje lenne visszavonulnia a válogatottból. Érez bármiféle elégtételt?
– Ebből a korszakomból már régen kinőttem. Amikor ott álltam a pályán, és a Himnuszt hallgattam, lepergett előttem, honnan indultam és hova jutottam. A kilencvenedik válogatottság után minden fellépésért megszenvedtem, keserves mérkőzések is voltak közöttük. A múlt héten pedig még arról ment a szavazás az interneten, ott van-e a helyem a keretben vagy sem.

– Rosszulesett?
– Persze. Emberből vagyok én is. Az ilyenek rosszulesnek. De még egyszer mondom, túl vagyok már azon a korszakomon, hogy bárkinek is üzengessek. Sokan belém rúgtam, nem is kicsit, a választ vasárnap mindenkinek megadtam. Tizenkét éve vagyok a válogatott tagja, remélem, jó ideig még az is maradok.

– Mikor kell visszautaznia az Emírségekbe?
– Hétfő este indulnom kellett, a klubnál is tudják, mennyire elfáradtam, így most a regenerálódásé a főszerep. De van miből erőt merítenem, leírhatatlan érzés, amikor hétfő délelőtt minden második autós rám dudált, vagy integettek az emberek az utcán. Délelőtt elmentem a törzshelyemre kávézni, nem győztem fényképezkedni. De ez édes teher.