„A jutalom maga az ösvény” – az uruguayi szövetségi kapitány üzenete

Világbajnokoknak kijáró lelkesedéssel fogadta a montevideói tömeg 2010ben a dél-afrikai vb-ről hazatérő uruguayi válogatottat, a fényes negyedik helyezést hálásan és lelkesen üdvözölte az elődöntős szereplést legutóbb 1970-ben megélő nép. Ünnepelték a torna legjobbjának választott Diego Forlánt, az akkor még az Ajax csillagaként tündöklő Luis Suárezt, a Palermóból érkező Edinson Cavanit és persze a fő sikerkovácsot, a nemzeti csapatot már négy éve vezető Óscar Tabárezt. Tízezrek lesték a mikrofonhoz lépő szövetségi kapitányt, feszült izgalommal várták szónoklatát a dicsőséges menetelésről. A halk szavú edző azonban csak ennyit mondott: „A jutalom maga az ösvény.”

A filozofikus megjegyzés mély nyomot hagyott hallgatóságában, utóbb szokás lett idézni a dél-amerikai országban, az eredeti foglalkozása miatt El Maestro (a Tanár) becenéven emlegetett kapitány azonban csak évekkel később, a The Blizzard magazinnak adott 2013-as interjúban fejtette ki a bölcsességet, Martín Mazur újságíró edzői sorsra vonatkozó kérdésére válaszolva. „Nincs semmi sem előre megírva. Nem hiszek abban, hogy eleve kijelölt úton haladunk, függetlenül saját döntéseinktől. Lehet, hogy így van, elfogadom, ha más eszerint él, nekem azonban valószerűtlen a feltételezés. Hozzám Antonio Machado költő elképzelése áll közel, amely szerint az ösvényünket mi magunk tapossuk ki: »Gyalogló, út nincsen, az utat a gyaloglásod teremti.« Mekkora mondat ez! Csak a legnagyobb írók képesek ekkora igazságot ilyen tömören összefoglalni.”

Ritkán fordul elő nagy futballtornák kötelezően előírt sajtótájékoztatóin, hogy valamelyik szövetségi kapitány a szokásos sablonok és banális aktualitások helyett mélyen szántó gondolatokkal, a történések hátterét megvilágító szavakkal tisztelje meg a jelenlévőket. Éppen ezért nehéz elfelejtenem a 2018-as oroszországi világbajnokság Franciaország–Uruguay negyeddöntőjét felvezető beszélgetést, amely során a dél-amerikai csapat szövetségi kapitánya az uruguayi nemzeti futballkaraktert elemezte szokatlan alapossággal.

„Futballtörténelmünk erejére építünk, a pozitív mozzanatokat igyekszünk megismételni. Nem vagyok biztos abban, máshol is tapasztalható-e olyan szenvedély a futball iránt, mint nálunk. (...) Mi az elvesztegetett lehetőségeinket és a sikerhiányt úgy éljük meg, hogy erőt merítsünk belőle. A fiatalok mindig ott vannak közöttünk, egy válogatott játékosomtól hallottam az igazságot – és azt hiszem, jól beszélt –, amely szerint az életben a legfontosabb, hogy a nemzedékek tanítsák egymást, átadják egymásnak tudásukat. (...) És még valami: tudom, hogy ha a játékosaim boldogok a pályán, én is nagyobb eséllyel hozok jó döntést a mérkőzés folyamán. Tisztában vagyunk a korlátainkkal, a jellemünkkel, és nem is hiszünk magunkról többet, mint akik vagyunk. Így volt ez ezerkilencszázötvenben, a vb-győzelem idején és kétezertízben, a negyedik hely évében is. Van egy közismert dalunk, amelynek egyik sora így szól: »Sohasem vagy esélyes, mindig hátulról indulsz.« Ez a mi filozófiánk, ebben hiszünk.”

Uruguay legutóbbi, Peru elleni mérkőzésén (október 16., 1–1) ült kétszázadik alkalommal a csapat kispadján a 72 éves tréner, nála többször senki sem irányította ugyanazt a válogatottat a világfutball története során. Először 1988-ban kapta meg az uruguayi együttes vezetését (referenciaként a Penarollal nyert előző évi Libertadores-kupa szolgált), kezdésként a csapatot az 1989-es Copa Américán a Diego Maradona-féle Argentínán túllépve vitte el a második helyig, az 1990-es világbajnokságon pedig a csoportkör után a házigazda olaszok jelentették a sorompót, egyúttal kapitányi munkája végét. Amikor 2006-ban másodszor is rábízták a válogatottat, már világlátott és tapasztalt szakembernek számított (időközben dolgozott az argentin Boca Juniorsnál és Vélez Sarsfi eldnél, az olasz Cagliarinál és AC Milannál, valamint a spanyol Oviedónál), és feladatul sokkal többet kért a nemzeti kirakatcsapat vezetésénél: átfogó programmal, egységes koncepció alapján készült felépíteni a korosztályos válogatottak rendszerét, összehangolt, 4–3–3-as hadrendre épülő szakmai irányvonalat jelölve ki és kiemelt figyelmet fordítva a játékosok képzésére. Hogy a reform meghozta gyümölcsét, mi sem jelzi jobban, mint hogy tíz évvel később a tizenegy legtöbb válogatottsággal büszkélkedő uruguayi játékos közül tíz részt vett a híres „procesóban”, vagyis a nyakatekert nevű „Proceso de Institucionalización de Selecciones y la Formación de sus Fútbolistas” programban (szabad fordításban a válogatottak intézményesítésének és a futballisták nevelésének folyamata).

„Amikor munkába léptünk, az U17-es válogatott tagjai közül többen külföldön játszottak vagy éppen Európába igazoltak – tekintett vissza az évek távlatából a kapitány. – Ez nem tetszett nekünk. A futballisták nem nőhetnek fel egyedül, mi abban hiszünk, hogy a tanulási folyamatot nem szabad megszakítani. Az U15-ös, az U17-es és az U20-as korosztály meghatározó a haladás szempontjából. Kulcskérdés az ösztönzés, vagyis hogy a futballisták valóban magukénak érezzék a válogatottat, tisztában legyenek futballunk történetével. Ez nem valami megfoghatatlan elképzelésen alapuló érzés, hanem valós tudás. A fiataloknak észre kell venniük, hogy ha elég kitartóak, részesei lehetnek labdarúgásunk csodálatos és gazdag történetének.”

A második Tabárez-korszak hozadéka a 2010-es világbajnokság elődöntős, valamint a 2014-es vb nyolcad- és a 2018-as torna negyeddöntős teljesítményén kívül a 2011es Copa América-győzelem, illetve a 2012-es olimpiai részvétel. Néhány éve Guillain–Barre-szindrómának nevezett betegségben, egyszerűbben mondva szétterjedő zsibbadásban szenved az uruguayi futball professzora, és bár a tavalyi világbajnokság előtt fontolgatta visszavonulását, munkáját folytatta, szerződése a 2022-es katari tornáig érvényes. Meghonosította a korábban évtizedekig alattomos és durva stílusáról ismert uruguayi válogatottnál a kölcsönös tiszteleten, a munka iránti alázaton és a csapatszellemen nyugvó szellemiséget, saját bevallása szerint munkáját a teljesítmény, az eredményesség és a helyes viselkedés hármas követelményéhez igazítja. És legfőképp az önkritikus, valósághoz ragaszkodó, önámítástól és túlzásoktól mentes hozzáálláshoz, amelynek része az is, hogy három és fél milliós országgal a háta mögött nem akar a világfutball hatalommániás hódítója lenni.

„Az első feladat, hogy rögzítsük, hol a helye, mire lehet képes Uruguay a mai labdarúgás mezőnyében. Nem szabad összekeverni a mai kort a huszadik század első felével, amikor országunk kétszeres világbajnokként uralta a sportágat, és egyszer sem kapott ki FIFA-versenyen. Fél évszázados veretlenség nem semmi, de Uruguay még más ország volt, ahogyan a nemzetközi viszonyok is
különböztek a jelenlegiektől. Nem csak a labdarúgásban voltunk kiemelkedők, hanem a demokratikus berendezkedést, a közoktatás rendszerét, a jólétet, sőt a szegénység minőségét tekintve is. A szegénység akkoriban azt jelentette, hogy nap mint nap olcsó húst ettél, amit viszont ma takar, attól én szégyellem magam.”

Hiába a tovatűnt évtizedek, Uruguayt ma is Latin-Amerika Svájcaként emlegetik, utalva arra, hogy a földrészen ebben az országban a legalacsonyabb az írástudatlanság és a korrupció szintje, miközben a gazdasági mutatókat, a születéskor várható élettartamot tekintve élen jár. Ha elfogadjuk a huszadik század eleji párhuzamot a futball és az élet egyéb területeinek minősége között, a kapcsolatot ma is okkal kereshetjük a látszólag egymástól távoli jelenségek között – követve Tabárez széles látókörű világértelmezését.

Az állhatatosság, gerincesség, következetesség és a másokra odafigyelő, tapintatos magatartás furcsa egyvelege jellemzi a sokat látott kapitányt. Saját bevallása szerint lenyűgözte Che Guevara példája, állítólag montevideói házában kint van a falon a kubai forradalmár üzenete: „Légy kemény anélkül, hogy elveszítenéd finomságod!” Hiába néz fel rá tisztelettel és fogadja el szinte feltétel nélkül útmutatásait az uruguayi nemzet, a csendes, de határozott szavú, szerény futballbölcs hetven felett is nyitott az új tapasztalatokra, benyomásokra.

„Még mindig tanulok. Minden nap hoz valami újat, szó sincs arról, hogy ülök a székemben és csak leckét adok a játékosoknak. A futballban az edző elsősorban nevelő, mert végső soron egy közösséggel foglalkozik. Én nem csillagokat edzek, hanem embereket.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. november 9-i lapszámában jelent meg.)