Nem voltak óriásplakátok, nem kellett a szervezőknek villogó bannereket vásárolniuk az interneten, mégis, amikor hozzáférhetővé váltak a jegyek a Puskás Aréna nyitó meccsére, gyakorlatilag órák alatt elkapkodták őket. Mindenki ott akart lenni, többszörösen megtelt volna a stadion. Rég elfeledettnek hitt reflexek léptek működésbe, „feketén” a jegyárak többszörösét fizették volna vagy talán fizették is a belépőkért, volt, aki húsz, harminc, negyven év után indult ismét futballmeccsre, volt, aki más kontinensről utazott haza, sokan pedig úgy voltak vele, hogy erre a megnyitóra muszáj kivinniük a gyereket, mert élete meghatározó élményévé válhat.
A magyar sajtó minden orgánuma hetek óta a stadion és elődje, a Népstadion történetét meséli, taglalja, elemzi, kiderült, hogy szinte mindenkinek van egy története, személyes emléke, érzelemdús élménye a kettős rangadókról, a nagy koncertekről vagy a pápalátogatásról. S a nyitó meccs délutánján ismét megteltek a metrószerelvények nemzeti színű sálas szurkolókkal, hömpölygött a tömeg a Stefánia úton (a volt Népstadion úton), tele lett a gigantikus lelátó, elképesztő közösségi élményben volt részük a helyszínen szurkoló, éneklő, tapsoló magyaroknak, és persze (na, ez talán a kettős rangadók idején nem egészen így történt) elárasztották a helyszínen készült szelfik, videók, büszke posztok a közösségi médiát. Olyanok részéről is, akikről eddig úgy tudtuk, ellenzik a stadionépítést.
Látva, hallva, átélve mindezt, emberemlékezet óta Budapest legnagyobb projektjének népünnepélyszerű befejezését, amelyen tizenötezer magyar ember, köztük folyamatosan száz mérnök dolgozott, egyenesen az abszurd humor kategóriájába kell sorolnunk, hogy a főváros első embere, a frissen megválasztott főpolgármester eközben duzzogva távol maradt az eseménytől.
Nekünk, labdarúgó-szurkolóknak mindig rosszulesett, hogy még a kormány politikáját általában támogató honfitársaink társaságában is gyakran magyarázkodni kényszerültünk, amikor szóba került a végletekig lepusztult magyar futball-létesítmények megújítása, hogy a mostanáig újjáépült nagyobb stadionok avatása más kulturális létesítmények, infrastrukturális fejlesztések átadásával szemben általában inkább választások utánra, a kampányidőszakon túlra csúszott, mert a kampánystratégák alighanem úgy ítélték meg, a stadion inkább viszi, mint hozza a szavazatokat, ha másért nem, a magyar futball kudarcai miatt. S persze nehéz kivédeni a sportesemények lelátója helyett folyton a kórházba kívánkozó kritikusok demagógiáját, olykor nagyon jogosnak tűnő kritikáját. Előkerültek most is, cinikusan fanyalogva, a nemzeti büszkeségünket gúnyolva, az egész ügy értelmét megkérdőjelezve. Itt és most nem akarjuk meggyőzni őket, hogy meccsre járni nagy élmény, hogy a futball mélyen a magyar néplélekbe ágyazott kultúráját új életre kelteni fontos, nagy, másként pótolhatatlan sikerekkel kecsegtető küldetés (elég csak a 2016-os össznemzeti eufóriára vagy e friss tapasztalatra, a nagyszerű péntek estére gondolni).
Csak annyit szeretnénk mondani, hogy jó volt látni, vagyunk azért „páran”, akik nagyon örülünk az új nemzeti stadionnak és büszkék vagyunk rá.
Sokkal többen, mint gondolhattuk.