Ahogy mi megéltük: „Azt sem tudom, hol vagyok” – Zava és életem gólja

A gimiből egyből az Üllői út felé vesszük az irányt. Korai a kezdés, 17 óra, ingyenjeggyel mehetnek be a diákok, tömeg van, be kell jutni valahogy, nyilván „mindenki” azt akarja látni, ahogy a magyar U21-es válogatott legyőzi Skóciát és ezzel biztosítja helyét az 1996-os, atlantai olimpián. Március 12. van, szép március, minden jéghideg, a sirály is megfagy röptében, a hó áll a pályán, fújják a fehér leplet, hogy egyáltalán kilátszódjanak a vonalak, mi meg padtársammal, Barnával megfagyunk a lelátón. Főleg, hogy a farmerom is „léket kapott”, elszakadt a kapunál a nyomakodásban.nyilván „mindenki” azt akarja látni, ahogy a magyar U21-es válogatott legyőzi Skóciát és ezzel biztosítja helyét az 1996-os, atlantai olimpián. Március 12. van, szép március, minden jéghideg, a sirály is megfagy röptében, a hó áll a pályán, fújják a fehér leplet, hogy egyáltalán kilátszódjanak a vonalak, mi meg padtársammal, Barnával megfagyunk a lelátón. Főleg, hogy a farmerom is „léket kapott”, elszakadt a kapunál a nyomakodásban.

Igazából sokkal tisztességesebb lenne, ha Barna mesélné el ezt a sztorit. Ő a történet elejét is látta, s nem afféle „divat” volt, mint én: rácsapott az ingyenjegyes lehetőségre és már 1994 őszén kint szurkolt a törökök ellen, no meg nézte kedvencét, Hrutka „Rudit”, én meg opportunista módjára akkor kezdtem el járni, amikor látszott, itt akár még kijutás is lehet.

Persze nem egyedül voltam így. A törökök elleni selejtezős nyitányt enyhe érdektelenség kísérte és mintegy 4000 szurkoló látta. 1995 tavaszán-nyarán már mindenki felvonta a szemöldökét Dunai Antal csapatának eredményeire,az ősszel pedig kitört az őrület. Bosszankodtunk a törökországi zakó miatt, kihordtunk egy kisebb szívzűrt a svájciak elleni idegenbeli thrilleren, majd mind kimentünk az izlandiak elleni, döntő fontosságú meccsre, amelyen sacc per kábé másfélszer annyian tolongtunk a kapu mögött, mint amennyien lehettünk volna, és életemben nem féltem még annyira, mint a kaotikus beengedéskor.

Bár hajlamosak vagyunk romantizálni a kilencvenes évek magyar futballját („bezzeg akkor még voltak játékosok!”), de mondjuk ki, válogatott szinten nagyjából annyira voltak reménykeltőek a selejtezősorozatok, mint József Attila késői versei; mi meg elkezdtünk hozzászokni ahhoz, amihez a szerencsésebb korosztályok nem: hogy nekünk itt egyáltalán nem osztottak lapot. Ez okozta a kiéhezettséget minden kis sikerre – ez okozza ma is –, ez csődített ki tizenötezer embert a lelátóra Izland ellen, miközben a nagyválogatott háromezer előtt szenvedett másnap, ettől voltak tele az Üllői úti stadion lelátói a következő év márciusán Skócia ellen.

Tavasz volt, hó esett, Dombi meg elesett. A debreceni villámszélső esései, a velük kiharcolt tizenegyesek, no meg az újpesti Szanyó Károly higgadt ítélet-végrehajtásai állandó elemei voltak az Atlantáig vezető útnak. Mindenki tudta, hogy Dombi Tibor gyors, mindenki tudta, hogy nagyon „érzi” a büntetők kiharcolásának művészetét (az ellenfelek tuti más kifejezést használtak volna erre), senki sem tudott ezzel mit kezdeni, most sem.

Sándor Tamás indított, Dombi meglépett, Paul Ritchie – aki már beszedett egy sárgát – megkapta a piros lapot, Szanyó belőtte a tizenegyest, mi meg jól kiröhögtük a skót bekket, s felkészültünk a fiesztára. Nos, fieszta nem lett. A skótok egyenlítettek, a magyarok idegei pályán és azon kívül pattanásig feszültek. A második félidő egyetlen ima: minden magyar támadásnál a gólért, minden skót ellencsapásnál azért, hogy valahogy elkerüljük a bajt, melynek katasztrofálisnak tűnő következményei lettek volna. Az idő fogy, fogy, nagyon fogy, az 1–1 még nem elég, a győzelem olimpiai kijutást ér.

Aztán tíz perccel a vége előtt Lendvai Miklós balról beível. Szanyó üresen áll a hosszún, de nem lő, hiába üvöltünk neki, mert többet tud a lelátói gimnazistáknál. Visszapasszol, okosan, pontosan, ott van Zavadszky Gábor, kitámaszt, elcsúszik, ballal lő, így is bent van a labda, 2–1, őrjöng mindenki, öten lógnak a nyakamban, azt sem tudom, hol vagyok, azt sem tudják, hol vannak; előrezuhanunk vagy két sort, magyarok az olimpián, ez a mi ordításunk, ez a mi selejtezőnk, ez a mi álomutazásunk, ez a mi Zavánk, ez a mi havas tavaszi hadjáratunk, ez életem gólja.

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény

Smahulya Ádám:Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs:„A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: Vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós:„A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István:„Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás:„Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István:„Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt:„Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"

Őri B. Péter:„Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Nagy Zsolt:„Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli”

Ilku Miklós:„Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”

Tóth Anita:„Életemben először elpityeregtem magam”

Thury Gábor:Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított

Csillag Péter:„Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak

Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában

Huber Tamás:„Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”

Voleszák Gábor:„Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is”

Somlóvári Dávid:„Szlovák–magyar: valami nagyon elpattant bennem”

Pusztai Viola:„Vigasztalhatatlan voltam, órákon át sírtam”

Rusznák György:„Üvölteni akartam...” – tíz magyar gól néma csendben

Rácz Péter:Szomorú végjáték a Maggiore-tó partján