Marco Rossi: A folytatásban harcosokra lesz szükségem

– Hiányzott Magyarország?
– Nagyon! – felelte a Nemzeti Sport érdeklődésére az Olaszországból ötven nap elteltével visszatérő Marco Rossi, a magyar válogatott szövetségi kapitánya. – Hozzáteszem, a játékosok, a kollégák, a megbeszélések, a szurkolók, a fű illata és persze maga a futball, valamint az azzal járó szenvedély is iszonyúan hiányzott. Arról a semmihez nem hasonlítható érzésről nem szólva, ami akkor keríti hatalmába az embert, amikor belép a stadionba...

– Ha minden igaz, már két hetet sem kell várnia arra, hogy ismét átélhesse.
– Legyen így! Vasárnap este kilenckor indultam el Pozzuoliból, tizennégy órát vezettem egyhuzamban, hogy mihamarabb Budapestre érjek. Miután megérkeztem, nyomban vírustesztnek vetettem alá magam. Az eredményt még nem kaptam meg, de nem aggódom miatta. Nem tapasztaltam magamon a tüneteket, amíg Olaszországban tartózkodtam, ugyanúgy betartottam az előírásokat, mint azt megelőzően Budapesten. Bármit mutat ki a vizsgálat, az orvos szava szent lesz.

– Ha azt mondja, nem kell otthon maradnia, merre indul először?
– Teszek egy sétát a Duna partján, és amikor már azt is lehet, iszom egy finom kávét valahol. Örülök, hogy ma már erről beszélhetünk. Noha a vész még nem múlt el, a helyzet jobbnak tűnik, mint egy hónapja volt. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy jövő héten az NB I és a Magyar Kupa küzdelmei is újrakezdődnek. Csak az bánt, hogy zárt kapuk mögött. Vallom, a labdarúgás a nézőkért van, ha üresek a lelátók, az senkinek sem jó, a játékosoknak különösen nem. Sokszor a drukkerek jelentik a támaszt, ha ők nincsenek, mankó sincs... Ugyanakkor ahhoz sem fér kétség, hogy jelenleg a zárt kapus meccsek jelentik az egyetlen felelős opciót. A klubok és az ott dolgozók sorsa is múlik azon, van-e meccs. Főképp azokra gondolok, akik a háttérben, a pályákon kívül tevékenykednek, és nagy gondot okoz nekik, ha nem kapnak fizetést hónapokig. Mostanság egyébként is azt látjuk, hogy ha szigorú szabályok mentén is, de szinte minden szférában kezd újraindulni az élet – a foci miért lenne kivétel? Ennélfogva tiszteletben kell tartanunk azt a döntést is, mely szerint a szurkolók egy ideig sajnos még nem látogathatják a mérkőzéseket.

– A szövetségi kapitányt csak beengedik...
– Remélem! Különös tekintettel arra, hogy dolgozni mennék. Az viszont nem kérdés, hogy a legszigorúbb egészségügyi előírásokat is betartva.

– Keveset hallottunk önről, amíg szülőhazájában volt: hogyan telt az ötven nap Pozzuoliban?
– Nyolc éve vállaltam először munkát Magyarországon, amikor a Honvéd edzője lettem, azóta nem töltöttem ennyi időt a családommal. Egyfelől élveztem, hiszen sokat voltunk együtt, kártyáztunk, sorozatokat néztünk, jókat beszélgettünk, nagyokat nevettünk. Másfelől mégiscsak karanténban voltunk, és azt éreztem, amit korábban soha: mintha megfosztottak volna a szabadságomtól. Ezt nehéz volt megélni. Ám amikor belegondoltam, hogy míg én csupán két-három hónapig szenvedek emiatt, a világ számos pontján milliók küzdenek egy életen át különböző kórokkal vagy éppen mifelénk még mindig elképzelhetetlen megszorításokkal, rádöbbentem, milyen szerencsés vagyok! No, de ezt ne vegye mindenki magára, ezek csak egy ötven felett járó férfi gondolatai...

– Munkára is szakított időt?
– Hogyne! Leginkább két segítőmmel, Cosimo Inguscióval és Giovanni Costantinóval tartottam a kapcsolatot, alig volt olyan nap, hogy ne egyeztettünk volna. Rengeteg meccset elemeztünk, feldolgoztuk a múltat, készültünk a jövőre. Nemcsak az Európa-bajnoki pótselejtezőt, hanem a Nemzetek Ligáját is szem előtt tartottuk, ezért Bulgária, Izland és Románia mellett Szerbiát, Oroszországot és Törökországot is igyekeztünk minél alaposabban feltérképezni. Még nem értünk a munka végére, ám a nagyját elvégeztük. Már csak azt kellene tudnunk, mikor léphetünk pályára legközelebb...

– Szeptemberi és októberi dátum ugyanúgy szóba került már az Eb-rájátszás kapcsán, mint novemberi. Ön melyiknek örülne?
– A szeptemberinek semmiképp. Tavaly novemberben találkoztunk legutóbb, azóta nemhogy meccsünk nem volt, edzeni sem tudtunk. Márpedig csaknem egyévnyi kihagyás után nem lenne jó mindjárt egy sorsdöntő összecsapással kezdeni. Főleg úgy, hogy szeretnénk egy-két módosítást végrehajtani.

– Éspedig?
– Elnézését kérem, de ezt nem osztanám meg a nyilvánossággal. A lényeg az, hogy mivel jó lenne egy-két mérkőzést játszani a Bulgária elleni találkozó előtt, én az október vagy a november mellett tenném le a garast. S van egy további érvem a szeptember ellen: noha akkor ünneplem a születésnapomat, jelentős téttel bíró meccset még nem nyertem meg abban a hónapban...

– Abban, hogy akár szeptemberben, akár később nyerjen a válogatott, mennyit segíthet a visszatérésre kész Nikolics Nemanja?
– Nem csak az én véleményem, hogy Magyarországon Niko az elmúlt tíz év legjobb befejező csatára. A futballban az a szép, hogy mondhat bárki bármit, a számokat nem lehet megváltoztatni. Márpedig a statisztika arról árulkodik, hogy nála több gólt magyar támadó nem szerzett az elmúlt évtizedben. Ha ezek után nem számolnék vele, bűnt követnék el. Tény, volt idő, amikor nem állt a nemzeti együttes rendelkezésére, de márciusban leültünk, és tiszta vizet öntöttünk a pohárba. Ő nyitott a visszatérésre, én pedig arra, hogy meghívjam. Ha jó formában van, ha látom a szemében a tüzet, köztünk a helye! Ráadásul igazi harcos. A folytatásban harcosokra lesz szükségem, nem „táncosokra” – ha utóbbiakra vagyok kíváncsi, veszek jegyet egy musicalre... Szóval ha Niko ott folytatja, ahol márciusban abbahagyta, a következő kerethirdetésnél minden bizonnyal elhangzik a neve.

– Addig hogyan alakul a programja?
– Amíg nem ér véget a bajnokság, Magyarországon maradok. Bízom abban, hogy a menetrendnek köszönhetően majdnem mindennap mehetek meccsre, és a terveim között szerepel, hogy minél több csapatot és edzőt meglátogatok. Hogy csak egy példát említsek, szeretnék találkozni Kuttor Attilával. Megemelem a kalapomat azelőtt, amit a Mezőkövesddel elért, halkan jegyzem meg, már ősszel megjósoltam, hogy jól szerepelhet a csapatával. Eddig is igyekeztem jó viszonyt ápolni a klubedzőkkel, mostantól még inkább törekszem erre. Szeretnék odáig eljutni, hogy hezitálás nélkül felhívjanak, és közöljék velem, Marco, szerintem ez és ez a játékos úgy teljesít, hogy méltó lehet a válogatottságra, gyere, nézd meg!

– „Amikor ez a »háború« véget ér, már nem ugyanezek az emberek leszünk” – ezt írta egy márciusi Facebook-bejegyzésében. Ön két hónap alatt változott valamiben?
– Akkor is próbáltam segíteni a rászorulókon, és akkor is megadtam mindenkinek a kellő tiszteletet, mielőtt a járvány megkeserítette volna az életünket, de ma már tudom, még jobban kell figyelnem arra, mi történik másokkal. A lelkem mélyén remélem, nem csak én érzek így, de nem tagadom, aggódom, mert különböző fórumokon az elmúlt hetekben is gyűlölködéssel szembesültem. Amikor összefogásra lenne szükség, emberek feszülnek egymásnak ilyen-olyan okokból... A minap olvastam egy kimutatást, hogy a vírus következményei miatt egymillió gyereknek kell szegénységben felnőnie Olaszországban. Ha a számok különböznek is, nyilván ez lesz más országokban, így Magyarországon is. Nem marakodni kellene hát, hanem felkészülni arra, hogyan segíthetünk másokon. Nehéz időszak van mögöttünk, de nehéz időszak áll előttünk is – talán elfogadják tőlem, hogy ami a válogatottunkra igaz, magára az életre is: csak együtt győzhetünk!