Ahogy mi megéltük: „Dzsudzsák Balázs kidobta a mezét, amelyet én kaptam el”

Vágólapra másolva!

2020.07.27. 18:54

Címkék

Végéhez közeledő sorozatunkban személyes élmények alapján elevenítünk fel egy-egy emlékezetes mérkőzést, eseményt. A 49. részben olvasónk, Somogyi József Ádám emlékszik vissza a magyar labdarúgó-válogatott 2011-es, San Marinóban játszott Európa-bajnoki selejtezőjére.

Ha valaki megkérdezi tőlem, melyik volt életem legjobb válogatott labdarúgó-mérkőzése, amin élőben ott lehettem, kapásból a kilenc évvel ezelőtti, 2011-es holland–magyar Eb-selejtezőt, illetve a majd' két hónappal későbbi San Marino–Magyarország találkozó jut az eszembe. Persze ha 2016-ban jegyhez jutottam volna a franciaországi Eb-re, más lenne a dörgés, de akkor is ott lennének az első ötben.2011-es holland–magyar Eb-selejtezőt, illetve a majd' két hónappal későbbi San Marino–Magyarország találkozó jut az eszembe. Persze ha 2016-ban jegyhez jutottam volna a franciaországi Eb-re, más lenne a dörgés, de akkor is ott lennének az első ötben.

Utóbbiról szeretnék bővebben írni, amely mindmáig az első helyen van a legjobbak közt, s nem is maga a meccs, hanem inkább a körítés, a magyar szurkolókat övező megítélés, az ott történt, s az azt követő események miatt.

Egy szimpla kis ország ellen készült válogatottunk, melyet előzőleg, 2010 őszén 8–0-ra intézett el a Puskásban. Egy kis országba utaztunk, amely ott fekszik a tengerpart közelében, az ultramozgalom őshazájával, Olaszországgal körülölelve. San Marino elsősorban turisztikai célpontnak kiváló, semmint a futball iránt érdeklődők szíve csücske – ráadásul ők a kosárlabdát többre becsülik, mint labdarúgó fiaikat.

„Valahol mindenki úgy volt vele, a győzelem biztos, és ha már itt vagyunk, élvezzük a mérkőzést” (Fotó: AFP)

Június elején mégis útra kelt nagyjából 1200-1300 magyar szurkoló, mert maga a körítés lehetőséget adott arra, hogy kivételesen ne csak a futballról szóljon a túra. Mi már a mérkőzés előtt két nappal elindultunk, hogy másnap megérkezzünk Riminibe – értelemszerűen azért, hogy ha úgyis a tengerpart közelébe készülünk, s jó idő van, élvezzük az életet is. Kétbusznyi magyar érkezett meg a szállásként kijelölt kempingbe, ki sátort állított, ki a kemping faházát vette igénybe, majd irány a tenger. Érdekesség, hogy amíg lesétáltunk a partra, szinte senkivel sem találkoztunk, sőt, maga a part is szinte teljesen üres volt – a közelben is csak két-három személyt vettünk észre a vízben. Jó magyar szokás szerint elhangzott egy kis „Ria, ria, Hungária!” rigmus, afféle üdvözlésképp, mire jött a válasz: „Hajrá Magyarok!”. Hát persze, ők is nemrég megérkezett honfitársak voltak, ugyan ki más lenne épp akkor a nagy pocsolyában?

A délután nagy részét ki a tengerparton töltötte, ki a kempingben bográcsozott, hogy azért legyen valami jó kaja is estére. Az időjárás ugyan egyre rosszabbra fordult, de még a lehűlt levegő, és az egyre erősödő szél sem tántorított el pár bátor magyart, hogy beiktasson egy kis éjszakai fürdőzést – mégiscsak ki tudja, mikor lesz lehetőség újra visszatérni. Voltak, akik nap végére nyugovóra tértek, s voltak, akik bevetették magukat a város éjszakai életébe.

A meccs napján viszonylag korán reggelre iktattuk be a felkelést, mivel a találkozó előtt fontosnak tartottuk, hogy megszemléljük a kicsiny ország egyes nevezetességeit. A banda kötelességtudóan összeszedte a szemetet, rendet rakott maga körül, a faházakat is úgy adtuk vissza, ahogy azt megkaptuk. Hogy ez miért lényeges? Nos, a tulajdonos emlékezete szerint nagy létszámnál ez olyan ritkán fordul elő, mint a fehér holló, s aminek nagyon örült, hogy mi korrektek vagyunk, ezért amennyiben a közeljövőben ismét összehoz minket a sors San Marinóval, akkor újfent örömmel lát vendégül minket, sőt, féláron. Képzelheti mindenki, milyen turisták érkeznek nap mint nap oda, ha mi csak azzal is kedvezményt kaptunk, hogy rendet raktunk magunk után.

San Marino körülbelül 30-40 percnyi autóútra fekszik Riminitől, így hamar odaértünk, s természetesen, hogy legyen részünk bőven látnivalóban is, a Monte Titanóra tartottunk. Abban biztos voltam, hogy bármennyire is közel álltunk meg a Guaita toronyhoz, a felfelé gyaloglás még így is sokaknak nehézkes lesz, tekintettel a kevés alvásidőre. De arra már természetesen mindenkinek volt ereje, hogy elhaladva a különböző italboltok, presszók, kocsmák mellett, éljünk a helyiek vendégszeretetével – eléggé feltűnő népség voltunk, s nem voltak hülyék, tudták, hogy Magyarországról érkeztünk –,s elfogadjuk azt a rengeteg borkóstolót, amivel kínáltak minket. Hogy ez helyi szokás a vásárlásra csábításhoz, vagy szimplán nekünk akartak kedveskedni? Nem igazán tudtuk eldönteni, de tekintettel arra a viszonylag negatív, afféle „mi a fenének jöttetek ti is ide?” fogadtatásra, ami két hónappal előtte a magyar szurkolókat várta Amszterdam belvárosában, s így végre nem gyanakvó tekintetekkel övező utcákon mentünk végig, teljesen mindegy volt.

Mind maga a város, mind a kilátás a toronyból egyébként gyönyörű, merem ajánlani bárkinek, aki 100 km-es körzetben megközelíti a helyet, tegyen kitérőt arrafelé, páratlan élményben lesz része. A Guaitáról szép időben rá lehetett látni Serravallére, s azon belül a stadionra is, a mérkőzés helyszínére. Ez eszünkbe juttatta, miért is vagyunk itt, így hosszas nézelődés után elindultunk vissza a buszokhoz.

A stadionnál már lézengett egy-két magyar, de mivel idő bőven volt még a kezdésig, érthetően nem érkezett meg mindenki. Aki tehette, elindult feltérképezni a környéket, esetleg kaját szerezni a közeli hiperszupergigamarketből – ami nálunk egy gyengécske kis áruháznak felel meg –, s voltak persze olyanok is, akik ledobták magukat a zöldövezetben, s szunyókáltak egy kicsit. Lassanként szállingóztak a különböző klubok szurkolóinak különbuszai is, voltak, akik autóval tették meg a nagy utat. Érkeztek a fővárosból, vidékről, természetesen Felvidékről, de még Erdélyből is. Sőt, voltak olyanok, akik egyenesen a négy nappal korábbi Luxemburg–Magyarország meccsről indultak el San Marinóba.

Azt gondolom, kilenc év után bátran leírhatom: nagyon sokan nem üres kézzel jöttek. Persze, felvetődött a kérdés, hogy az Olaszországban a stadionok biztonságát leginkább ellátó carabinierik mellett hogyan jutnak be a cuccok, de utólag kiderült, a korábbi aggodalomra semmi okunk nem volt. A beléptetés átlagos szintű volt, s érződött, hogy nem igazán hajtják túl magukat az érintett biztonsági személyek – talán mert eddig nem is volt San Marinóban példa olyan szintű érdeklődésre egy válogatott meccs iránt, mint aznap?

Az az igazság, hogy nem is lett volna szükség semmilyen biztonsági emberre, intézkedésre. Lássuk be, a hazai szurkolótábor sosem volt híres a huliganizmusáról – voltaképp felmerült bennünk az is a helyszínen, hogy nem csupán a jóérzésű rokonok, s esetleg egy-két unatkozó nyugdíjas látogatott-e ki hazai részről, mert nyugodtan kijelenthetjük, aznap a vendégszektor hozta a bevételt a San Marinó-i szövetség bankszámlájára. S ugye részünkről sem volt ok haragra, hiszen tudtommal soha, sem emlékezetes háborúban, sem egyéb konfliktusban nem álltunk a történelem folyamán vendéglátóinkkal szemben, s az eddigi egymás elleni találkozókon is rendre voltak szívesek kikapni tőlünk – mi okunk lett volna a haragra?

Jó pár magyar szurkoló egyébként vett magának szuvenírként San-Marinó-i sálat, zászlót, amit a meccsen is előszeretettel lengetett. Igen, ez a meccs különb volt a többinél, mert itt a szurkoló igazából csak jól akarta érezni magát, semmi egyéb elvárása nem volt. A győzelmet a zsebünkben éreztük – Andorra óta azért ez az önbizalom megváltozott –, míg a hazaiaknak aztán édes mindegy volt, mi lesz: ha netán nyernek, még nem lesz államünnep, ha kikapnak, bumm, oszt akkor mi van.

Szép estére készültünk. Amit aztán meg is kapott mindenki, mind hazai, mind vendégrészről. San Marino képviselői örömmámorban úsztak, hogy ennyi szurkoló van egy mérkőzésen – ezt a visszajelzést kaptam pár nappal később –, magyar részről pedig mindent bevetettünk, hogy hangulatos legyen a meccs. A Himnusz után a vártnak megfelelően lángba borult a magyar lelátó, amit – tisztán emlékszem – csodálattal bámultak a kirendelt biztonságiak, gondolom, történelmet írtunk San Marinóban e téren. A szurkolás, „fiaink” biztatása legfőképp erőteljes volt, akadtak holtpontok, ám ez a játék képe alapján talán még érthető is. Valahol mindenki úgy volt vele, legyünk túl rajta, de ha már itt vagyunk, élvezzük a helyzetet.

Végül 3–0-ra nyertünk, nem éppen szép játékkal, viszont mint említettem, igazából nem érdekelt ez senkit. A győzelem megvolt, a továbbjutás esélyének fenntartása megmaradt, mindenki elvégezte a dolgát. Hogy mi, szurkolók mennyire voltunk hatással a csapatra, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a játékosok a végén természetesen odajöttek megköszönni a biztatást, de sokkal többet mondott az, hogy Dzsudzsák Balázs kijött a kerítéshez, és kidobta a mezét – amelyet egyébként én kaptam el. Ez a gesztus mutatta meg igazán, mennyire értékelik a játékosok, hogy még egy ilyen, talán egyértelműnek, talán jelentéktelennek tűnő összecsapásra is ennyi magyar drukker kísérte el őket, s teremtett nagyon jó hangulatot. Szerintem ez a meccs alapozta meg igazán azt a kapcsolatot a csapat és a szurkolók között, amelyre nagyon rég nem volt példa, s amelyet mára olyan egyértelműnek tartunk válogatott mérkőzéseken.

A képen Dzsudzsák Balázs meze, ami olvasónk kezében landolt, s amely aztán jótékonysági árverésre került

A mez végül árverésre került, ugyanis a szeptemberi moldovai–magyart érintően adománygyűjtést szerveztünk a Böjte Csaba vezette, dévai Szent Ferenc Alapítványnak. Az augusztusi magyar–izlandi előtt még arra is volt lehetőségünk, hogy Balázzsal aláírassuk a mezt Telkiben. Nem emlékszem, mennyiért vette meg pontosan egy srác, azonban nem is ez a lényeg, hanem hogy többek között ebből a meccsből az élmények mellett plusz egy dologgal hozzá tudtunk járulniegy remek kezdeményezéshez, s gyermekek öröméhez.

Lám, egy kis, egyszerű mérkőzésnek milyen hozadékai vannak a háttérben...

KORÁBBI ÍRÁSAINK

KÖSZÖNJÜK!
Ahogy mi megéltük rovatunk a végéhez közeledik, köszönjük az eddigi olvasói leveleket, amelyből még akad néhány megjelenésre váró a postafiókunkban. Örülünk, hogy elnyerte tetszésüket a rovat, örömmel olvastuk személyes történeteiket! Szabó Áron:„Gascoigne piás nyolcas (volt), de vizesnyolcas soha!” Farkas Péter:„No, kisfiam, hiába üvöltöztél, jönnek haza az aranylábúak!” Tisza Gábor:„Autogram? Majd később. Előbb egy közös kép!” Dr. Nagy Zotlán: „Magyar– szovjet 0–6... Soha nem éreztem magam annyira egyedül!” Juhász Krisztián:„Cristiano Ronaldo azt sem tudta, honnan virrad” Zolnai András:„Az éj leple alatt szöktettek ki otthonról” Csonka-Szirmai Zita:A szülinapi buli egy színház előtti bajnokavatásba torkollott Fehér István: Két felvidéki srác a Fáy utcába ment a színház helyett... Gál Zoltán:„Te jó ég, mégsem hiába kocsikáztunk 800 km-ről Veszprémbe!” Grünwald Tamás:„Hányszor akarta, és elbukott! Imádkoztam is érte” „Ahogy gravírozták a Chelsea nevét a kupára, elsírtam magam”