U21-es Eb: ismét szembejött a valóság – értékelés

Noha az Európa-bajnokság A-csoportjában minden a papírformának megfelelően alakult, Hollandia és Németország továbbjutott, míg Magyarország és Románia kiesett, finoman szólva sem sikertörténet nekünk a részben hazai rendezésű kontinensviadal, legfeljebb a körülményekkel és a szervezéssel kapcsolatos pozitív visszajelzések miatt lehet okunk elégedettségre. Szembe kell néznünk a valósággal: az Eb-csoportmérkőzések rávilágítottak arra, hogy hazánk U21-es válogatottja, tehát a jövő magyar labdarúgásának egyik ígéretesnek vélt generációja nem versenyképes a nemzetközi elithez mérve, s talán az európai középmezőny szintjét sem éri el.

Megjegyzendő, a torna előtt sorra érkeztek a rossz hírek. Gera Zoltán szövetségi edző koronavírusos megbetegedés miatt nem számolhatott csapatkapitánya, Demjén Patrik, továbbá Gergényi Bence, Szánthó Regő, Schön Szabolcs, Nagy Zsombor és Szilágyi Zoltán játékával, ifjabb Dárdai Pál és Zsóri Dániel megsérült. Az is tény, hogy az MTK, a Budafok és a Vasas egészséges labdarúgói nem tudtak idejében bekapcsolódni a telki felkészülésbe, így a válogatott csaknem egy héten át gyakorolt fogíjas létszámmal.

Ugyanakkor ne feledjük, riválisaink körülményei sem voltak kedvezők: Németország és Hollandia csupán két napot hangolódott a torna előtt, míg a románok csak Magyarországra érkezve tudtak teljes kerettel edzeni. Különben sem lenne érdemes a körülményekre fogni a visszafogott szereplést (becsülendő, hogy Gera Zoltán szövetségi edző egyszer sem említette meg sajtótájékoztatóin az ismert nehézségeket), mivel a három csoportmérkőzés számos alapvető hiányosságra mutatott rá.

A Németország, a Románia és a Hollandia elleni meccsen mindannyiszor az esélyesebb, jobb csapat nyert, ezért inkább az adhat okot csalódottságra, hogy a lemaradás nem csupán a végeredmény szintjén érhető tetten. Nyilván a 2–11-es gólkülönbség nem szívderítő, de az, hogy a mieink a játék csaknem minden lényeges elemében elmaradtak vetélytársaiktól, lesújtó.

Az Eb legfiatalabb együttesének számító magyar csapat tagjai rendre elmondták, korábban nem találkoztak olyan irammal, mint ezen a három találkozón. Megfigyelhető, hogy mind a három mérkőzésen eleinte tartották a lépést, majd az idő előrehaladtával felőrlődtek, szétestek. Az erőnléti, állóképességbeli hiányosságokat nem tudta kilencven percen keresztül kompenzálni a válogatott, jelzésértékű, hogy tíz gólt kapott a második félidőben, ötöt a 60. és a 75. perc között. Szembetűnő volt, hogy leginkább az intenzív letámadással gyűlt meg játékosaink baja, nyomás alatt kimondottan sokszor veszítették el a labdát, ami elsősorban a lassú döntéshozatalból fakadt.

Mivel mindannyiszor ezzel a kellemetlen, de a modern futballban már-már szokványos harcmodorral találták szemben magukat, borítékolható volt, hogy náluk lesz kevesebbet a labda: Németország ellen 32, Románia ellen 36, míg Hollandia ellen 37 százalékban birtokolta Magyarország. Vetélytársaink mezőnyfölénye a passzok számában és kapura lövési kísérleteiben is megmutatkozott: mindannyiszor több mint kétszer annyi pontos átadást könyvelhettek el, míg a kapura lövések összesített statisztikai mutatója 65–15-öt mutat a javukra.

Miután az U21-es válogatott voltaképpen a felnőttek előszobájának tekinthető, adódik a kérdés: ki lehet az, aki játékával rászolgálhat arra, hogy Marco Rossi szövetségi kapitány számításba vegye a közeljövőben? Ne legyünk igazságtalanok, láthattunk jobb teljesítményeket, Bolla Ben­degúz, Balogh Botond, Kata Mihály és Mezei Szabolcs felfelé lógott ki a csapatból, de egyelőre korai arról beszélni, mi lehet az ő szerepük a A-válogatottnál.

Sokkal több kell a fiataljainktól, ha a legmagasabb szinten akarnak helytállni.     

U21-ES EB