A magyar válogatott visszaült a hullámvasútra

A válogatott szeptemberi vb-selejtezői előhozták mindazokat a jellemzőket, amilyenek mi, magyarok vagyunk pályán belül és azon kívül egyaránt – ezúttal inkább negatív oldalról.

Igen, mi vagyunk azok, akik egy bravúros Eb-szereplés után bő két hónappal képesek vagyunk olyan futballal előrukkolni, hogy rá sem lehet ismerni a csapatra…

Mint 2016-ban, amikor a későbbi Európa-bajnok portugálok elleni, június végi 3–3-at követően szeptemberben csak 0–0-ra futotta Feröer ellen, vagy most, amikor a legutóbbi két világbajnokkal szemben elért döntetlen (úgy, hogy mindkét meccsen vezettünk, Münchenben kétszer is) után négyet kaptunk itthon az angoloktól, majd úgy kaptunk ki Albániában 1–0-ra, hogy az ellenfél kapusát csupán kétszer tettük próbára. Aztán Andorra ellen körömrágó izgalmak árán tudtunk csak megtartani egyet a kétgólos előnyünkből, úgy, hogy még a VAR-nak is köszönettel tartozunk, mert egy gólt elvett a vendégektől.

Érdekes, hogy bár nyertünk, ez utóbbi találkozó volt a leginkább vállalhatatlan a háromból, mert egyéni képességek terén a mieinknél jóval gyengébb csapat volt az ellenfél. Nem voltak felépített, hiba nélkül végigvitt akcióink, a második félidőben teljesen esetlegessé vált a játékunk, hiányzott az elképzelés, az ötlet. Ez a meccs már a 2017-es, Feröer elleni hazai találkozóra hasonlított, amelyet 1–0-ra megnyertünk ugyan, de a végére egy emberként fütyült a stadion. Az volt a 2016-os Eb-n még sikerkapitánynak számító Bernd Storck utolsó meccse a válogatott élén, de tegyük hozzá, azt a találkozót megelőzte az Andorra elleni vereség is, ami akkor nagyban hozzájárult füttykoncerthez. Itt-ott már szerdán is hallatszott füttyszó, ami nem is csoda a játék láttán.

A szeptemberi meccsek azt is jól mutatják: mi vagyunk azok, akik nem bírják el, ha négy alapember is hiányzik egy vb-selejtezőről (az Eb-n 12 játékosunk szerepelt kezdőként, közülük az angolok és az albánok ellen is négyen hiányoztak), és azt sem, ha több kulcsember nem tudja a legjobb formáját hozni. Ugyanakkor az Andorra elleni szenvedésre ez sem lehet mentség.

Hiába az évtizedek óta nem látott, tavaly szeptember és idén június között produkált, 11 meccses veretlenségi széria, közte hét győzelemmel (amiből négy idegenben volt), Marco Rossi és csapata visszaült a magyar futball hullámvasútjára. Emlékezhetünk rá (nehéz is lenne elfelejteni) a 2000-es években arra is volt példa, hogy csupán az 5. helyen végeztünk egy selejtezős csoportban és a képzeletbeli európai rangsorban, reálisan nézve, évekig a 30–35. hely környékén mozgott a csapatunk. A legutóbbi két Európa-bajnokság idején szervezett játékkal, hatalmas csapatmunkával, egymásért küzdéssel meg tudtuk közelíteni a legjobb húsz válogatott szintjét is, tudunk pontokat csenni tőlük, egyszer-egyszer még nyerünk is ellenük (mint öt évvel ezelőtt Ausztria, azóta pedig Horvátország és Wales ellen), ott viszont még nem tartunk, hogy ezt a szintet állandósítani is tudjuk. Ha pedig visszaesünk a harmincon túli tartományba, akkor bizony benne van a pakliban, hogy kikapunk Albániában.

Viszont van egy bizonyos szint, ami alá semmilyen körülmények között nem szabad süllyedni, mert akkor még Andorra legyőzése is problémát jelenthet. A szerdai meccsen éppen az veszett ki a játékunkból, amiben az Eb-n a legerősebbek voltunk: az egymásért küzdés, az, hogy szinte mindig jött valaki, aki ki tudta javítani a társa hibáját. Most viszont egyik hiba követte a másikat. Sajnos Marco Rossi sem tudott a kispadról belenyúlni a meccsbe a cserék – ahogy egyébként már az Eb-n sem – nem hoztak új lendületet, Nagy Ádám lecserélése után szétesett a középpályánk, az utolsó fél órában bátorodtak fel a vendégek, és vezettek egyre több akciót.

Az egyetlen pozitívuma a mérkőzésnek az volt, hogy a lefújás után senki sem akart mismásolni. A csapatkapitány, Szalai Ádám borzalmas meccsről beszélt, Szoboszlai Dominik sajnálta, hogy a válogatottban még nem tudott olyan teljesítményt nyújtani a sérülése óta, amire ő valójában képes. Marco Rossi pedig szégyellte magát a szurkolók előtt, elmondta, ő az első számú felelős, és mindent megtesz azért, hogy tisztázzák a csapattal a történteket, hogy kitől mit vár el és aki nem hajlandó beállni a sorba, azt nem hívja meg legközelebb vagy ő fog távozni…

Aztán ez a három mérkőzés azt is megmutatta, milyenek vagyunk a pályán kívül, mennyire végletesek, mindent feketén vagy fehéren látunk, csak jó és rossz játékost vagy csapatot ismerünk, és pillanatok alatt képesek vagyunk átesni a ló egyik oldaláról a másikra. Az Eb után a hurráoptimisták kerültek fölénybe, akik már a világbajnokságon látták a csapatot, sőt, olyan szurkolóval is beszéltünk a nyáron, aki szerint a vb-n a csoportból is továbbjutunk majd. Az albánok elleni vereség után viszont újra ellepték a különböző fórumokat a júniusban rövid időre elcsendesített „Végh Antalok”, akik pontosan tudják, miért beteg a magyar futball és persze megoldási javaslattal is szolgálnak: be kell szántani mindent, meg kell szüntetni a profi futballt Magyarországon – ilyen kommentet is olvashattunk ugyanis az egyik cikkünknél. Bő két hónappal azután, hogy tétmérkőzésen döntetlent játszottunk a legutóbbi két világbajnokkal.

Sajnos az is megint megmutatkozott, ezúttal az angolok ellen, a Sterling felé repülő műanyagpoharak formájában, hogy továbbra is vannak emberek, akik képtelenek fékezni az indulataikat a meccseken. Ugyanakkor a szurkolók tömegeivel vonulva sok családdal is találkoztam, az apjuk nyakában ülő, sálakba, mezbe burkolózott, a pályán példaképeket kereső kisfiúkkal, kislányokkal, vagy éppen kerekesszékben, énekelve a menetben haladó szurkolóval. Jöttek Dunaszerdahelyről, Székelykeresztúrról, Sepsiszentgyörgyről, Kecskédről, Újfehértóról, Pécsről – és még hosszasan sorolhatnánk a zászlókat, feliratokat, amelyekkel találkoztunk a két hazai meccsen. A válogatott iránti szeretet, elköteleződés nagyon sokaknál továbbra is határtalan. Ennek bizonyítéka az is, hogy többen úgy is útra keltek Albániába és ott voltak a vb-selejtezőn, hogy elvileg a vendégszurkolóknak nem is árusítottak jegyeket. Aztán azt is jegyezzük meg, az Andorra elleni volt az ötödik olyan meccse a válogatottnak a 2019-ben átadott Puskás Arénában, melyen lehettek nézők, és eddig mind az ötre eladták az összes jegyet, és bár Andorra ellen sok jegytulajdonos otthon maradt, így is 46 ezren voltak a lelátókon. Miközben a megelőző harminc évben mindössze három olyan válogatott meccset találtunk (ehhez hozzájárul, hogy a régi Puskás-stadionban biztonsági okokból évekig nem lehetett telt házas meccset rendezni), melyen 45 ezernél többen voltak a stadionban (2000-ben, az olasz–magyaron 60 ezren, 1998-ban a portugálok ellen 51 ezren, 1991-ben a magyar–szovjeten 62 ezren).

Ez mind azt bizonyítja, a futballunk Magyarországon vagy éppen a külhoni magyarok körében továbbra is sokak számára fontos és megkerülhetetlenül része a mindennapoknak, a mindennapi közbeszédnek (még akkor is, ha éppen kritizáljuk). Közös felelősség, hogy ez így is maradjon, a szurkolók a viselkedésükkel, a kitartásukkal, a támogatásukkal tehetik ezért a legtöbbet. A futballszakma a színvonalas utánpótlás-neveléssel, hogy meglegyenek azok a játékosok, akikből a mindenkori szövetségi kapitány válogatni tud, hogy legyen valós versenyhelyzet, hogy ne okozzon nehézséget egy-egy kulcsember kiesése, hogy mindig legyen, aki a padról beállva is hozzá tud tenni a játékhoz. A futballisták pedig a teljesítményükkel, azzal a szenvedéllyel és elköteleződéssel tehetik a legtöbbet, amit Németországban láthattunk, ami Schäfer András szemében volt – mert csak az visz előre!

Az Andorra ellen tapasztalt teszetoszaság a süllyesztőbe vezet…

EURÓPAI VB-SELEJTEZŐK
6. FORDULÓ
I-CSOPORT
MAGYARORSZÁG–ANDORRA 2–1 (2–0)
Budapest, Puskás Aréna, 46 370 néző. Vezette: Obrenovic (szlovén)
MAGYARORSZÁG: Dibusz – Botka (Tamás M., 90.), Lang, Szalai A., Fiola – Kleinheisler (Szoboszlai, a szünetben), Nagy Á. (Gazdag, 65.), Schäfer – Sallai (Sallói, a szünetben), Szalai Á., Schön (Nikolics, 74.). Szövetségi kapitány: Marco Rossi
ANDORRA: Iker Álvarez – San Nicolás, Llovera, Emili García, Alavedra, Marc García – Aláez, M. Vieira (Cristian Martínez, 76.), Cervós (Alex Martínez, 76.) – Pujol (I. Lima, 80.), Ricard Fernández (V. Bernat, 80.). Szövetségi kapitány: Koldo Álvarez
Gólszerző: Szalai Á. (9. – 11-esből), Botka (18.), ill. Llovera (82.)