Népsport: csak Fortunával nem bírt Machos Ferenc

Sebes Gusztáv szövetségi kapitány 1955. szeptember 17-én Lausanne-ban állította be először a legjobbak közé a Bp. Honvéd csatárát, Machos Ferencet. Aznap nemcsak ő mutatkozott be az
Aranycsapatban, hanem a kapus Fazekas Árpád (Bp. Vörös Lobogó) és a jobbszélső Raduly József (Vasas) is. A mérkőzést az Európa-kupáért vívták, a találkozó arról is nevezetes, hogy a mieink a svájciak fehér mezében léptek pályára, mert ők ragaszkodtak ahhoz, hogy a saját piros mezükben játsszanak, nekünk viszont csak meggypiros szerelésünk volt.

Noha a támadók öt gólt szereztek, a Képes Sport nem volt elragadtatva a játéktól: „Bár csatársorunk öt gólt szerzett, játéka egyáltalán nem volt mentes a hibáktól.” A Népsport már megengedőbb volt, legalábbis Machos Ferenccel szemben: „A támadósorban viszonylag Machos játszott a legjobban. Végig igen sokat mozgott, jól vett részt az összjátékban és bátran vállalkozott lövésekre.” A magyar csapat 5:4-es győzelme és Machos két gólja után a középcsatár csak „viszonylag” játszott a legjobban... Második gólját 30 méteres bombából szerezte (az elsőt fejelte), ezzel 2:1-re fordította a mérkőzés állását, majd gólpasszt adott Kocsis Sándornak. A nemzetközi sajtó már jobban elismerte: „Machos a legnagyobb játékos, aki a világbajnokság óta feltűnt a nemzetközi labdarúgásban.”

Puskás Ferenc is jó véleménnyel volt róla, a Képes Sportnak adott interjújában így nyilatkozott: „Számomra különösen örvendetes a két szélsőnk jelentős formajavulása, meg az, hogy a fiatal Machos egyre jobban beilleszkedik a támadósorba.” A fiatal Machos egyébként ott volt az 1954-es vb-keretben, éppen a magyar–uruguayi elődöntő napján ünnepelte a 22. születésnapját – más kérdés, hogy Svájcban ekkor még nem kapott lehetőséget, mert Hidegkuti játszott középcsatárt.

A lausanne-i bemutatkozást követően a Népstadionban a Szovjetunió ellen is pályára lépett, igaz, az 1:1 után rá is vonatkozott a kritika: „A támadók ritkán tudtak megbirkózni a védőkkel.” Machos ezen a mérkőzésen is centerként kezdett, de a 25. percben egy nagy helyzet kihagyása után helyet cserélt a jobbszélső Hidegkutival, mi több, Sebes a második félidőben Tichy Lajost küldte helyett e a pályára. Az egyéni értékelés nem bánt vele kesztyűs kézzel: „Machos gyakran kivárt a labda továbbításával, átadásai pontatlanok voltak, kihagyott egy hatalmas gólhelyzetet is. A kezdeti sikertelenség kedvét szegte, s a jobb szélen sem javult fel.”

Machos Ferencet a szövetségi kapitány a jövő csapatának kialakításánál vette figyelembe. A válogatottak kapcsán az 1953. augusztusi VIT-en (világifjúsági találkozó) került Sebes látószögébe, illetve szegedi játékosként még előtte, ugyanis Romániában az utánpótlás-válogatott mind a négy mérkőzésén pályára lépett, s négy gólt szerzett. „Felsőbb” vezényszóra került a Honvédba: a Bp. Dózsához írt alá, de Kispestre irányították... Számos alkalommal az utánpótlás- vagy a B-válogatottat erősítette, tagja volt az 1954-ben a budapesti főiskolai világbajnokságon ezüstérmes együttesnek. A Szegedben és a Bp. Honvédban lejátszott 31 NB I-es mérkőzésen elért 12 gól elég volt Sebesnek, hogy kivigye a svájci vb-re, ám az általában középcsatárt játszó Hidegkuti cseréjeként nem őt állította be, hanem Palotás Pétert. A piros-fehéreknél is akadt vetélytársa, a nála három évvel fiatalabb Tichy Lajos. Mi több, karrierjét meghatározta a Tichyvel – akivel jó barátságban voltak – való vetélkedés. A világhírű társak miatt amúgy sem volt könnyű helyzetben: a kispesti csárdában nem két, hanem Puskás, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán személyében több dudás játszott egyszerre. Machos nem véletlenül mondta, ha Puskás és Kocsis passzolgatni kezdett, olyan gyorsan csinálta, hogy nem győzött elugrálni a labda elől... Arról nem beszélve, hogy mindketten elvárták, hogy nekik passzoljon.

Karrierje egyik legjobb éve az 1955-ös volt, amelyben a bajnoki cím mellé Cziborral holtversenyben 20 góllal a gólkirályi címet is megszerezte. Mi sem mutatja jobban, hogy ott volt Sebes utolsó válogatott meccsén is (Portugália–Magyarország 2:2; 1956. június 9., Lisszabon) és Bukovi Márton bemutatkozása alkalmával is pályára lépett (Magyarország–Lengyelország 4:1; 1956. július 15., Népstadion), az utolsó válogatottságán szereplő Szusza Ferenc helyére állt be a
32. percben.

Az 1956-os forradalmat követően a Honvéd túráján részt vett, de az év végén hazatért, tehát Dél-Amerikába már nem utazott el Puskásékkal. Bukovi rendszerint Hidegkuti cseréjeként számított rá, mert amellett, hogy Machos remekül lőtt, a játék szervezéséhez is értett. Az ő három góljával nyertük meg itthon 4:1-re a bolgárok elleni 1957-es vb-selejtezőt. A visszavágó előtt Bukovi lemondott, de Machos a válogatóbizottságnál (Baróti Lajos, Lakat Károly, Sós Károly) is élvezte a bizalmat, majd Baróti kinevezését követően szintén. Amikor Puskásék külföldre távoztak Machos 10, Tichy 12 válogatottságnál tartott, a forradalom után is fej fej mellett haladtak. Machos hiába lépett pályára – Tichyvel együtt – az 1958-as vb előtti utolsó felkészülési mérkőzésen Skócia ellen (1958. május 7., Glasgow, 1:1), egy hónap múlva azért nem játszhatott a magyar válogatott első vb-meccsén, mert sérülése miatt el sem utazhatott Svédországba.

Ekkor 19–18-ra még Machos vezetett”, kettőjük versenyfutásában az döntött végül Tichy javára, hogy részt vett az 1958-as svédországi vb-n, aztán egy évre rá jött a magyar–svéd (3:2), s összeállt a csatársor (Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi), amelyben Baróti balösszekötőként vette számításba Tichy Lajost. S az is tény, hogy Tichy három évvel fiatalabb volt, az idő neki dolgozott. Ugyanakkor Machos klasszisát dicséri, hogy ezt követően is be-bekerült a legjobbak közé.

Machos ötévnyi Honvéd-szolgálatot követően igazolt a Vasasba. Már-már úgy tűnt, hogy a 27 éves csatár befejezi pályafutását, de a Fáy utcában a szó szoros értelmében újjászületett 1960-ban. Ahogyan a Labdarúgás című lap fogalmazott: „A piros-kékek családjában rövidesen egy megváltozott szellemű játékost láthatott viszont a labdarúgás tábora. Annyi próbálkozás után révbe ért a Vasasban, hazatalált” – írták róla. A Vasasban előkészítő szerepkört töltötte be, míg korábban Kispesten befejező csatárt játszott. A góllövést persze nem felejtette el, 1962 májusában a Fiorentina ellen 3:1-re megnyert KK-mérkőzésen mindhárom Vasas-gól az ő nevéhez fűződött, ám a középcsatárnak nagy csalódást jelentett, hogy Baróti Lajos nem vitte ki a chilei vb-re. Pedig a válogatott túráján 1961 decemberében a Chile elleni mindkét santiagói találkozón csereként szóhoz jutott. Nem mindennapi balszerencse: azon a vb-n, amelyen ott volt, nem lépett pályára (1954, Svájc), amelyeken játszhatott volna, azokra nem vitték ki sérülés (1958, Svédország), illetve más elképzelések (1962, Chile: Baróti Monostori Tivadart nevezte helyette) miatt.

A válogatottban – igaz, ennek az együttesnek nem sok köze volt már az Aranycsapathoz – utolsó gólját a Szovjetunió ellen (1963. szeptember 22., Moszkva, 1:1) szerezte idegenben, Fenyvesi Máté helyére állt be a 72. percben, s négy perccel később „a balösszekötő lekezelte a labdát, aztán a középcsatár helyéről, 20 m-ről, hirtelen rálőtte. Jasin azt hitte, hogy a lövés elkerüli a kaput, de a közepes erejű ívelt lövés nyomán a labda a bal felső sarokba hullt”. A Népsport szerint „nagy érdeme, hogy a gól az ő nevéhez fűződik”. Ezt követően már csak egy alkalommal játszott a legjobbak között. Egyértelmű: Machosnak és a honvédos Tichynek az egymással való vetélkedés következtében bizony elveszett néhány válogatottsága.

Az edzői pályán a Vasassal elért bronzérem a legjobb eredménye (1971). Önkritikusan beismerve, hogy a tréneri pálya nem neki való, esztergályosműhelyt nyitott Budán.