Válogatott: Kimész Angliába és nyersz négy nullára – kell ezt magyarázni?! – Schäfer András

– Riporternek készül?    
– Nem, dehogy – felelte nevetve Schäfer András, aki a szerdai, Falco–Körmend kosárlabda-bajnoki döntő első meccse után az M4 Sport kamerája előtt barátját, a szombathelyi csapat egyik legjobbját, Perl Zoltánt faggatta. – Imádom a kosárlabdát, Angliából hazatérve majdhogynem a csarnokba vezetett az első utam. Spontán ötlet volt, hogy én kérdezzem Zolit, szerintem jól sült el.

(A videót ide kattintva, az M4 Sport honlapján megtekintheti!)

– Régóta benne vagyok a szakmában, de még nem tapasztaltam, hogy egy „kollégát” annyira ünnepeljenek a szurkolók, ahogyan önt…    
– Hú, kemény volt! Felemelő, hogy ezrek skandálták a nevem.

– A körmendiek is éltették?     
– Sok szombathelyi drukkol a Körmendnek, köztük jó néhány haverom is. Remélem, nem pfujoltak ki… Komolyra fordítva: fantasztikus volt érezni azt a szeretetet, ami a válogatottat körülveszi. Elképesztő az a hangulat, ami mostanság uralkodik, legalább olyan csodás, mint az Európa-bajnokság alatt volt. Megkockázatom, egy fokkal emelkedettebb is, mert a jó teljesítményünk ezúttal még jobb eredményekkel párosul. Az Eb után is rengetegen gratuláltak, de nem túlzok, hogy az elmúlt napokban özönlöttek a kedves üzenetek. Szédületes!

– Csoda, ami június negyedike és tizennegyedike között történt a magyar válogatottal?     
– Nem fogalmaznék így. Aki látta a négy mérkőzést, nem állíthatja, hogy érdemtelenül szereztünk hét pontot. Persze, túlteljesítettük a várakozást, de az említett hét pontért tisztességgel megdolgoztunk. Nem úgy győztük le kétszer Angliát, és nem úgy értünk el döntetlent Németország ellen, hogy találtunk egy gólt, aztán betoltuk a buszt a kapunk elé, hanem úgy, hogy jól játszottunk. Bár lehet, hogy csak az elfogultság beszél belőlem.

– Nem hinném. Kívülről is az volt az ember érzése, hogy a csapat mer futballozni.     
– Így van! Amit letettünk az asztalra, arra kifejezetten büszkék lehetünk! Jöhet bárki azzal, hogy ennek vagy annak a válogatottnak a Nemzetek Ligája nem fontos, ez nem igaz! Én még olyan labdarúgóval nem találkoztam, aki a címeres mezt magára öltve ne arra törekedett volna, hogy a maximumot hozza ki magából. A haverok közötti fociban talán lehet lazítani, de a válogatottban nem!

– Az angolok elleni idegenbeli találkozó mindent vitt?     
– Abszolút! Kimész Angliába és nyersz négy nullára – kell ezt magyarázni?! A másik három mérkőzésnek is megvolt a maga értéke, de kétségtelen, a wolverhamptoni kívánkozik a dobogó tetejére. A tabellára ránézni pedig – hihetetlen! Ahogyan az is, hogy két hét alatt mennyit fordult velünk a világ. A sorozat kezdete előtt mindenki sajnált bennünket, még az egyébként roppant rendes németországi csapattársaim is úgy engedtek útnak, jó, ha egy pontot összekaparunk valahogy. Becsületükre váljék, hogy menet közben már folyamatosan gratuláltak, a Németország elleni találkozó előtt még azt is írták, mennyire sajnálják, hogy eltiltás miatt nem léphetek pályára. A ziccert, persze, nem hagyták ki a keddi mérkőzés után: reklamálták, hogy miért nem kaptam sárgát Angliában…

– A németek elleni mérkőzést megelőzően is beszéltünk, nem titkolta, mennyire csalódott, hogy nem játszhat. Az angliai meccsel kárpótolta a sors?     
– Kvittek vagyunk, igen. Főleg úgy, hogy a wolverhamptoni kilencven perc eddigi karrierem csúcspontja. Valami azt súgja, a többiek is így vannak ezzel. Mégiscsak történelmet írtunk! Ha belegondolok abba, hogy előttünk az Aranycsapat nyert legutóbb Angliában, kiráz a hideg. Akinek a szívügye a válogatott, márpedig mindenkinek az, úgy van vele, hogy amit ez a mérkőzés adott nekünk, annál többet nem kaphattunk volna a futballtól. A ráadást a közös ünneplés jelentette a szurkolókkal, válogatott szinten ilyen élményben még nem volt részem. Fütyültek minket az angolok, mutogattak nekünk, de ahogy a meccs előtt és után énekeltük a Himnuszt, arra nincsenek szavak.

– Készült egy nagyszerű fotó a lefújást követően: Szalai Ádám és Szoboszlai Dominik társaságában mosolyog, a koreográfia mintha azt sugallná, hogy fél lábon állva egy-egy négyest formáznak meg… 
– Jó elgondolás, de nem erről volt szó. Ami a pózt illeti: ez Erling Haaland egyik gólöröme. A történetünk pedig annyi, hogy a mérkőzés előtt olyan felszabadult volt a légkör, hogy arról beszélgettünk, ha vezetünk három góllal, rámegyünk a látványra. Ezt hallva Szalai Ádám azt mondta, legyen négy, és ha tényleg annyi lesz, akkor ő így megáll a kezdőkörben. A négy össze is jött, de addigra már Ádámot és Dominikot is lecserélték, viszont az ünneplés során szóltam nekik, hogy gyerünk, srácok, csináljuk meg! S mielőtt bárki félreértene, a meccs előtt nem a nagyképűség szólt belőlünk, hiszen még a legmerészebb álmainkban sem gondoltuk volna, hogy három vagy négy nullára győzünk. Eddig is tudtuk, és ma is tudjuk, kik vagyunk, hol a helyünk. Csak az elmúlt időszak eredményei adtak annyi önbizalmat és derűt, hogy még az Európa-bajnoki ezüstérmes elleni mérkőzést megelőzően is volt kedvünk viccelődni.

–  Aminek fele sem tréfa: két körrel a zárás előtt megelőzik neves vetélytársaikat.     
– Ettől még mindig az a célunk, hogy maradjunk bent az A-ligában. Addig jó, amíg a földön járunk. Nem mintha bárki is elszállna közülünk. Mentálisan is nagyon rendben vagyunk. Nyilván nem nyerünk minden mérkőzésen négy góllal, de azt érzem, hogy ez a csapat iszonyúan egyben van.

– Gyanítom, alig várja már szeptember huszonharmadikát, a németországi mérkőzés napját.     
– Persze, hogy várom, de annyira nem szaladnék előre. Kaptam tíz nap pihenőt, igyekszem kihasználni, aztán irány Berlin! Szép tavasz van mögöttem az Unionnál, de még szebb őszben bízom. Ami tőlem telik, meg is teszem érte.

– Már csak azt árulja, ki nyeri a kosárdöntőt?     
– Remélem, a Falco. Azt szoktam mondani, ha egy mód van rá, Szombathelyre kerüljön az arany, ha mégsem, akkor Körmendre – a lényeg, hogy megyén belül maradjon.

–  Ez a vágya már teljesült is. Egyéb kívánság?     
– Ha ott folytatnánk ősszel, ahol most abbahagytuk, annak tudnék örülni…