Marco Rossi: Lehetne már annyi hitelem, hogy ne kelljen minden kerethirdetés után magyarázkodnom

Jól szerepel az Európa-bajnoki selejtezőcsoportjában a magyar válogatott, szövetségi kapitányunk, Marco Rossi azonban most is két lábbal áll a földön.

„Csalódott nem lehetek, az eredmények összességében jól alakultak, és vezetjük a csoportot– mondta az olasz mester a molcsapat.hu kérdésére. – De teljesen elégedett sem lehetek, mert Montenegróban csak az eredmény volt pozitív, a játékunk egyáltalán nem. Azt is be kell vallanom, hogy nagyon feszült voltam a meccs alatt. Aki a futballban éli a mindennapjait, az tisztában van vele, hogy bármit csinálsz, mindig lesznek olyan napok, amikor nem megy. Azt is tudja, hogy ha eljön ez a nap, ezt már a meccs ötödik percében pontosan lehet tudni, de legalábbis érezni. Nyugodtan kimondhatjuk: egy ilyen napon gyakorlatilag lehetetlen győzni.”

Montenegróban tényleg nem ment a válogatottnak, és a mérkőzést is gyengén kezdte.

„Nem is az egyéni teljesítmények a fontosak ilyenkor, és ezzel nem mentegetni akarom a csapatomat, mert Dibusz Dénesen kívül nem nagyon tudnék dicsérni senkit. Az ilyen napok az egész csapatra ülnek rá, és ebbe sokszor a cserejátékosokat is bele kell érteni. Szövetségi kapitányként ilyenkor a károk mérséklése a feladatom, ezért a csapat stabilizálása volt a cél a szünetben, mert ha győzni nem is tudtunk, egy vereség nagyon rosszul jött volna. Jól reagált a csapat, mert a második félidőben már nem engedtük veszélyesen közel a kapuhoz az ellenfelet, és megszereztük az egy pontot, ami kifejezetten jó eredmény.”

Rossi kitért a montenegrói vádakra is, melyek szerint a magyarok lebecsülték őket.

„Ha már ott tartanánk, hogy bárkit félvállról vehetnénk, akkor is tilos lenne lenézni egy ellenfelet. Szerencsére nem is ilyen csapat a magyar, nem kell senkinek külön felhívnom a figyelmét az ellenfél tiszteletére. Emlékszem olyan győztes mérkőzésre, amely után az ellenfél játékosainak a tekintetében döbbenetet láttam. Egyszerűen nem hittek a szemüknek. Minket soha nem lephet meg ennyire egyetlen ellenfél sem, mert mi nem nézünk le senkit. Két lábbal a földön állunk, tisztában vagyunk a saját helyünkkel és erőnkkel, ezért tudunk sikeresek lenni. Tudjuk, hogy nem tudunk jobban focizni az angoloknál és a németeknél, ezért jobban kell akarnunk náluk a győzelmet, erősebbnek kell lennünk csapatként. Ebbe a filozófiába nem fér bele, hogy lenézzünk egy máskülönben igencsak erős ellenfelet.”

Emlékeztetett arra is, hogy Montenegró a szerbek dolgát is megnehezítette.

„A hetvennyolcadik percben még nulla nullára állt a meccs, sőt Jovetics révén a montenegróiaknak volt komoly helyzetük. A végén nagyot kockáztattak a szerbek, de nagyot is nyertek vele: értékes győzelmet arattak Podgoricában. Montenegró ellenünk is bizonyította, hogy kiváló csapat. Őszintén ki kell mondanunk, hogy a nulla nulla miatt ők lehetnek csalódottabbak, hiszen hiába volt nálunk többet a labda, a nagyobb gólszerzési lehetőségeik a hazaiaknak voltak.”

A telt házas Puskás Arénában a litvánok ellen már kétség sem fért a magyar győzelemhez.

„Az első félidővel abszolút elégedett voltam, a második félidőben már akadtak gondjaink, de végül egy gyönyörű góllal lezártuk a mérkőzést. Azt gondolom, teljesen megérdemelten győztünk, ezzel a két hazai»kötelező«győzelmet szállítottuk is. Öt éve vagyok szövetségi kapitány, de már tizenegy éve ismerhetnek, akik követik a magyar futballt, hiszen klubedzőként bajnoki címet nyertem a Honvéddal. Azt hiszem, lehetne már annyi hitelem, hogy ne kelljen minden kerethirdetés után magyarázkodnom. Szeretném, ha mindenki elhinné és megértené: tudom, mit csinálok, megalapozottak a döntéseim.”

„Az utóbbi hetekben-hónapokban többen számon kérték rajtam, miért nem válogatott még Lisztes Krisztián. Sok szurkolóval ellentétben nekem nem idén szúrt szemet Krisztián tehetsége, hanem tizenhat éves kora óta figyelemmel követem a fejlődését, mint ahogy annak idején Szoboszlai Dominikot is a Lieferingben láttam először játszani. A stábommal rengeteg mérkőzést látunk, itthon és külföldön is figyeljük a magyar játékosokat, de a válogatott meghívónak fontos kritériumai vannak.”

Rossi egyébként is igyekszik fokozatosan rárakni a terheket választottjai vállára.

„Nagyon óvatosnak kell lenni, nem szabad megkockáztatni, hogy a játékos megégjen, de közben éreztetni kell vele, hogy számítunk rá és bízunk benne. Be kell illeszteni a közösségbe, a csapat értékeit a magáénak kell vallania, és csak aztán kezdhetjük el beépíteni a játékunkba. Ez univerzális dolog, a világ minden csapatánál így megy, de Magyarország egy kicsit más. A magyar válogatott mezének olyan súlya van, ami páratlan. Borzasztó nehéz feladat viselni, hiszen egy kis ország hatalmas futballkultúrája van benne, arról nem is beszélve, hogy egy olyan szurkolótábor áll mögötte, ami előtt nem engedheted meg, hogy rosszul játssz. Ezt is bele kell számolni, amikor arról beszélünk, hogy valaki tizennyolc évesen készen áll-e a legsúlyosabb mez viselésére.”

A kapitány aztán visszakanyarodott a szurkolók témájához, és feltett egy igencsak érdekes kérdést:

„Tudsz mondani még egy válogatottat, amely egy Litvánia elleni meccsre megtölti a hatvanezres nemzeti stadionját? Litvánia ellen rengeteg kisgyereket láttam a lelátón. Biztosan korábban is sokan voltak, de most feltűnő volt, hogy mindenhol közös fotókat, aláírásokat gyűjtő gyerekeket láttam. Ez azért is nagyon jó, mert aki belekóstol ebbe a hangulatba, azt biztosan magával ragadja, és így születnek meg a következő generációk válogatott játékosai.”