Ha a húsz évvel ezelőtti, néhány száz néző előtt rendezett magyar–észt (0–1) meccset ugyanezeken a hasábokon nemrégen a magyar futballválogatott története mélypontjának neveztem, akkor el kell gondolkodnom azon, hogy vajon nem száll-e versenybe még nagyobb eséllyel egy épp tíz esztendővel ezelőtti megaláztatás, a hírhedt 8–1. Azt most nem részletezném, hogy a magyar futballt önironikus gúnnyal fikázó szubkultúra évekre elég muníciót kapott azon az amszterdami estén, sőt egy új szó, egy ige is keletkezett az eredményből.
Amennyire kilátástalan volt az észtek elleni meccs iránti közöny (se helyszíni, se televíziónézők), annyira látványos volt a mieink elagyabugyálása tíz éve, az Amsterdam ArenA 50 ezer nézője előtt, nyolc holland góllal.
Húsz éve a válogatott sajtófőnökeként szenvedtem végig a novemberi összeomlást (hogy aztán el is meneküljek az MLSZ-ből), tíz éve a FourFourTwo tudósítójaként pötyögtem be a gépbe a meccs előtti percekben: az összeállítás alapján kijelenthető, hogy talán soha ilyen gyenge összetételű magyar válogatott nem képviselte még az országot a csapat évszázados történetében. Most nem érdemes senkit kipécézni, utólag cikizni, sőt, alighanem annak a generációnak az erőfeszítései, kínlódása is benne van a mai sikerekben (lásd a később két Eb-re eljutó és ott gólt szerző Szalai Ádám meccs utáni kifakadását), de tényleg iszonyatos volt az a kilencven perc. A döbbenetes a kontraszt Egervári Sándor mérkőzés előtti nyilatkozata és a pályán történtek között, a később szintén két Eb-re eljutó Nikolics Nemanja megalázó debütálása 6–1-nél pályára lépve évek megannyi hiábavaló erőfeszítése után, Devecseri Szilárd emblematikus öngólja, a rekordot jelentő nyolc kapott gól, a rosszkedvű Frank de Boer, az Ajax akkori edzője, aki a találkozó előtti kérdésemre (midőn véletlenül ikertestvérének, Ronaldnak néztem), miszerint mennyi lesz az eredmény, fölényesen mutatta, hogy egy ötöst rúgnak nekünk, s nem is sejtette, hogy mennyire alábecsülte a két csapat közötti különbséget.
Bizonyos értelemben belefásult addigra a nemzedékem az újabb és újabb megaláztatásba, túl voltunk a jugoszlávok elleni 1–7-en és 0–5-ön, a Máltától elszenvedett vereségen, hogy a klubkudarcokat (Vaduz és társai) most ne is említsük. Megértve a mai gyerekek lelkesedését az évek óta kiemelkedően sikeres magyar válogatottért, a mi ámulatunk még nagyobb az általunk érzékelt elképesztő kontraszt miatt. Nekünk az 1–7-től vezetett az utunk a Dragan Sztojkovicsék elleni minapi 2–1-ig, a máltai, az amszterdami és egy sor másik katasztrofális vereségen keresztül (jött még Andorra, Luxemburg, Kazahsztán és így tovább). Úgy, hogy egyébként a hollandok rotterdami 2–1-es legyőzésétől indultunk 1984-ben. Elképesztő hullámvasút: évtizedekig száguldás a mélybe, majd lassan megint ott tartunk, oda kapaszkodtunk fel, ahol negyven éve voltunk. Akkor a mexikói 0–6-tal, egy másik történelmi blamával kezdődött a zuhanás, most szeretnénk sokkal hosszabb hullámhegyben reménykedni, már most szombaton méltó folytatással...
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!