Hatvanéves lett a kapitány: az ismeretlen Marco Rossi

Szeptember 9-én tölti be hatvanadik évét Marco Rossi, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya és – tágabb időbeli kitekintéssel nyugodtan megkockáztathatjuk – a hazai futballtörténelem korszakos alakja. A nemzeti csapatot 2018 óta irányító, a 2021-es és a 2024-es Eb-re is kijuttató, általános tisztelettel és kitüntetett figyelemmel övezett edző az elmúlt években folyamatosan témát jelentett a médiában, szakmai tevékenysége, kapitányi működésének fordulatai és mindennapjainak publikus eseményei a nyilvánosság szeme előtt zajlottak. Amit aktív magyarországi évei során meg lehetett tudni róla, szinte biztosan megtudtuk, éppen ezért a kerek születésnap alkalmából most életének talán kevéssé ismert szakaszai, a druentói gyermekkorhoz, a felnőtt futballpályafutáshoz és a pozzuoli családi fészekhez kötődő emlékek adják írásunk témáját.

Személyes élményekre is építve, a cikk szerzője ugyanis Tumbász Hédi fotóriporter kollégával a kapitányi kinevezés után fél évvel napokig élvezhette a Rossi család vendégszeretetét Pozzuoliban. A Nápolyhoz közeli kisvárosban töltött idő emlékezetes tapasztalattal szolgált, egyúttal lehetőséget teremtett a tréner személyiségének, környezetének alaposabb megértésére. Megismerhettük az edző munkáját csendesen, szeretettel, a család láthatatlan összefogójaként segítő feleséget, Mariellát, valamint a két gyermeket, a manapság az OSC színeiben vízilabdázó Simonét és húgát, Gaiát. A földrajzilag szétszóródó, a kötelékeket mégis erősen ápoló család fejeként pedig Marcót úgy, ahogyan egyébként nem látni őt: sétálni a tengerparti város esti fényeiben, elvegyülni régi barátok között a helybeli könyvtár futballkiállításán vagy bejárni az egykor játékosként taposott Puteolana-stadion hepehupás pályáját. Ha ez alapján kellene rövid jellemzést adni a kapitányról, tiszta gondolkodású, egyenes és szerény emberként mutatnánk be. Avagy a kulisszák mögötti élmények harmóniában állnak a rivaldafényben látottakkal.

A nagyapa nyomdokain

A magyar válogatotthoz már gyermekként különleges családi kötelék fűzte Marco Rossit, ugyanis nagyapja, az odahaza csak Ginónak becézett Giuseppe a Puskás Ferenc nevével fémjelzett csapat őszinte tisztelője volt. S hogy mikor „szeretett bele” az együttesbe? Napra pontosan meg tudjuk mondani a választ: 1947. május 10-én, amikor az akkori „Grande” Torinóra, az Egri-Erbstein Ernő vezette gárdára épülő olasz válogatott 3:2-re legyőzte a torinói Stadio Comunaléban Gallowich Tibor szövetségi kapitány Tóth Gy. – Rudas, Szűcs, Balogh S. – Kirádi, Nagymarosi – Egresi, Szusza, Zsengellér, Puskás, Patkoló tizeneggyel felálló csapatát.

Apáról fiúra száll a munka tisztelete

Voltak a pozzuoli napoknak nehezen felejthető pillanatai. A pályán kívül látszólag hűvös, érzelmeit palástoló mester férfiasan őszintén, könnyeit sem szégyellve beszélt családi életük aggodalmas mozzanatáról, a Simone születése körüli bonyodalmakról és az egészségesen felnőtt gyermek iránt érzett apai büszkeségről. A gondosság, odafigyelés és a jó példa pedig meghozta gyümölcsét, a fiú így fogalmazott: „Édesapám mindig is igazodási pont volt számomra, ösztönzést jelentett a példája. Úgy nőttem fel, hogy a tőle kapott értékekre bátran alapozhattam. A tőle látott áldozatkészség, eltökéltség, a munka tisztelete meghatározta felnőtté válásomat. Jobb apát nem is kívánhattam.”

Milyen különös: kicsit más szavakkal, de ugyanezt mondta el Pozzuoliban saját édesapjáról Marco Rossi. Az Észak-Olaszországból származó, Druentóban felcseperedő labdarúgó és tréner világszemléletére meghatározó hatással volt Vittorio Rossi munkamorálja és szülői felelőssége. Édesanyjával, Giannával, bátyjával, Massimóval és öccsével, Luigival együtt Marco nap mint nap látta, hogy a családfő 6 óra 50 perckor elindul a CEAT gumiabroncsgyárba, ahonnan sok esetben csak késő este ért haza. A tüdejében lerakódó gumipor azonban a hosszú évek során szétroncsolta szervezetét, az edzőnek első kispesti időszaka során kellett egy fájdalmas telefon nyomán azonnal Olaszországba sietni hozzá a torinói kórházba – elbúcsúzni.

Mariella: „Főállásban Marco felesége lettem”

„Az életben csendes, nyugodt, melegszívű, a kispad mellett azonban intenzíven éli meg az érzelmeit, időnként alig ismerek rá. Közel áll hozzám alkatilag, könnyen megtaláljuk a közös hangot, még akkor is, ha nehéz ilyen távol lenni tőle”    – ezt már a kommunikációs területen továbbtanuló Gaia mondta a magyar szövetségi kapitányról, aki az 1980-as évek közepén, a Campania Puteolana hátvédjeként sodródott az ókor óta lakott Nápoly-menti településre, majd a pozzuoli turisztikai irodában dolgozó szépséges titkárnő, Mariella kedvéért ragadt ott azóta is.

Az edző mellett az egykori idegenforgalmi alkalmazott élete is gyökeresen megváltozott: „Megismerkedésünk után két és fél évvel úgy éreztük, szeretnénk együtt élni, eldöntöttük, összeházasodunk. Azóta mindig őt követem, lemondtam szakmai ambícióimról, a költözések miatt nem is tehettem volna másként. Főállásban Marco Rossi felesége lettem, majd a gyerekek édesanyja. A család került életem középpontjába, azon voltam, hogy megkönnyítsem Marco munkáját, hogy átvegyem tőle a családi ügyek felelősségét. Ennyi év után is elmondhatom, boldog vagyok, még akkor is, ha nem bontakoztathattam ki szakmai terveimet. De látni a családot és a két szép gyermeket, nekem teljes elégedettséget ad.”

Ruud Gullit, Roberto Mancini és David Platt oldalán

A Torino korosztályos csapataiban nevelkedett hátvédtehetség, Marco Rossi az 1983–1984-es idényben, az 1984. március 18-i Torino–Ascoli (0–0) mérkőzésen mutatkozott be a Serie A-ban. A következő évben, 20 évesen a harmadosztályú nápolyi csapat, a Campania játékosa lett, majd a Puteolana, a Catanzaro és a Brescia érintésével 1993-ban a Sampdoriához szerződött. Később szerepelt a mexikói Américában, a német Eintracht Frankfurtban és Olaszországba visszatérve a Piacenzában, az Ospitalettóban és a Salóban is, ám egyértelműen a genovai két évre emlékszik vissza pályafutása csúcsaként. „Négyen érkeztünk azon a nyáron a Sampdoriához – idézi Ch. Gáll András újságíró a kapitány életrajzi könyvében Marco Rossi szavait. – Gullit, David Platt, Alberigo Evani és én. Nem is kell bizonygatnom, hogy valamennyien jobb futballisták voltak nálam, utólag visszagondolva nem is értem, hogyan voltam képes futballozni azon a szinten. A Sampdoriánál volt klubtársam Roberto Mancini, a korábbi olasz szövetségi kapitány is, akihez a mai napig barátság fűz. Mindenesetre két év alatt 25 bajnokin szóhoz jutottam abban a nagyszerű csapatban, amelynek Sven-Göran Eriksson volt az edzője.”

Könyvelői munka helyett a kispesti kispad várta

Az idilli kifejlethez azonban szükség volt az erőre, amelyet a megpróbáltatások idején gyűjtött a család. Például amikor az apa-férj az olaszországi edzői munka szakmailag és emberileg is megalázó helyzeteit megelégelve, a kisebb csapatoknál tapasztalt kilátástalanságba belefáradva 47 évesen úgy döntött, felcsap könyvelőnek bátyja cégénél. A tavaly megjelent, Folytassa, Mister! című könyvben a szerző, Ch. Gáll András idézi erről az időszakról az öccse hóna alá nyúló Massimo Rossit: „Nincs mit szépíteni. Marco teljesen összeroppant. Segítenem kellett rajta. Venetóban volt egy jól menő vállalkozásom, ahol lett volna hely és munka számára.”

Mielőtt végképp elnyelte volna az ígéretes futballedzőt a könyvelői szakma, érkezett egy váratlan meghívás Budapestre az Andrássy úti Millennium da Pippo pizzériát vezető régi baráttól, Giuseppe Giambertótól, aki aztán a Honvéd akkori sport­igazgatójával, Fabio Cordellával ápolt jó kapcsolata révén rögvest be is ajánlotta a kispesti csapathoz. Innen a történet már ismert: jött a két honvédos időszak bajnoki bronz-, majd aranyéremmel, a szlovákiai kaland a DAC-nál bajnoki harmadik hellyel, majd 2018-tól a magyar válogatott szövetségi kapitányként. A könyvelői kényszertervek és az edzői pályát megmentő budapesti telefon időszakára így emlékezett vissza az édesanya, Gianna a már hivatkozott életrajzi könyvben: „Attól féltem, hogy depresszióba zuhan. De nem, ehelyett cselekedett. Szerencsére ilyen a természete, sohasem hagyja el magát. És akkor felhívta a barátja Magyarországról, és azt javasolta neki, menjen ki hozzá. És ő ment. Akkor még nem tudtuk, sem ő, sem én, hogy élete legjobb döntését hozta meg.”