Örök élmény az olimpia a 80 éves Básti Istvánnak

ÖSSZENŐTT A NEVE Szalay Miklóséval és Répás Béláéval, ők hárman alkották a középpályát Salgótarjánban. A sort Marosvári Béla edző álmodta meg. Básti Istvánnak nem kellett sokat védekeznie, a játék szervezése lett a feladata, Szalay jól lépett be a támadásokba, de még jobban védekezett, Répás kiváló technikájú volt, és értett a védekezéshez is. Jogosan vetődhet fel a kérdés: ha jól ment a Salgótarján együttesében, miért nem lettek válogatottak? Csupán Szalaynak adatott meg, hogy 1972-ben csereként pályára léphetett Spanyolország ellen. Más kérdés, hogy Básti és Szalay olimpiai bajnok, mindketten játszottak az 1968-as mexikóvárosi játékokon (előbbi négy, utóbbi két találkozón), sőt a szőke középpályás 1972-ben Münchenben is kint volt, csak éppen nem kapott lehetőséget. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján is még annyi jó labdarúgó tűnt fel, hogy nem volt egyszerű a legjobbak közé bekerülni – s az is tény, a kapitányok inkább a fővárosi klubokból válogattak…

Básti a kezdetekről elmondta: „Grosics Gyula keze alatt mutatkoztam be az élvonalban, Szalayt, Kocsis Lajost, Jeck Ferit és engem is beállított. Balszélsőt játszottam, de berzenkedtem a poszttól, mert sosem kaptam labdát.”

Moór Ede már középpályásként vette számításba: „Nekem azzal kellett pluszt adnom a játékhoz, hogy nem kellett védekeznem, de a támadások szervezésében oroszlánrészt kellett vállalnom. Rengeteg beadásomból született gól. Ráadásul Jeck sokkal jobban teljesített nálam a bal szélen.”

Az 1972-ben bajnoki harmadik SBTC együttesében minden bajnokin pályára lépett – akárcsak Répás Béla –, mi több, a Labdarúgás 1972. augusztusi száma a bal oldali középpályások között a harmadik helyre rangsorolta Kű Lajos és Karsai László mögé, Bástit pedig Zámbó Sándor követte. Nem mindennapi névsor, ebből is látszik, miért nem volt egyszerű bekerülni a válogatottba. Básti hozzátette: „Ha valaki megsérült egy edzőmérkőzésen, egyszerűbb volt a helyére valamelyik budapesti együttesből behívni valakit, főleg úgy, hogy Baróti Lajos és Illovszky Rudolf elképzeléseibe jobban passzoltak a nagy klubokból érkezők.”

Mivel a középpályás ezzel tisztában volt, nem is kergetett hiú ábrándokat: „Ezért is játszottunk presztízsmeccseket a Fradival, az Újpesttel, a Honvéddal, emlékszem, a kispestieket 1972-ben három egyre győztük le, akkor még az ezüstéremre is volt esélyünk. De az utolsó fordulóban hat egyre kikaptunk Újpesten, előtte a Videoton hét négyre győzött le minket.”

Básti nem csupán Szalayval és Répással értette meg jól magát a pályán, még megadatott neki, hogy játsszon a tarjáni legendával, a 28-szoros válogatott Szojka Ferenccel is, aki többször az Aranycsapatba is befért. De Taliga Ferenccel vagy Csáki Bélával is jó volt a játékkapcsolata: „Sokat tanultam tőlük, szinte pátyolgattak.”

Hogy milyen híre volt a tarjáni stadionnak és a csapatnak? Básti büszke rá, hogy a nagy csapatok is tartottak tőlük, az újpesti Fazekas László többször mondta is: „Nem szeretek Tarjánban játszani.”
Noha a budapesti kluboknak nagy volt a nimbuszuk, Básti nem igazolt a fővárosba: „Egyrészt szerettem a családomat, nagyon kötődtem a szüleimhez. Másfelől Pesten olyanok futballoztak, mint a Fradiban Albert Flórián vagy Varga Zoltán, az Újpestben Bene Ferenc, Dunai Antal, Fazekas László. Ők magyar szinten sztároknak számítottak, a futballtudásuk alapján mindenképpen. Nem tagadom, bujkált bennem némi kishitűség is.”

Arra viszont rendkívül büszke, hogy Szepesi György egy közvetítésében a BEK-győztes olasz Inter balszélsőjéhez, Mario Corsóhoz hasonlította.

Bástit meglepte, hogy kijutott az 1968-as olimpiára. Noha Szalayval együtt készültek a kerettel, amely az Egyetértés ellen játszotta utolsó edzőmérkőzését, majd Lakat Károly közölte, mindketten utaznak. „Olyan, később ismert játékosok maradtak ki, mint Kozma Mihály vagy Pusztai László. Akkora élmény volt az olimpia, hogy az emlékek máig élesen élnek bennem.”

Még aktív korában fogtechnikusnak tanult, civilként ebben a szakmában helyezkedett el, később sportlétesítmény-vezetőként dolgozott. Nem edzősködött, ezt így indokolta: „Olyan voltam, mint Szojka Feri. Ha láttam, hogy a rövid passzok is rosszak, ideges lettem, nem lettem volna jó tréner.” 

Manapság már nem jár mérkőzésekre. S hogy hogyan érzi magát 80 évesen?

„Sajnos nem jól. Nincsenek egészségügyi problémáim, de lelkileg megvisel, hogy tavaly decemberben elvesztettem a feleségemet. Azóta nem találom a helyemet. Mondják, az idő segít a feldolgozásban, de egyelőre nem csökken a fájdalmam. Az kicsit vigasztal, hogy nemsokára összejövünk a régi csapattársakkal koccintani.”