Ezt is megéltük, nem kaptunk ki a hollandoktól

Én már úgy nőttem fel, hogy a hollandoktól mindig kikapunk. Persze, ezzel nem voltam egyedül péntek este a Puskás Arénában helyet foglaló több mint ötvenezer szurkoló között, a Hollandia elleni Nemzetek Ligája-meccsünkön.

Amikor 1984-ben nyertünk Rotterdamban, még csak egyéves voltam, az akkori mérkőzésről így nem lehetnek emlékeim. Azokról viszont vannak, amelyek utána jöttek. Ha végignézek az elmúlt csaknem negyven év kilenc mérkőzésének eredményén (mind a kilenc meccsen kikaptunk), a kapott góljaink számán, úgy érzem magam, mint amikor első osztályban számolni tanítják a gyereket egytől nyolcig… Az elején még csak egy nullára kaptunk ki, aztán kettő nullára, később pedig négy, öt, hat, hét (ha nem is ebben a sorrendben) és legutóbb, napra pontosan 11 évvel a pénteki meccset megelőzően, már nyolc gólt kaptunk, csak a három maradt ki valahogy, mondjuk, nem hiányzott.

És ahogy visszanéztem az eredményeket, csak úgy sorjáztak az emlékek. 2010-ben, amikor a 6. percben Dzsudzsák Balázs Amszterdamban meglőtte az egyik legszebb gólját a válogatottban a bal felsőbe, az egész szerkesztőség talpra szökkent örömében, aztán ahogy jöttek egymás után a holland gólok, szép lassan mindenki helyet foglalt, amikor a 78. percben Arjen Robben meglőtte a hatodikat, legszívesebben a tévét is kikapcsoltuk volna. 2011-ben az 5–3-as hollandiai meccs online tudósítását én írtam, és nem győztem kapkodni a fejemet. Amikor 0–1 után fordítottunk, már kezdtem elhinni, hogy talán most sikerülhet… Nem sikerült, de az legalább jó meccs volt. Nem úgy, mint az azt megelőző 0–4 és az azt követő 1–4. Sosem felejtem el, a régi, ütött-kopott Puskás-stadionban mindkét meccsen még kígyóztak a sorok a mobil wc-k előtt (akkoriban gyakran előfordult, hogy különböző okok miatt nem lehetett használni a mosdókat), amikor a második félidő elején meglőtték a harmadik góljukat is a szélvészgyors hollandok, és el is dőlt a mérkőzés. Amikor egy-egy holland, például Wesley Sneijder vagy Robin van Persie ritmust váltott, és megpróbálták a mieink üldözőbe venni őket, olyan érzése volt az embernek, mintha Trabanttal (akkoriban még poroszkált néhány a magyar utakon) „iramodnánk” egy Porsche nyomába. Amikor pedig tizenegy esztendeje a 8–1-es végeredményt beállító Arjen Robben vigasztalta az öngólos Devecseri Szilárdot, az már tényleg mindennek az alja volt. Kevés fájdalmasabb pillanatot tudok nagy hirtelen felidézni a magyar futballmúltból. Amikor a hollandokkal találkoztunk, mindig olyan érzése támadt az embernek, mintha ezek a narancssárga mezesek valami egészen más sportágat űznének, mint a mieink – generációk nőttek fel ezzel az érzéssel Magyarországon az elmúlt négy évtizedben.

Ilyen előzmények, na meg a németektől elszenvedett szeptemberi 5–0-s vereségünk után, tudva azt, hogy a legutóbbi Eb-n és vb-n is milyen, kimondottan jó futballra volt képes az utóbbi esztendőkben átalakuló, újra európai topcsapatnak számító oranje, nem sokan bíztak abban, hogy most lehet keresnivalónk ellenük. Nem véletlenül mondta azt a kisebbik fiam, amikor néhány hete felvetődött, hogy családostul látogatunk ki a mérkőzésre, hogy ő nem akarja látni élőben, ahogy kitömik a kapunkat a hollandok. A meccsre menet pedig találkoztam egy négyfős férfitársasággal, mely legifjabb, tíz év körüli tagjának magyarázták a többiek (alighanem az apa és a nagyapa): „Ha közös fotót akarsz Szoboszlaival, akkor valahogy még a meccs előtt lenne jó fényképezkedni, mert egy 0–4 után már úgysem lesz kedve semmihez.”

Hát ez nem az a mérkőzés volt, és nemcsak azért volt más, mint a korábbiak, mert ezúttal nem narancssárgában játszottak a hollandok… A mieink rögtön az elejétől próbálták felvenni a hollandok tempóját, a védelemben mindenki nagyon fegyelmezetten tette a dolgát és a vendégek óriási labdabirtoklási fölénye (25 perc után 84 százalékban volt náluk a labda és a folytatásban is hetven százalék fölött maradt) ellenére az elején mi lőttünk kapufát Sallai Roland révén, majd ugyancsak Sallai megszerezte a vezetést Nagy Zsolt mesteri beadása után.

A hollandok teljesen tiszta ziccereket, olyat, amiből mi a gólt szereztük, sokáig nem igazán tudtak kialakítani (a góljuk volt ilyesmi), amikor pedig mégis lövőhelyzetbe kerültek, Dibusz remek vetődésekkel védeni tudott. Igazi csapatként harcoltak a mieink, mindenki kivette a részét a védekezésből és megvoltak a gyors átmenetek a labdaszerzések után támadásba. Ilyenből született a gólunk is Szoboszlai Dominik labdaszerzése után, ám a második félidőben Schäfer Andrástól is láthattunk olyat, hogy labdaszerzés után végigsprintel az ellenfél térfelén. Ezek a ritmusváltások és bátor megindulások hiányoztak tőle mostanság, de a hollandok ellen ő is remek teljesítményt nyújtott. A küzdést, a győzni akarást, na meg a csapategységet jól példázta az a jelent is, amikor a hollandok a tizenhatosunk belül közvetett szabadrúgáshoz jutottak, de a teljes csapat, mind a 11 játékosunk felsorakozott a gólvonalunk elé, és sikerült blokkolni a hollandok lövését. 

El kell ismerni, ezúttal szerencsénk is volt, ennél a helyzetnél is, meg akkor is, amikor a második félidőben Varga lent maradt és Fiola Attila ki akarta rúgni a labdát, ám az ellenfélhez passzolt a tizenhatosunk előtt, könnyen gólt kaphattunk volna, de elrontották a helyzetet a hollandok.

Azon persze bosszankodhatunk, hogy a végén az akkor már tíz emberrel játszó vendégek egyenlíteni tudtak egy kapu elé ívelt szabadrúgásból, illetve az abból következő fejesből, ám a meccs képe alapján reális eredmény született. A mieink egyenrangú ellenfelei tudtak lenni a világ közvetlen élvonalába tartozó és a legnagyobb sztárjait pályára is küldő, tehát a mérkőzést igenis komolyan vevő holland válogatottnak.

A szurkolótábor az első perctől az utolsóig űzte-hajtotta a csapatot, és csak a mieink biztatásával volt elfoglalva. Olykor pedig a szemben lévő oldalak felelgettek egymásnak, ilyenkor az egész stadion visszhangzott. Például, amikor a második félidőben, már szokott módon Marco Rossi nevét harsogta a Puskás Aréna közönsége. Elismerve ezzel az olasz szakember munkáját, és jelezve, a kisebb hullámvölgyek ellenére továbbra is a kapitány és a csapat mellett áll – a pénteki teljesítmény már ismét olyan volt, amilyet a korábbi években is többször láthattunk a csapattól.

Joggal zúgott a lefújás után a „Szép volt, fiúk!”. Ez a meccs igazi futballélmény volt – erre vártunk a hollandok elleni találkozókon majd’ negyven évet…

NEMZETEK LIGÁJA 
A-LIGA, 3. FORDULÓ
3. CSOPORT
MAGYARORSZÁG–HOLLANDIA 1–1 (1–0)
Budapest, Puskás Aréna, 55 300 néző. V: Fähndrich (svájci) 
Magyarország: Dibusz – Fiola, Orbán, Dárdai M. (Botka, a szünetben) – Bolla (Gera D., 90.), Nikitscher, Schäfer, Nagy Zs. – Szoboszlai, Sallai (Csoboth, 65.) – Varga B. (Nagy Á., 79.). Szövetségi kapitány: Marco Rossi
Hollandia: Verbruggen – Dumfries, Van Dijk, De Vrij (Malen, 77.), Van de Ven – Gravenberch, Reijnders, Q. Timber (G. Til, 77.) – Gakpo (Hato, 90.), Zirkzee (Brobbey, 77.), Simons (De Ligt, 81.). Szövetségi kapitány: Ronald Koeman
Gólszerző: Sallai (32.), ill. Dumfries (83.)
Kiállítva: Van Dijk (79.)

ONLINE KÖZVETÍTÉS, ÉRDEKESSÉGEK, STATISZTIKÁK ITT!