Más idők, más módi – Malonyai Péter jegyzete

TETSZÉSE SZERINT szemezgethetett mindenki a válogatottközeli információk közül a csapat idei első, Ukrajna elleni Nemzetek Ligája-meccse előtt. Mert ugyebár megtudhattuk, hogy csak a csoportgyőzelem és az érte járó A-liga lehet a cél, miközben nincs mese, minden meccsen el kell menni a falig. Marco Rossi kapitány nem ígérte, hogy győzünk, csak azt, hogy mindent megtesznek a fiúk érte, s mondta még, hogy az aktuális meccs a fontos, hiszen egy edzőnek bármelyik mérkőzése az utolsó is lehet csapatánál. 

Ezek után nem történhetett váratlan a Puskás Arénában, már csak azért is, mert Varga Barnabás és Sallai Roland hiánya láthatóan nagy érvágás, képességeik nehezen pótolhatók, ha pótolhatók egyáltalán. Már csak azért is, mert ők zsigerből képesek felvenni a Szoboszlai Dominik által diktált ritmust, képesek reagálni a karmester kottán kívüli beintésére is.

A játék – mi tagadás – nem volt különleges. Semmi olyan nem történt, amire fölkaphatta a fejét a néző, olyan csendes volt minden, hogy bosszankodás helyett csak hümmögni volt stílszerű azon, hogy meddő a magyar fölény, használható ötlete csak Szoboszlainak van, Bolla nem ismeri föl, hogy aktuálisan az üres kapu tátong előtte. Mindössze egyetlen olyan magyar támadás akadt, amelynek során a labda pillanatok alatt jutott előre 30 métert. Az pedig, hogy a kapunkba fejelő Danilo Szikanra még a tévénézők is jobban figyeltek, mint Kerkez Milos, hát… De ő tudja, ő játszik a Liverpoolban.

Régen az úgy volt, hogy hasonló helyzetben a vesztésre álló magyar csapat rákapcsolt, közhellyel élve, a kapujához szögezte az ellenfelét, fölényét nem kellett a labdabirtoklás százalékában mérni, annyira látványos volt. Más idők, más módi… Mert most szó sem volt ostromról, többet volt nálunk a labda, de ennek nem volt különösebb jelentősége, már csak a passzok hullámzó pontossága miatt is. 

Egy óra után úgy vágott neki a válogatott a hajrának, hogy három csatár igyekezett az egyről a kettőre jutni, Bárány Donát, Jurek Gábor és Tóth Milán, a kezdő kettő (Redzic Damir, Lukács Dániel) után. De ennek is csak a hosszabbítás perceiben volt látszata, így az maradt a lényeg, hogy úgy kaptunk ki, hogy mi is nyerhettünk volna – legfeljebb 1–0-ra. 

Sovány vigasz.