„Nem illik ilyet csinálni” – kárpátaljai visszhang az ukrán himnusz-ügyről

Miként értékeli a pénteki Magyarország–Ukrajna (0–1) Nemzetek Ligája-mérkőzést és utózöngéit a kárpátaljai magyar sajtó? Szabó Sándorral, a nagy múltú kárpátaljai újság, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztőjével beszélgettünk, többek között a magyar–ukrán mérkőzés végén elharapódzó indulatokról: „Érezni lehetett, a lökdösődést futballfeszültség szülte, nem politikai vagy egyéb jellegű indulat. A magyarok nyerni akartak, nem azt nézték, hogy éppen Ukrajna az ellenfél. Hogy a kezdés előtt egyesek kifütyülték Budapesten az ukrán himnuszt? Nem illik ilyet csinálni. A futball nem a politikáról szól, hanem a sportról, a szurkolóknak tiszteletben kell tartaniuk más ország nemzeti jelképeit. Nem szabad azonban általánosítani, tudom, hogy sokan a stadionban is elítélték a történteket, többekkel beszéltem a jelenlévők közül, akik negatívan élték meg drukkertársaik viselkedését. Az biztos, hogy az ilyesmi nem tesz jót a két ország kapcsolatának. Szomorú, hogy ez az eset beárnyékolja a két válogatott első tétmérkőzését. Ami a végeredményt illeti, sajnálom, hogy így alakult, nem erre számítottunk. A magyar helyzetek kimaradtak, az ukránok ezzel szemben gólra váltották egyetlen ziccerüket. A döntetlen lett volna igazságos, azzal valószínűleg a kárpátaljai emberek is megelégedtek volna. De másnap is felkelt a nap, az élet megy tovább, és a problémák is velünk maradnak, amelyeket a háború hozott.”

Például a lapkiadás nehézségei. A másodállásban a nagygejőci gimnáziumban tanító, magyar és történelem tanári végzettségű újságíróval beszélgettünk a kárpátaljai nyomtatott hetilapok helyzetéről, és megtudtuk, a Kárpátalját 7400, a Kárpátinfót 900, a Kárpáti Igaz Szót 2000–2500 példányban nyomják. A szakmában a munkatársak közül eltűntek a férfiak, a szerkesztőségekben jobbára női kollégák maradtak, ahogyan igaz ez az élet sok más területére is. A sport témája? 

„Állandó sportrovat már nincsen, miután a sportélet is többé-kevésbé megállt – mondta Szabó Sándor. – Alkalmilag közlünk interjúkat helybeli jeles sportolókkal, amilyen például az öt téli olimpiát megjárt ungvári hódeszkás, az ukrán válogatott Csundák-Dancsa Annamária vagy a városi labdarúgás nagy öregje, Pfeifer Tamás.”

Akire mondhatjuk ezt is: a heringesek futballhőse. A régiós futballfolklór színes részleteként ugyanis – a városi kereskedők közötti rivalizálást megörökölve – a pályák környékén valamikor a munkácsiak heringeseknek csúfolták az ungváriakat, cserébe ők hagymásoknak a munkácsiakat. Hogy a jelképes sértegetésnek a valóságban is érzékelhető értelmezést adjanak, egy időben a Munkács–Ungvár rangadókon heringdarabokat és vöröshagymát dobáltak át a vetélytárs szektorába. Régen nincsen azonban már Munkács–Ungvár rangadó, sőt, egy ideje munkácsi és ungvári csapatot is hiába keresünk az országos ukrajnai futballrendszerben. 

„Ungváron születtem, Magyarországon” – kezdett bele élettörténetébe az említett Pfeifer Tamás, aki 1942-ben látta meg a napvilágot, mázoló édesapa és férfikalapos édesanya gyermekeként. Pályafutásáról néhány éve könyv jelent meg, a jobbszélsővel felálló SZK Lvov 1965-ben megnyerte a szovjet bajnokság ukrajnai ligáját, az Ungvári Hoverla pedig – története legjobb eredményét elérve – 1972-ben ezüstérmes lett. Az 1970-es években az ukrán szövetségi válogatottban is szereplő, az NDK és a brazil Flamenco ellen is játszó futballista híres volt keménységéről: „Négyszer törték el az orromat, egyszer a lábamat, a bordámat elöl is, hátul is, kiütötték a fogamat, de mentem tovább.” 

Pfeifer Tamás vasárnap töltötte be 84. életévét. Születésnapi kívánságnak is megteszi, amit korábban Szabó Sándornak fogalmazott meg a Kárpáti Igaz Szó portrécikkében: „Egy nagy vágyam van még ebben az életben, hogy lássam unokámat, a most Budaörsön játszó, 18 éves Pfajfer Istvánt a magyar válogatottban futballozni.”

Működik már az orosz–ukrán háborúnak szentelt kiállítás is az ungvári várban, a Lehoczky Tivadar Kárpátaljai Megyei Helytörténeti Múzeumban, a helyi kalauzok a látogatókat menetrendszerűen a sajátos tárlatba vezetik. Mi is meghallgattuk a makettkatonák, mintafegyverek, installált rakéták között a gyomorszorító ismertetőt, amelynek igazi tétjéről a frontról visszahozott tárgyak, a kiégett gyerekrajz, a szétlőtt közlekedési tábla, a gyilkos drónokra rajzolt szív és név tanúskodott.  A sajátos bevezető után juthattunk beljebb, hogy megnézzük a kiállítást, amely áttételesen felvillantott néhány részletet a magyar–ukrán futballkapcsolatok hátteréből. Az áttételesen kifejezés itt szó szerint értendő: a környéket a mozgalmas huszadik század folyamán újra és újra áttették egy másik államba, előbb az Osztrák-Magyar Monarchiából Csehszlovákiába, majd Csehszlovákiából Magyarországra, utóbb Magyarországról a Szovjetunióba, 1991-ben pedig a Szovjetunióból Ukrajnába. Így amikor 1901. augusztus 18-án az Ungvári AC és a Budapesti AK mérkőzésével az ungvári Vadaskertben elkezdődött a kárpátaljai labdarúgás története, a jeles esemény még a magyar sport krónikájának volt figyelmet érdemlő mozzanata.  A 125 éves évforduló adta az apropót az augusztusban nyílt, rendkívül gazdag tárlathoz, amelynek szeptember közepére tervezett zárásával bevárták a Nemzeti Sport látogatását. Érdemes idézni a korabeli városi újság beszámolóját a békebeli futballmeccsről: „A közönség soraiban ott láttuk a megye és város előkelőségeit, Konja tábornokot és nejét, kölcsei Kende Pétert és nejét, özv. Patay Gyulánét, Nester ezredest és nejét és az összes intelligentiát, fiatalságot, gyönyörű hölgykoszorút. A közönség száma a sok nem fizető publikummal együtt bizonyára 1000-re tehető.”