6:1-gyel búcsúzott válogatottunktól, majd a Barcelona legendája lett

A korabeli Nemzeti Sport-idézetek nemcsak labdarúgásunk akkori állapotáról, megítéléséről, hanem a Nagy Háborút követő évek érthető, mégis ijesztő átpolitizáltságáról, az érzelmek végletes kilengéseiről is tanúskodnak. Irány tehát az első világháborút követő békekonferenciák egyik helyszíne, a svájci Lausanne, időgépünk kijelzőjén 1923. március 11.

DE BIZONYÍTJUK TETTEKKEL IS

„A meccs, tekintettel csonka országunk politikai izoláltságára s a szimpátiának nem egy letagadhatatlan jelére, amelyet Tell Vilmos népe tanúsít irántunk mai nagy elhagyatottságunk idején, mindenesetre túlnő a már megszokott országok közti mérkőzések eszem-iszom jelentőségén” – írta a Nemzeti Sport tudósítója a Svájc elleni meccs apropóján a vesztes első világháború, a sokkoló trianoni döntés utáni évek közhangulatát is megidézve.

És útravalóul egy jó tanács:

„Ha nemcsak szavaljuk, de bizonyítjuk tettekkel is, hogy a magyarság egyik alkotó és elengedhetetlen része az európai szellemi és testi kultúrának: felénk nyúl majd a világ jobbik részének baráti keze nemcsak mi értünk, hanem az önmaguk jóvoltáért is, a kultúra érdekében.”

Hogy Tell Vilmos népe tisztában volt-e azzal, milyen küldetéssel érkezik az ellenfél, nem tudjuk, de hogy nem őriz szép emlékeket a kilencven percről, abban biztosak lehetünk.

SÚLYOS KÖTÉSEK TÖRTÉNTEK

A „szavak helyett végre tetteket!” parancsolatának keserűségét persze nemcsak a lesújtó világpolitikai tendenciák és a rossz időjárás szülte, hanem – elvégre sportlapból idézünk – az is, hogy egy héttel a svájci fellépés előtt a mieink (micsoda botrány!) képtelenek voltak legyőzni Olaszországot.

A genovai 0:0, az olaszok elleni első pontvesztés nyomán a budapesti szerkesztőségekben és kávéházakban „a hangulat, megfelelőleg a siralmas időnek, nem volt valami bizakodó, …tőzsdei nyelven súlyos kötések történtek általában Svájc csapata javára.”

A hazai futballrajongók nem feledték el azt sem, hogy a lesajnált svájciak (akiket vertünk már meg 9:0-ra is) nem egészen egy évvel korábban döntetlent harcoltak ki Budapesten (1:1).

NEM EGYSZER RAGADTA OVÁCIÓRA

Az láthatóan senkit sem derített jobb kedvre – talán nem is számoltak utána –, hogy Plattkó Ferenccel a kapuban még sohasem kapott ki a válogatott. A karrierje elején a Vasasban védő Plattkó 1917-ben, még tizenévesen mutatkozott be a nemzeti csapatban (három győzelem, 4:1, 2:1, 2:1 Ausztria ellen), majd – bécsi, németországi és angliai kitérőt követően – legközelebb 1921 nyarán kapott meghívást (3:0 a németek ellen).

Az újabb kalandozás, a délvidéki és a prágai munkavállalás után 1922-ben az MTK-ba hazatérő kapusra az olaszok elleni meccsen sem lehetett panasz („Plattkó mindvégig kitűnően oldotta meg feladatát, és nem egyszer ragadta ovációra a közönséget pompás védéseivel”), és természetesen Svájc ellen sem mondott csődöt.

„A két Fogl és Plattkó megismételte génuai briliáns teljesítményét, s ők hárman Orthtal és Hirzerrel együtt a csapat legjobb emberei voltak” – értékelt a Nemzeti Sport a 6:1-es diadal után, amelynek természetesen nagyszerű volt a fogadtatása idehaza.

MÉLTATLANUL MEGCSONKÍTOTT

„Fényes győzelem! Alaposan kiköszörültük a csorbát!” – írta főcímében a meccs másnapján megjelenő Nemzeti Sport, amely beljebb világossá tette, hogy itt nem légypiszoknyi csorbáról van szó:

„A génuai – ismételjük – kudarcnak beillő eldöntetlen végre felrázta Csonkamagyarország reprezentánsait abból a letargiából, amelyből nem tudott felocsúdni egy idő óta, …(és a válogatott tagjai) belevitték játékukba egy méltatlanul megcsonkított ország lelkének minden hevét”.

„Csak a lelkesedés bizonyos fokig való lecsillapodása után következett az objektív okfejtés, a hideg analízis: hogy történhetett mindez annyi balsiker után?” – fordít egyet a történeten a tudósító, aki a szakmai rész lényegét így foglalta össze: „A felázott pályán érvényesült a magyar csapat két kiváló tulajdonsága: a páratlan technikája és a nagy munkabírása.”

A Nemzeti Sport a címlapon állapította meg, hogy „a védelem most is kitűnő volt, a csatársorban Orth és Hirzer brillírozott”, de ugyanott megemlítette azt is, hogy a svájci kapus, az egy évvel korábban Budapesten sem túl jó benyomást keltő Robert Cérésole indiszponáltan védett.

Ja, és az értékelések során szó esett még valamiről: a hazai futballnyelvben azóta is kiemelten kezelt akaratról.

„S mi, akik kemény, de igazságos kritikusai vagyunk válogatottjaink teljesítményeinek, most elégtétellel állapítjuk meg, hogy íme: tudnak a mi fiaink, ha – akarnak. Reméljünk, bízunk benne, hogy az a láng, amely Lausanne-ban tegnap kigyúlt a magyar válogatottak szívében, nem alszik ki többé, s újabb és újabb győzelemre mennek fényénél.”

A PUSZTA FIAI KOMBINÁLTAK

„A magyar csatársor ritka teljesítménye alig szűnő tapsra ragadja a svájci közönséget” – ezt már a tudósításban is megállapította lapunk, amely később szemlézte a svájci sajtót is.

A helyi lapok egyetértettek abban, hogy a svájciak egyetlen jelentős hiányzója, „a legjobb Schmiedlin sem tudta volna megzavarni a a magyar csapatot, csatársort”. A zürichi Sport szerint azért, mert:

„A puszta fiai kombináltak, cseleztek, lőttek, futottak, röviden szólva minden aktív erőt kisajátítottak. Orth, az MTK-stár, akiről minden magasztaló fáma, hír kevésnek bizonyult. Az ő labda feletti uralma, játékvezetése és lövőtechnikája olyan, amilyennel ebben a mezőnyben senki más nem dicsekedhetett.”

A MAGYAR TESTI KULTÚRA DIADALMAS KÉPVISELŐI

Azért a szokásos „eszem-iszom” sem maradt el: a svájciak kétszáz személyes banketten viszonozták az egy évvel korábbi lelkes budapesti fogadtatást. Simon tanácsos, Naud kanton államtanácsának elnöke „Magyarország felvirágzására és boldogulására ürítette poharát”, elhangzottak a himnuszok, és mint „jó centerhez illik, Orth szánta el magát egy »bombára«, és formás beszédben köszönte meg az ünneplést, mely a bankett egész tartama alatt tartott.”

És ezzel még nem volt vége: „az MLSZ elhatározta, hogy ünnepélyesen fogadja a hazatérő csapatot”, ami azt jelentette, hogy a Keleti pályaudvarra kivonul a Törekvés dalárdája, valamint az Újpesti Dalos Kör.

Természetesen vártak sok futballrajongót is, akiknek élén „sportéletünk egyik vezére fogja a magyar sportközvélemény köszönetét tolmácsolni a magyar színek és a magyar testi kultúra diadalmas képviselőinek”.

Küldetés teljesítve.

DE ÁLLJ! MI LETT PLATTKÓVAL?

A nagyszerű kapus, akinek szívében nyilvánvalóan Lausanne előtt és után is lobogott a láng, hamarosan elhagyta az új világban a helyét nem mindig jó irányban kereső „Csonkamagyarországot”.

Ha úgy tetszik, szabadabb levegőre, nagyobb színpadra vágyott, hogy saját hatáskörben, a maga elgondolásai szerint bizonyíthassa be a fent idézett újságcikkben megfogalmazottakat, nevezetesen azt, hogy „a magyarság egyik alkotó és elengedhetetlen része az európai szellemi és testi kultúrának”.

De valószínűbb, hogy semmi ilyesmi nem járt a fejében, egyszerűen csak – vándorösztönétől is hajtva – megragadott egy kínálkozó szakmai lehetőséget, amiért tehetségét kamatoztatva keményen megdolgozott.

Plattkó hat mérkőzéssel (öt győzelemmel, egy döntetlennel és mindössze négy kapott góllal) hagyta maga mögött a magyar válogatottat és az országot, hogy a ma már szintén legendaként tisztelt Joan Gamper alapító-klubelnök hívásának eleget téve a Barcelona kapusa legyen – profi szerződéssel, amelyre itthon akkortájt hiába várt.

Nem akármilyen kapcsolat vette kezdetét: az elkövetkezendő nyolc évben Plattkó – akit akkoriban már nem Ferencnek, hanem Franznak, de leginkább Franciscónak szólítottak – játékosként hét katalán és egy spanyol bajnoki címet, továbbá három Király-kupát nyert a Barcával, amelyet később edzőként is Katalónia legjobb csapatává faragott. Ünnepelt költő írt hozzá ódát, termetes alakját festményen is megörökítették.

Aztán az európai küldetésből nagyvilági lett. Rövidebb francia, angol, román és egyesült államokbeli megbízások után a harmincas évek végétől főleg Dél-Amerikában, elsősorban Chilében dolgozott, utóbbi országban megválasztották szövetségi kapitánynak is.

Nyolcvannégy esztendősen hunyt el 1983-ban Santiago de Chilében, földi maradványait tavaly óta a legendás santiagói klub, a Colo-Colo mauzóleumában őrzik.

„A magyar is bekerült a Colo-Colo legnagyobb bajnokai közé” – írták a megemlékezésről szóló helyi tudósításban, nem feledkezvén meg arról sem, honnan érkezett a chilei futballban is legendává vált sportember.

Plattkó is teljesítette a küldetését.