A 27 évnél fiatalabbaknál óriási fekete lyuk tátong a válogatottnál

A HUSZONÖT ÉVES MÉLYPONTOT ELKERÜLTÜK, A TÍZÉVEST NEM

A statisztikai összegzéseinket kezdjük azoknak a legfontosabb csapatmutatóknak a lezárásával, amelyeket már az évzáró Magyarország–Costa Rica mérkőzés előtt is érintettünk. A keddi 1–0-s győzelmünkkel ugyanis eldőlt, hogy nem a 2017-es esztendő hozta az elmúlt húsz év leggyengébb válogatott mérlegét. Idén három győzelemmel és hat vereséggel 33.3 százalékkal végeztünk, miközben például 2005-ben (3 győzelem, 3 döntetlen, 7 vereség – 30.8 százalék) és 2001-ben (2 győzelem, 4 döntetlen, 5 vereség – 30.3 százalék) is alulmúltuk ezt. Az elmúlt 25 esztendő abszolút mélypontja pedig az 1994-es 11 százalék volt.

Ha viszont csak az elmúlt tíz évet nézzük, akkor már a mostani számít a leggyengébb mérlegnek. Igaz, „holtversenyben” a 2009-es esztendővel, amikor Erwin Koeman együttese ugyanúgy háromszor nyert hat vereség mellett, mint az idén Bernd Storck (az ő mutatója ebből: két győzelem, öt vereség) és Szélesi Zoltán (1 győzelem, 1 vereség) válogatottja. (Érdekesség, hogy 2009-ben Koemannal ugyanúgy 3–0-ra és 1–0-ra kaptunk ki idegenben, illetve itthon a portugáloktól, mint Storckkal 2017-ben).

Ugyanakkor a gólkülönbségünk most lett a legrosszabb az elmúlt tíz év közül, hiszen a nyolc szerzett és 16 kapott találat mínusz nyolcas mutatót eredményezett.

Másrészt Costa Rica legyőzésével javítottunk az évzáró meccsek mérlegén. 2008 óta az ötödik évzárót tudtuk megnyerni öt vereség mellett.

41 JÁTÉKOS, KILENC ÚJONC, TÖBB VISSZATÉRŐ

Az egyéni statisztikákra áttérve, szögezzük le először a legfontosabb számokat. A kilenc meccsünkön 41 játékos lépett pályára. Kilenccel több, mint 2016-ban, és 11-gyel több, mint 2015-ben.

Ennél több futballistát legutóbb 2014-ben vetettünk be, amikor 45-en kaptak lehetőséget – ez nagyban betudható az akkori kapitány, Pintér Attila csapatkeresésének, aminek az lett az eredménye, hogy az első Eb-selejtezőn, az északírektől elszenvedett vereség után távoznia kellett, őt Dárdai Pál váltotta.

A 41-ből kilencen most mutatkoztak be. Ennél több újoncot az imént már említett, 2014-es esztendőben avattunk, akkor 19-et!

A sok játékos és a viszonylag sok újonc egyrészt jelzi, hogy néhány alapember (Juhász Roland, Király Gábor) visszavonulása, illetve számos sérülés miatt változtatásokra, újításra volt szükség. Viszont ha a számok mögé nézünk, akkor azt is láthatjuk, nem igazi generációváltás, sokkal inkább egy helyben topogás zajlik.

A 2016-ban debütáló nyolc labdarúgóból ugyanis 2017-ben már csupán négyen kaptak szerepet (Bese Barnabás, Hangya Szilveszter, Nagy Dominik, Sallai Roland), de közülük csak Bese és Sallai játszott egy mérkőzésnél többet. A 2017-es kilenc újoncból viszont egyelőre csak Vinícius és Ugrai Roland tűnik hosszú távon is megoldásnak, a többiek esetében nem mernénk rá fogadni, hogy legközelebb is meghívót kapnak.

A helyben járás másik bizonyítéka, hogy a 41 pályára lépőből hatan – Balogh Balázs, Korcsmár Zsolt, Pátkai Máté, Szabó János, Varga József, Varga Roland – legalább kétéves szünet után tértek vissza, vagyis voltak már válogatottak, ám aztán hosszabb időre kiszorultak a csapatból. A „parkolópályáról” újra beszállók nem sokkal vannak kevesebben, mint az újoncok.

A STABIL CSAPATTAGOK KÖZÜL CSAK KETTEN 27 ÉV ALATTIAK – ÁTLAGÉLETKOROK

Ráadásul a kilenc újoncból csak hárman számítanak utánpótláskorúnak, Balogh Norbert, Kleisz Márk és Tóth Bence. Utóbbi kettő még húszéves sincs, eddig egy meccs jutott nekik, igaz, a Palermo csatárának is csak kettő, és akkor is vésztartalékként hívták be a keretbe a sok sérült miatt. A többi, idén debütáló futballista 23–27 év közötti, esetükben aligha remélhetjük, hogy jó tíz évig meghatározó szerepűek tudnak maradni, úgy, mint mondjuk Dzsudzsák Balázs, aki tíz évvel ezelőtt, 2007-ben játszotta az első meccsét a válogatottban.

A 41 fős idei keret átlagéletkora 24 év. Ennek alapesetben örülhetnénk, hiszen az Eb-hez képest négy évvel csökkent az átlagéletkor, és egy ilyen, viszonylag tehát fiatal keretre elvileg hosszú távon lehet építeni. Ám ha úgy számoljuk ki az átlagéletkort, hogy csak azokat a játékosokat vesszük figyelembe, akik a kilenc mérkőzésnek több mint a harmadán, vagyis legalább négyszer pályára léptek, már jóval árnyaltabb a kép. Ebbe a körbe ugyanis mindössze 16 játékos esik bele, és az ő átlagéletkoruk 26.5 év.

Ha a játékperceket is figyelembe vesszük, akkor azt láthatjuk, hogy csupán két 27 év alatti futballistánk van, aki az összes lehetséges játékpercnek (a hosszabbításokat nem számolva 810 perc) legalább a felét a pályán töltötte: a 23 éves Bese Barnabás és a 22 esztendős Nagy Ádám. Innen nézve már nem is állunk olyan jól az egyre inkább elodázhatatlan generációváltás terén – csak éppen legyen kivel váltani…

Ha a játékpercekre és meccsszámra tekintet nélkül megnézzük külön a posztokat, akkor 27 éves átlaggal a csatárok a legidősebbek, utánuk következnek a kapusok (26 év), majd a védők (24 év) és a középpályások (23 év).

A KULCSJÁTÉKOSOKTÓL IS TÖBB KELL – KÁDÁR, NAGY ÁDÁM, DZSUDZSÁK

Végezetül pedig érdemes áttekinteni a játékosok egyéni mutatóit is.

A legtöbbet a már 45-szörös válogatott Kádár Tamás töltötte a pályán, nyolc mérkőzésen 720 percet. Csak az andorrai meccs maradt ki neki, illetve az oroszok ellen egy félidőt játszott, a többi találkozón végig a pályán volt. Juhász Roland visszavonulása óta védelmünk első számú vezérévé vált, és immár nem balhátvédként szerepel, mint az Eb-n, hanem belső védőként. Idén Lettország ellen megszerezte az első gólját a válogatottban, Luxemburgban és Svájcban gólpasszt is jegyzett, de összességében aligha elégedett, hiszen két kivétellel (Feröer és Costa Rica) mindig gólt kaptunk, míg a megelőző két esztendőben, 2015-ben és 2016-ban egyaránt öt ilyen meccsünk volt. Ráadásul átlagosan 1.7 gólt kaptunk mérkőzésenként (ilyen vagy ennél rosszabb mutatót csak kétszer produkáltunk tíz év alatt).

Kádárt Nagy Ádám követi a sorban ugyancsak nyolc meccsel, de valamivel kevesebb játékperccel (702). Kádártól eltérően nemcsak a luxemburgi, hanem az andorrai égésnél is jelen volt, és a védővel ellentétben ő ebben az évben sem szerzett gólt, gólpassza egy volt, Svájcban. Bár szűrőként továbbra sem a támadásépítés az elsődleges feladata, egy kulcsembernek számító középpályástól azért talán elvárható lenne, hogy hatékonyabban vegye ki abból is a részét, nagyobb szerepet, nagyobb felelősséget vállaljon. Kiváltképp az olyan, nálunk egyelőre még alacsonyabban jegyzett csapatokkal szemben, mint Andorra és Luxemburg.

Már csak azért is várnánk ezt tőle, mert papíron ő az egyik legmagasabb szinten játszó futballistánk. Az utolsó két meccsen például egyedüli topligásként szerepelt a keretben, más kérdés, hogy az olasz élvonalbeli Bolognában kevés lehetőséget kapott eddig a szezonban, Roberto Donadoni vezetőedző sem lehet teljesen elégedett vele.

Persze nemcsak Nagy Ádámtól várnánk többet. A mezőnyjátékosok között harmadik legtöbb játékpercet pályán töltő Dzsudzsák Balázzsal kapcsolatban a különböző források eltérő számot mutatnak, ami a gólokat illeti, mert a FIFA és a legtöbb külföldi forrás neki adta a lettek elleni találatot, amikor az oldalsó szabadrúgását az egyik lett védő fejjel a saját kapujába csúsztatta. Az MLSZ honlapján található tudósítás viszont Freimanis öngóljáról ír (ahogy például a Nemzeti Labdarúgó Archívum is). Ha azonban a FIFA honlapját fogadjuk el hivatalos forrásként és Dzsudzsáknak könyveljük el a gólt, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy tartja hétéves sorozatát, és 2010 óta minden évben szerez gólt a válogatottban. Csakhogy míg 2010-ben egy év alatt négyet is elért, addig 2014-ben, 2015-ben és most 2017-ben is egyet-egyet. De nem is csak a gólok hiányoznak tőle, hanem a hatékonyabb támadójáték, a gólpasszok (utóbbiból is egyet jegyzett, szintén a lettek ellen).

A kulcsembereknél maradva akár az év egyik nyertesének is nevezhetnénk Gulácsi Pétert, ám a csapat szempontjából ennyire gyenge esztendő, no meg a számára is különösen rosszul sikerült svájci meccs után ez nem lenne szerencsés. Viszont tény, hogy Király Gábor visszavonulása után megszilárdította a helyét a kapuban, és csak akkor maradt ki, amikor az utolsó két találkozó előtt ő maga kérte a mellőzését.

A MEGLEPETÉSEMBER, A FELFEDEZETT, A NAGY VESZTESEK ÉS A NAGY KÉRDÉSEK

A védelemben Bese Barnabás és Korhut Mihály helye is egyre biztosabbnak tűnik, ha egészségesek, míg a középpályások közül meglepetésre Pátkai Mátéé a harmadik legtöbb játékperc. A Videoton futballistája három év szünet után tért vissza a nemzeti csapatba és hat meccsen 461 percet játszott, míg például az ugyancsak hat mérkőzésen szereplő, Eb-résztvevő és az Eb-n gólt is jegyző Stieber Zoltán csak 244 percet kapott. Ha így folytatja, akkor a 29 éves Pátkai lehet a jövő embere?

Ha viszont nem ő, akkor talán Ugrai Roland. A DVTK támadója a svájci vb-selejtezőn góllal debütált, majd azóta mindegyik találkozón játszott. Costa Rica ellen a szabadrúgásából gólpassz lett, de azon kívül is többször felhívta magára a figyelmet bátor cseleivel, egy az egy elleni játékával. Mondjuk egy 25 éves labdarúgót külföldön már ritkán szoktak az év felfedezettjének nevezni, mi azonban vízzel főzünk, Ugrai pedig rászolgált erre a „címre”.

UGRAI ILYET IS MUTATOTT

A legnagyobb vesztesek közé olyan játékosokat sorolnánk, akiknek Bernd Storcknál sokáig betonbiztos helyük volt a csapatban, de idén különböző okok miatt háttérbe szorultak, és erősen kérdéses, hogy az új kapitány, Georges Leekens, aki nem ismeri őket korábbról, vajon számol-e majd velük.

Az egyik ilyen labdarúgó Fiola Attila, aki a 2014. októberi debütálásától számítva sorozatban, az osztrákok elleni Eb-meccsig bezárólag 16 meccset játszott a válogatottban. Egyetlen találkozóról sem hiányzott, és csak négyet nem futballozott végig. Tulajdonképpen kibérelte magának a jobbhátvéd pozíciót. Aztán jött az osztrákok ellen egy sérülés, majd a rákövetkező idényben is több problémája volt. Ennek következtében pedig az Eb óta csupán ötször szerepelt a nemzeti csapatban, ebből kétszer idén. Ráadásul a Videotonban nem is mindig szélső védőként jut szóhoz, miközben a válogatottban Bese alternatívájaként azon a poszton lehet helye – ha meg tudja erről győzni Leekenst is.

Talán még nagyobb talány Bernd Strock egyik felfedezettje (a másik Nagy Ádám), Kleinheisler László, aki a tavalyi kilenc összecsapása után idén csak kétszer játszott a válogatottban. Augusztus végi sérülése óta klubjában, az Asztanában sem számíthatnak rá. Leekensnek pedig már nem biztos, hogy elegendő ajánlólevél lesz Kleinheisler eddigi egyetlen válogatott gólja, melyet két évvel ezelőtt, az oslói Eb-pótselejtezőn lőtt. Vagyis sérüléséből felépülve, a távoli Kazahsztánból kell újra felhívnia magára a figyelmet, ott kell újra válogatott formába hoznia magát, a múltból már aligha élhet meg.

A 2018-as esztendő másik nagy fejtörője pedig az lesz, milyen választ ad Leekens a Nikolics kontra Szalai kérdésre, ha mindkettejükre számíthat. Előbbi 154, utóbbi 156 percet játszott idén, de a nyolc gólunkból hármat így is ők szereztek (Nikolics két meccsen két találattal rögtön a legeredményesebb támadónk lett idén). Viszont ha a belga szakember kitart kedvenc formációja, a 4–3–3 mellett, akkor mindketten nem fognak beférni, esetleg csak úgy, hogy Nikolics a szélre kerül, ám az a megoldás Storcknál nem igazán vált be.

A fentieket összegezve az igazi kérdés persze az, hogyan tudja majd frissíteni a keretet Leekens, hogyan tudja újra versenyképessé tenni a Nemzetek Ligája- és az Eb-selejtezők előtt úgy, hogy a 27 évesnél fiatalabb generációnál egy óriási lyuk tátong. Nem látni azokat a 22 és 26 év közötti, a válogatottságra megérett játékosokat (egy-két kivételtől eltekintve), akik fokozatosan át tudnák venni az Eb-n szereplő korábbi alapemberek helyét, akik közül 2017-ben a legtöbb meccsről – főleg sérülés miatt – kimondottan sokan hiányoztak, többeknek pedig a teljesítménye esett vissza. Tulajdonképpen ez a helyzet eredményezte az andorrai és a luxemburgi szégyenfoltot, és Bernd Storck ebbe a helyzetbe bukott bele.

Csak remélni tudjuk, hogy a magyar futball nem bukik el, és nem kerül ennél is mélyebb kátyúba...