A Császár nevében - interjú a 70. születésnapon

– Hogyan telnek a napjai?
– Köszönöm, már huzamosabb ideje egyformán jól. A székházban egy szobában vagyok korábbi játékostársaimmal, Rákosi Gyulával és Szűcs Lajossal, akikkel az utánpótlásért tevékenykedünk. Azt hiszem, a mi szánkból nem hangzik nagyképűen, hogy szívügyünk a Fradi.

– Az Albert-stadionba jár be mindennap. Banális kérdés, ám felteszem: milyen érzés?
– Kezdetben szokatlan volt, de már megszoktam. Természetesen büszkeséggel tölt el, hogy rólam nevezték el a pályát.

– Rákosival és Szűccsel gyakran emlegetik a régi szép időket?
– Szűcs Lajos Újpestről került Dorogra, majd a Fradiba. Mi, Gyulával már 1952 óta fradisták vagyunk. Úgyhogy elképzelheti, mit kap Lajos. Ahogyan a többiek mondják, a miénk a vidámság szobája, ha valakinek bánata van, mire kimegy tőlünk, arra sem emlékszik, mi volt a baja.

– Ha már Dorog szóba került, gondolom, a Bányász elleni négy gólja rögtön beugrik.
– Ha hiszi, ha nem, Dorogról nekem inkább az jut eszembe, hogy 1963-ban ott vesztettük el a bajnoki aranyat.

– Melyik mérkőzésre emlékszik a legszívesebben?
– A BVSC ellen öt egyre megnyert bajnokin 1959 őszén mind a négy gólom fejesből értem el. Ezért nálam ez az első.

– És a válogatottban?
– Ugyanebben az évben a jugoszlávokat négy kettőre győztük le Belgrádban, én három gólt szereztem, kettőt fejjel, egyet lábbal. Bozsik kihagyott egy tizenegyest. De a meccs azért volt érdekes, mert Baróti Lajos szövetségi kapitány Göröccsel és velem leült beszélgetni, hogy a belgrádi mérkőzés az utolsó lehetőségünk, szedjük össze magunkat.

– Jól emlékszik? Hiszen ön a harmadik, Göröcs a tizedik válogatottsága előtt állt.
Persze, hogy jól emlékszem. Előtte itthon kaptunk ki a szovjetektől egy nullára. A jugóknak két világhírű kapusuk is volt, Beara és Soskics, ellenünk mindketten védtek, és én mindkettőjük kapujába betaláltam. Én tizennyolc éves voltam, „Titi” húsz. Amikor a svédek ellen először voltam válogatott, azon a mérkőzésen két gólt szerzett. Mi tulajdonképpen a nemzeti csapatban ismertük meg egymást, nem is a Fradi–Újpest találkozókon.

– Hogyan jön elő egy-egy emlék? Mostanában megnéztem az NSZK-nak lőtt gólját, szinte mindenki a lábai előtt hevert. Fel tudja idézni a cseleket?
– Nem, bennem az maradt meg, hogy végre már csak a kapus Tilkowskival állok szemben, és nem hagyom ki.

– Éreztek elégtételt az 1954-es berni döntőbeli vereségért?
Az idősebbek – Grosics és Bozsik – biztos nem, bennem és még néhány fiatal fejében azért megfordult, hogy na, azért csak visszavágtunk. És azt se feledjük, hogy az NSZK egy évvel korábban a vb-n negyedik lett.

– A Flamengo meghívására 1967 januárjában – egyedülálló módon – Brazíliában mutathatta meg, mit tud. Mi volt a legnagyobb élménye?
– A feleségemmel utazhattam, tulajdonképpen szinte az egyetlen alkalom volt, hogy nem a Fradival vagy a válogatottal voltam külföldön mint futballista.

– Nem tudott volna legálisan külföldre szerződni? Vagy nem is lett volna kedve hozzá? Az 1966-os magyar–brazil után megtudta a világ, hogyan játszik.
– Ez nem így működött. Legálisan elképzelhetetlen volt, arra pedig a szavamat adtam, hogy nem maradok kint. Már az is nagy szó volt, hogy elutazhattam. De hogy milyen világ is volt, arra a legjobb példa a visszautazásom Rio de Janeiróból. Lisszabonban rengeteg újságíró volt a reptéren, mert a Benfica vezetői megtudták, melyik géppel érkezem. Kiderült, azért vártak, mert a portugál válogatott Graca – játszott ellenünk az angliai vébén – megvakult, és az ő megsegítésére a világválogatott a Benficával játszott. Nem részletezem, nem vállaltam a kockázatot, hogy később jövök haza. Már itthon, az egykori sportvezető, a volt fradista Csanádi Árpád azt mondta, maradhattam volna, de jól döntöttem. Ebben a mondatban minden benne van.

– Kik keserítették meg legjobban az életét a pályán?
– Berendi Pál a Vasasból, Noskó Ernő az Újpestből, de a legkellemetlenebb Nobby Stiles, a Manchester United beállósa volt. Betette a protézisét, előrefésülte a haját, és ragadt rám, mint az enyv. Nem érdekelte, hogy hol a labda. Aztán a banketten már szimpatikus ember benyomását keltette.

– És kit tart a legjobbaknak, akikkel együtt játszott?
– A Kickers Offenbach ellen volt egy jubileumi mérkőzés, a csatársor így állt fel: Seeler, Albert, Di Stéfano, Puskás, Czibor. Megtisztelő, hogy közöttük lehettem. Kocsis Sanyi azért nem játszott, mert sérült volt.

– Amikor szalagszakadást szenvedett, átfutott önben, hogy karrierje szempontjából ez végzetes sérülés lehet?
– Azt rögtön tudtam, hogy nagy a baj, ezt érzi az ember. Meggyőződésem, hogy Engedahl kapus mozdulatában szándékosság volt. Mondjuk azt, hogy tette a dolgát, de hogy rám sem hederített, hogy a súlyos sérülésért valamilyen módon elnézést kérjen, az mindennek a teteje.

– Mondták önre, hogy hangulatjátékos. Ezzel egyetért?
– Nem. De nem vettem sértésnek, ha ezt mondták. A szurkoló véleménye szent. Megszóltak azért is, hogy csípőre tettem a kezem. Aggódtak, nehogy kisebesedjen a derekam…

– Manapság óriási ünnepség az Aranylabda átadása. Önnek 1967-ben kis túlzással titokban adták át. Ez volt a szokás akkoriban?
– Nem, véletlenül alakult így. Az volt a módi, hogy valamelyik rangos hazai mérkőzés előtt adják át a France Football szerkesztői, de valahogy nem akadt alkalmas időpont, végül 1968 májusában a magyar–szovjet Eb-selejtező tűnt minden szempontból ideálisnak. Csakhogy én megsérültem, nem játszottam azon a találkozón, de aznap este a Gundel étteremben átadták az Aranylabdát. Tudja, hogy ez mitől olyan különleges labda?

– Hogyne! A legjobbak…
– Á, nem! Ezt egyetlen hátvéd sem tudta elvenni tőlem.

– Gondolom, ezerszer megkérdezték, ki adta a Császár nevet.
– És most sem tudom pontosan megmondani! Egyszer elkezdte skandálni a Fradi-tábor, és a sajtó is felkapta.

– Baróti Lajos azt nyilatkozta, az 1962-es és az 1966-os vb-n, valamint az 1964-es Eb-n is balszerencsés volt a csapattal. Ön szerint mikor állt a válogatott a legközelebb a kiugró sikerhez?
– Chilében, 1962-ben. Ha túljutottunk volna a csehszlovákokon, a jugoszlávok jönnek az elődöntőben, s ők akkor több mint harminc éve nem nyertek ellenünk.

– Hogyan viselte, hogy az angol tulajdonos „befalazta”?
– Nem fogtam fel tragikusan. Mindig azt mondtam, legalább lábat mosok, mielőtt belépek a stadionba.

– Hogyhogy?
– Ahol be kellett jönni, játékoskoromban ott volt a mosoda.

– Egy idősebb szurkoló azt mondta, amíg Flóri ősz fejét látja, van Fradi is. Az utánpótlás-játékosok tudják, ki ön?
– Igen, hozzáteszem, nem azért, mert láttak játszani, de a szüleik között még akadnak ilyenek. Ami az idősebb drukker szavait illeti: jólesnek. Hogy lesz-e Fradi, az a szponzoroktól is függ. De hiszem, hogy lesz.

– Hoffer Józsefnél nemcsak válogatott volt, a keze alatt újságíróként is dolgozott az MTI-ben. Ebben a minőségében mit kérdezne a hetvenéves Albert Flóriántól?
– Hoffer Józsefet második apámként tiszteltem. Hogy mit kérdeznék magamtól? Nem hiányzik valami pályafutása veretesebb részéből? Ebben minden benne van…