Az első élmény: „a hollandok nem nagyon tudnak"

Kohut Vilmos, a később Marseille-ben is szép karriert befutó egykori ferencvárosi csatár címben idézett sommás véleményét ízlelgetve nem szabad megfeledkezni arról, hogy akkoriban a világ sokkal nagyobbnak tűnt, mint ma.

Másképp fogalmazva: a média akkori technikai lehetőségei következtében a „messziről jött ember" valóban azt mondhatott, amit akart. Már az nagy dolog volt, ha egy futballmeccs eredményének híre eljutott valahová – a részletekkel már tényleg csak a helyszínen tartózkodók lehettek tisztában.

A holland labdarúgó-válogatott például sokkal

félelmetesebb ellenfélnek ígérkezett, mint amilyennek ezen az első mérkőzésen végül bizonyult. Az oranje az első négy olimpiai futballtornán rendre elődöntőt játszott, és háromszor bronzérmesként zárt, sőt mi több, néhány héttel a budapesti fellépése előtt 1:1-re végzett az olasz válogatottal, amely 5:0-s történelmi csapást mért a mieinkre – Budapesten.

Kohutnak a 6:2-es magyar siker után nyomdafestéket látó nyilatkozata, miszerint „a hollandok nem nagyon tudnak", mindenesetre sok magyar futballrajongó lelkében teremtett békét ama bizonyos 0:5 után. Szóval mi mégis tudunk...

A Nemzeti Sport mindenesetre elégedetten nyugtázta, hogy Pünkösd vasárnapján is összejöttek 15 ezren az Üllői úton – azért egy hónappal korábban, az olaszok ellen még 40 ezren voltak –, és a produkció is tetszett a tudósítónak.

„Hat gól jutott szabályosan a holland kapuba, mert további hármat nem adott meg a bíró, míg minket csak súlyos kapushibából terhelt kettő" – foglalta össze a lényeget a szalagcím. Az alcím azért a dicséret mellett kritizál is: „A magyarok mindent megsemmisítő fölénye jellemezte a meccset. Halfsorunkat kivéve minden csapatrész elmaradt az osztrákok elleni teljesítménytől, bár művészi akciókban nem volt hiány".

A csapatot éppen az ősi rivális „sógorok" elleni egy héttel korábbi mérkőzésen (2:1) átvevő régi-új szövetségi kapitány, Minder Frigyes sem volt maradéktalanul elégedett: „Legalább még négy gólt kellett volna rúgni."

S tulajdonképpen a hollandok sem lepődtek volna meg, ha meg sem állunk tízig – legalábbis erről tanúskodik Carl Hirschmann-nak, a holland szövetség elnökének nyilatkozata: „A magyarok művészi futballt nyújtottak, kis szerencsével, nagyobb kapu előtti határozottsággal tíz-tizenkét gólt is szerezhettek volna."

Hirschmann úr FIFA-főtitkári minőségében is hivatalos volt fővárosunkba, hiszen a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség azokban a napokban itt tartotta soros kongresszusát. Nos, a Nemzeti Sport megfogalmazása szerint a találkozó „üdvösen egészítette ki" a Budapesten éppen véget érő FIFA-kongresszust.

Nem elsősorban a labdarúgó-válogatott amszterdami győzelméről, hanem a magyar vízilabdázás úttörője, Komjádi Béla váratlan haláláról emlékezetes 1933. márciusának ötödik napja – ahogyan erről a Nemzeti Sport másnap reggeli címlapja is árulkodik.

A magyar futballválogatottnak az amszterdami volt az első hivatalos mérkőzése 1933-ban, és mivel az előző ősszel két nagy riválistól, Ausztriától és Olaszországtól is kikapott, mondhatni, kötelező volt a győzelem. A siker meg is született, de korántsem aratott osztatlan sikert.

„A hollandok lelkesedését alig tudta legyőzni a magyar csapat" – fogalmazott címlapján a Nemzeti Sport, és ez aligha a hollandoknak szóló dicséret volt; sokkal inkább enyhe kritika a mieink irányába.

A tudósítás ugyanakkor hozzáteszi: „A közönség olyat várt a magyar csapattól, amilyet még nem látott".

Nos igen, a három évvel korábbi budapesti 6:2, illetve az erősödő sportkapcsolatok révén Hollandiába eljutó magyar labdarúgók és edzők oly jó hírét keltették futballunknak, hogy az amszterdami közönség valóban különleges élményben reménykedhetett – no meg nyilvánvalóan hazai győzelemben. A jelek szerint egyiket sem kapta meg, és bizony harsant a füttyszó.

Klein Ignác, a már jó ideje odakint dolgozó – egyebek mellett az eindhoveni PSV-t is irányító – edző ekképp magyarázta az elégedetlenséget: „A hollandok hajráztak, a magyarok időt húztak, és a végén kifütyülte őket a szókimondó állóhelyközönség."

A Nemzeti Sport megszólaltatta a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) akkori alelnökét, (figyelem!) Csányi Józsefet, aki előbb röviden jellemezte a két csapat eltérő játékstílusát – „itt csupa technikai finomság, ott erő, lendület és határozottság" –, majd így vonta meg a mérleget: „Győzelmünk megérdemelt volt, de nem imponáló."

A túra szerencsére tartogatott még egy – nem hivatalos – mérkőzést a magyar küldöttség számára, és a Rotterdam válogatottja ellen 0:2-ről 4:2-re megnyert csata helyreállította a tekintélyünket. Egy meglehetősen jókedvű csapat érkezett meg Budapestre, és immár nyoma sem volt annak az elégedetlenségnek, amely a szoros csatában kivívott első győzelem nyomán megnyilvánult.

„Csupa elismerés a holland sajtó" – fogalmazott lapunk hazatérő tudósítója, aki az amszterdami kifütyülésre is visszatért, leszögezvén: a Telegraaf című holland lapban közölt olvasói levelek „súlyosan elítélik a magyar csapat felé küldött szórványos füttyöket"...

Újra évadnyitó mérkőzésre utazott a magyar válogatott Hollandiába, és bár meglehetősen viszontagságos utazást követően, jókora késéssel ért célt – a Nemzeti Sport tudósítása szerint megért volna egy vizsgálatot, miért nem a legrövidebb úton vonatozott a küldöttség –, senki sem kételkedett a győzelemben.

A reményt nemcsak a két csapat korábbi egymás elleni hivatalos mérkőzéseinek eredménye, hanem az előző két világbajnokságon történtek is táplálták. Amíg ugyanis a hollandok csupán statiszták voltak a két tornán – játszottak egy meccset, kikaptak, majd hazautaztak –, addig a magyarok 1934-ben hatodikok, négy évvel később pedig ezüstérmesek lettek!

Hogy futballistáink nem vették kellően komolyan a meccset, vagy egyszerűen egy jobb csapatba ütköztek, ma már eldönthetetlen. Mintha annak idején a Nemzeti Sport is tanácstalan lett volna: „A készületlen magyar csapat vezetett, majd egyenlített, de végül alulmaradt a gyorsabb és erőteljesebb hollandokkal szemben" – volt olvasható a mieinket súlyos kritikával illető, a hollandokat azonban óvatosan dicsérő szalagcím.

A belső címben már egyértelműen a múltjára büszke magyar futball felsőbbrendűségi érzése dominál: „Nagyon gyengén játszott a magyar válogatott, ezzel a játékkal még a hollandokat sem győzhettük le". A lap tudósítása elsősorban a csatárokat ostorozta („nem lőttek"), ennek számlájára írta az önbizalom fokozatos elillanását, és végül megállapította: „a magyar csapatból senkit sem lehet kiemelni".

A két nappal későbbi Nemzeti Sport összegezte a holland lapok véleményét, és közülük két megállapítást emelt ki. A Het Volk nem kevés gúnnyal jellemezte a mieink játékát: „Nem futballcsárdás volt ez, hanem csak szomorú érzelgős dalocska az elmúlt dicsőségről".

A másik sommás észrevétel futballstratégiai tanulságot vont: „Újból az angol rendszer győzött". Ez utóbbit alátámasztja a holland szövetség korábban idézett elnökének, a kilenc évvel korábban a mieinket még feltétel nélkül csodáló Hirschmann úrnak a friss véleménye: „A magyarok fő hibája, hogy túl lassan viszik előre a támadást."

Az angol rendszer említett „újbóli győzelme" nemcsak úgy általában az atletikusabb futball fokozatos felülkerekedését jelezte; a magyarok esetében utalt arra is, hogy az előző évi utolsó mérkőzésüket Skóciában veszítették el (1:3), ahol bár az említett „angol rendszer" oldalpasszokkal dúsított játékát alkalmazták, mégiscsak az erőre, és nem a fineszre alapoztak.

Lázár Gyula, a kor tekintélyes játékosa, a magyar futball egyik „Tanár Ura" kihagyta a skóciai meccset, ám valószínűleg a két csapás (amely rögvest az olaszok ellen elveszített vb-döntőt követően érte a magyar futballt) együttes hatására fogalmazott így Rotterdamban: „Most már én is azt mondom, hogy át kell térnünk a modern futballra."

A FOLYTATÁST IDE KATTINTVA OLVASHATJA!