A kazahok elleni szégyentől a hidegrázó londoni élményig – magyar futball, 2018

Először is érdemes talán azzal kezdeni, hogy az a fajta hullámzó teljesítmény, amely idén jellemezte csapatainkat egy éven, vagy akár egy-két hónapon belül, még magyar mércével is ritkaságnak mondható.

A válogatott Kazahsztántól elszenvedett hazai veresége (2–3) mindennek az alja volt. A kazahok a világranglista 136. helyezettjeként érkeztek Budapestre, úgy, hogy azt megelőzően 12 meccsen át nyeretlenek voltak, a magyarországi siker előtt majdnem két évvel, 2016 júniusában győztek legutóbb. Ez történelmi vereség volt, ugyanis a FIFA-világranglista 1993 óta íródó történetében ilyen alacsonyan jegyzett csapattól még sosem kaptunk ki hazai pályán.

Aztán a nemzetközi porondon szereplő csapatainkat is kupán vágták egy kicsit az El- és BL-selejtezők első körében, ugyanis 28 év után először fordult elő, hogy négy magyar csapat is győzelem nélkül maradt az első héten (Dudelange–Vidi 1–1, Rabotnicski–Honvéd 2–1, Ferencváros–Maccabi Tel-Aviv 1–1, Neftci–Újpest 3–1). A visszavágók ugyan jobban sikerültek, de a Fradi így is búcsúzott, a Vidiről pedig nem gondoltuk volna, hogy a BL-ben a luxemburgi Dudelange ellen kínkeservvel kivívott továbbjutás után legalább az El-ben főtábláig eljuthat (mint ahogy azt sem, hogy a Dudelange is eljut a csoportkörig...). A következő körben pedig a Progres Niederkorn (senki se ostorozza magát, ha még nem hallott a tíz évvel a Honvéd után, 1919-ben alapított klubról) mutatta meg a Honvédnak, hol is lakik a luxemburgiak (futball)istene.

Láss csodát, ilyen előzmények után a válogatott legyőzte a görögöket és legalább a 2. helyet megszerezte a Nemzetek Ligája-csoportjában, így az esetleg sikertelenül megvívott Eb-selejtezőkkel együtt is reménykedhet majd abban, hogy rájátszást vívhat az Eb-szereplésért, a Vidi pedig három párharcot megnyerve (és egyet elveszítve) bejutott az El csoportkörébe. Ahol aztán új magyar rekordot állított fel, mert mióta csoportkörök vannak a nemzetközi kupákban, magyar csapat még nem szerzett hét pontot, és egyedüliként az El-ben még a három világbajnokot bevető Chelsea-től is pontot csent a Groupama Arénában...

Az ősz egyik csúcspontja számomra az volt, amikor a zárt kapus magyar–görög meccsen, a 80. percben egyszer csak megjelentek a szurkolók a stadionnál és kintről elkezdték buzdítani a csapatot, mert a tévén keresztül kaptak egy kicsit abból a hozzáállásból, abból a küzdeni akarásból, amit mindig is látni szeretnének. Azt pedig hidegrázós élmény volt hallgatni, hogy a Stamford Bridge-en a Chelsea ellen 60 perc után is zúgott a „Vidi álé”, meg a „ria, ria, Hungária”, miközben az angolok csendesen üldögéltek. Ráadásul sokáig 0–0 volt az eredmény és még gólhelyzete is volt a Vidinek, amely mellé sok, Angliában élő magyar is odaállt – bizonyítva, hogy a sport és a labdarúgás klubhovatartozástól függetlenül kapocs tud lenni magyar és magyar között.

A CHELSEA–VIDIRŐL – SZURKOLÓI SZEMMEL

Arra persze véletlenül sincs okunk, hogy örömódát zengjünk a 2018-as évünkről, sokkal inkább érdemes lenne levonni azokat a szakmailag előremutató tanulságokat, amelyekből tanulhatunk, a tapasztalatok felhasználásával fejlődhetünk.

Például az nagyon fontos tapasztalat, hogy csak azért nem szabad idehozni egy belga edzőt, mert valamikor még Krisztus előtt (– na jó, egy kicsit utána –) együtt dolgozott Eden Hazard-ral és a belgák jelenlegi „aranygenerációjával”. A szimpatikus nyugdíjas bácsi benyomását keltő, 69 éves Georges Leekens a magyar válogatottnál töltött négy meccsét megelőzően öt találkozó után megbukott Algériával, 2016 őszén pedig nyolc vereség után menesztették a Lokerentől.

Sokkal inkább érdemes olyan edzőre bízni a válogatott irányítását, aki kívülről-belülről ismeri a magyar futballt, és ami nagyon fontos, kellően tiszteli is, van kézzelfogható eredménye, s olyan, külföldről importált pozitív mentalitással és tettvággyal érkezik, ami lendületet adhat a csapatnak. A Leekenst váltó Marco Rossi tökéletesen megfelel a fentieknek, és az, hogy az elmúlt két év tíz veresége (2016. november 11-től számolva) után háromszor is győzött a nemzeti együttessel, bizonyítja, az ő kinevezése már valóban jó választás volt!

A további hasznos tanulságok pedig elsősorban a Vidihez és a nemzetközi kupacsapatainkhoz kötődnek. Nem lehet például úgy nekivágni az európai szereplésnek, ahogy azt a nyáron a Fradi tette, hogy az első kör két meccse alatt rögtön öt olyan új szerzemény is a kezdőbe tizenegybe került, aki korábban csupán néhány közös edzésen vett részt a gárdával. Az izraeli visszavágón a kezdő majdnem felét új emberek alkották. És úgy sem lehet sikeres nemzetközi szereplésben bízni, hogy nem sokkal a kuparajt előtt távozik négy meghatározó játékos, mint az a Honvédnál történt. Miközben a Viditől a kuparajt előtt egyetlen kulcsember sem ment el, és az igazi erősítéseket Huszti Szabolcs és Boban Nikolov szerződtetésével már fél évvel korábban végrehajtotta a klub, így nem kellett rögtön az elején új futballistákat beépíteni, egységes, kész csapattal vágtak neki a fehérváriak a BL-selejtezőknek.

Ráadásul Marko Nikolics vezetőedző képes volt taktikailag váltani (ez az, ami Thomas Dollnak éveken keresztül nem sikerült a Fradinál), és teljesen más felfogású játékot kért tanítványaitól, mint azt az NB I-ben megszokhattuk. Feladta a Vidi az itthon megszokott, labdabirtoklásra építő futballját, és sokkal inkább védekezésre, kontrákra rendezkedett be, ezzel tudott az európai porondon eredményes lenni.

Más kérdés, és ez már a Vidi számára is tanulság, hogy összességében nem jött jól ki a bajnokcsapat a nyári átigazolási időszakból. Azt ugyanis egyetlen gárda sem viseli könnyedén, ha az egyik legjobbja az erőltetett őszi menet elején elköszön, és már nincs idő a pótlására. Danko Lazovics talán már sosem fog nyíltan beszélni távozásának valódi okairól, de azzal, hogy ezt nem tudta megelőzni a klub, illetve nem tudott erre időben felkészülni, nehéz helyzetbe került a szakmai stáb. Vele talán még a továbbjutás is meglehetett volna az El-ben, és a bajnokságban is képes lett volna néhány kritikus meccset eldönteni az együttes javára, ahogy azt az előző idényben is jó néhányszor megtette. Az ő hiányában azonban csökkentek Nikolics mester variációs lehetőségei, az meg egyenesen luxus, hogy a télen Spanyolországból igazolt Sztefan Scsepovicsot hozzáállásbeli problémák miatt száműzni kellett a keretből, és egész ősszel vissza sem került.

Ehhez még hozzájött, hogy az öt nyári érkező közül eddig csak Georgi Milanov jelentett valós erősítést. Sós Bence megsérült, a kieső Vasastól érkezett Berecz Zsombor és Hangya Szilveszter duó pedig összesen egy-egy El-meccsen szállt be, a bajnokságban pedig 141, illetve 93 perc jutott nekik. Pedig mindkettejükért több százezer eurót fizettek, de egyelőre nem ütik meg a Vidi szintjét, talán nem véletlen, hogy tavasszal kiesett velük a Vasas... A bosnyák támadó, Armin Hodzic a Transfermarkt adatai szerint az NB I történetének legdrágább játékosaként, 2.4 millió euróért jött a Dinamo Zagrebtől, ehhez képest a bajnokságban csak 611 perc jutott neki (két gólt szerzett, két gólpasszt adott), míg az El-ben 106 (gól és gólpassz nélkül). Miközben az ingyen szerződtetett Milanov a két sorozatban több mint 1100 percet töltött a pályán, egy gólt és öt gólpasszt jegyezve.

Tanulsága tehát van bőven a mögöttünk hagyott évnek (csak legyen, aki levonja őket...), de az összkép mégis sokkal biztatóbb, mintegy évvel ezelőtt,amikor a válogatott esetében még csak pislákoló fényt sem láttunk az alagútban az andorrai, illetve a luxemburgi vereség után, és nemzetközi kupacsapataink is csupán bukdácsoltak a sötétben. Most mintha megvillant volna egy távoli pilács –reméljük, 2019-ben, amely a két év múlva esedékes, részben hazai rendezésű Európa-bajnokság selejtezői miatt kiemelten fontos esztendő lesz, nem a vonat jön majd szembe...