A magyar őserő el nem vész: futballválogatottunk kaput nyit

A MAGYAR FUTBALL MEGTÉPETTSÉGE

A cikkünk apropójául szolgáló brüsszeli összecsapásra készülvén lapunk felelevenítette a két ország 1925 májusában lejátszott első válogatott meccsét, amelyet a Budapesten „lebecsüléssel fogadott belga csapat pompás, egészséges futballal” 3:1-re megnyert.

Az erőteljes, gyors, nem agyoncicomázott focit játszó belgák – figyelem: 1920 olimpiai bajnokai! – idehaza nem várt győzelme mély nyomokat hagyott a sikerekhez szokott magyar sporttársadalomban. „Azon a mérkőzésen vált először bizonyossá, hogy a magyar futball mai megtépettségében nem tudja már azt produkálni, mint annak előtte” – fogalmazott a Nemzeti Sport.

A visszavágás vágya mellett érlelődött tehát valamiféle korabeli reformgondolat is, a belgiumi utat megelőző kerethirdetés mégis meglepte a zsurnalisztákat:

„A névtelenek, a kevésbé ismertek csapatának mondhatjuk a mai magyar válogatottat”.

A TEHETSÉG, AZ ŐSERŐ NEM VÉSZ EL

A fiatalításnak persze más oka is volt: 1924-ben ért minket egy bizonyos „egyiptomi csapás”, a mieink 3:0-ra kikaptak Egyiptom legjobbjaitól… Igaz, ugyanott, a párizsi olimpián a címvédő belgák is beleszaladtak egy óriási verésbe (1:8 Svédország ellen), szóval egyik válogatott csillaga sem ragyogott teljes fényében a húszas évek közepén…

De bezzeg a brüsszeli győzelmünk után! Amilyen tárgyszerű volt a másnapi Nemzeti Sport főcíme („2:0-ra győztünk Brüsszelben”), olyan gyönyörű ívet rajzolt lelkesült tudósítónk az eredmény kiváltotta „régen tapasztalt országos öröm” fölé.

A bevezetés: „Egyiptomiak, osztrákok, svédek, spanyolok, belgák ültek diadalmi tort már felettünk”, „csak fogyott, egyre fogyott a hitünk”.

A kibontakozás: „A brüsszeli eredmény belekiált a tespedt, síró éjszakába, fénysugarával villámként hasítja át a magyar futball sötétbe borult szomorúságát.”

A tetőpont: „S eljön az idő, amikor újra magyar diadaloktól lesz majd hangos a futballvilág, mert a tehetség, az őserő el nem vész, hatalmát meg nem törheti sem az idő, sem a forgandó szerencse.”

MINT MINDEN SZLÁV NÉP…

Az akkoriban hetente négyszer megjelenő Nemzeti Sport a következő napokban is hosszú cikkekben foglalkozott a mérkőzéssel. Szó esett mindenekelőtt az eredmény, a mieink sikere belgiumi fogadtatásának kettősségéről.

Az egyik szalagcím megállapítja: „Egész Belgium elismeri, hogy megérdemelten győzött Brüsszelben a magyar csapat”, ám a helyszíni tudósító nem hallgatja el: akadt olyan lap is, amely a magyarok – „mint minden szláv nép”(!) – zsákmányvágyáról, túlzott revánsvágyáról értekezett, és sportszerűtlen, durva játékkal vádolta az egy évvel korábbi vereségért mindenáron visszavágni szándékozó mieinket.

TELJESEN TUDOMÁNYOS ALAPON

Ennél jóval figyelemreméltóbb a Nemzeti Sportban megjelent ama fejtegetés, amely „az ország elbúsult futballtársadalmát” valamiféle fordulattal kecsegteti.

A cikkíró megállapítja: „a háború után nagy átalakuláson ment át a futball”, a Magyarországon is meghatározó bécsi iskola mellett – nem függetlenül a professzionalizmus terjedésétől – egyre sikeresebb „a kondícióra és a kiforrott játékra építő északi", valamint „a féktelen, mindent elsöprő temperamentumú déli” is.

A magyaroknak meg kell találniuk a hatékony választ az „újabbkori futballnemzetek új játékmodorára”, amihez tökéletes kondícióra, mesterivé fejlesztett technikai tudásra és egyéniségekre van szükség. S főleg:

„A futball most már, mely nemzetközi sikerekre pályázik, teljesen tudományos alapon felépített lehet csak.”

Lapunk korabeli elemzője szerint a Belgiumban aratott siker azt sugallta, hogy a hazai szakma megértette az idők szavát. „Ha valóban szebb lesz a jövő, mint a közelmúlt volt, a brüsszeli magyar tizenegy nyitotta meg annak kapuját.”

ÉVTIZEDEK ÓTA HIÁNYZIK

Ami a következő éveket, évtizedeket illeti, valóban szebb idők köszöntöttek válogatottunkra, s tényleg volt még magyar diadaloktól hangos a futballvilág, azonban a belgákkal valahogyan sohasem volt szerencsénk – talán a „teljesen tudományos alapok" elbaltázása miatt?…

Egyszer, 1958 novemberében még megvertük őket – Tichy Lajos kétszer is a kapuba talált a 3:1-re végződő budapesti mérkőzésen –, de ezt leszámítva nyolc vereség mellett csak két döntetlenre futotta, és azok közül is az egyik fájdalmas kudarccal ért fel.

Három emlékezetes rossz élmény:

1972. június 17., Eb-bronzmeccs: Belgium–Magyarország 2–1. „A leckét nem lesz könnyű megtanulni – foglalta össze a két egygólos vereséget és csalódást keltő (…) negyedik helyet hozó Eb-szereplést a Képes Sport, majd a belgák elleni liege-i mérkőzésről ezt írta: – A gyors és kemény ellenféllel szemben különösen kiütközött a magyarok lassúsága, körülményessége s bizonytalansága”.

AZ 1982-ES MAGYAR–BELGA ÖSSZEFOGLALÓJA VITRAY TAMÁS KOMMENTÁRJÁVAL

1982. június 22., vb-csoportmeccs, Belgium–Magyarország 1–1. „Kevés lesz a döntetlen? – tette fel a költői kérdést a másnapi Népsport, és miután a továbbjutáshoz valóban kevés lett, az „ezen az estén nem a jobb ünnepelt” megállapítással jellemezhető furcsa hangulatot eluralta a keserűség: „Évtizedek óta hiányzik labdarúgóinkból az erő, az állóképesség, a rutin, a technikai és a taktikai tudás, amellyel az ilyen mérkőzések hajrájában győzni lehet a sokkal erősebb, küzdelmesebb bajnokságban edződő ellenfelekkel szemben”.

2009. november 14., az eddigi utolsó találkozó: Belgium–Magyarország 3–0. „Megsemmisítő vereség – egy pillanatra sem volt esélye még csak a döntetlenre sem Erwin Koeman csapatának.”