Akit Signor Futballistának hívtak – így lett Marco Rossiból élvonalbeli játékos

Eugenio Bersellini cserére szánta el magát. Danilo Pileggit hívta le a pályáról, helyére a klub saját nevelését, a Primavera-, vagyis az utánpótláscsapat kapitányát állította be. A mindössze 19 éves tehetség a végén nemcsak a bemutatkozásnak örülhetett, hanem annak is, hogy a hátralevő időben sem rezdült meg a „bikák” hálója, így első meccsén mindjárt pontszerző gárda tagja volt. Marco Rossi 1984. március 18-án mutatkozott be a Torino első csapatában – egyben a Serie A-ban.

Egy hétre rá már a második mérkőzésén lépett pályára, a Lazio otthonában 1–0-ra elveszített találkozón húsz perc jutott neki. Fájdalom, tétmeccsen többé nem ölthette magára imádott klubja szerelését, bár a hátralevő hat fordulóban négyszer, a Pisa, a Verona, az AC Milan és a Napoli ellen is a keret tagja volt, Bersellini már nem vetette be.

1995. MÁRCIUS 5.: SAMPDORIA–AS ROMA 3–0, AZ ELSŐ GÓLT MARCO ROSSI (5) SZERZI (A VIDEÓN 0:34-NÉL)

A kilencéves kora óta a Torino kötelékéhez tartozó ifjú védő 1984 nyarán – összetett játékoscsere keretében – Nápolyba, a harmadosztályú Campaniához került. Havi bére egyik napról a másikra a kétszerese lett, mint amennyit az évtizedek óta egy torinói gumigyárban dolgozó édesapja hazavitt… Jóllehet a druentói szülői házban sohasem a pénz volt a legfontosabb, sokkal inkább a munka becsülete és az állhatatosság, amit Marco és két öccse az apjától örökölt. A mindmáig az otthonról hozott értékekből merítő szövetségi kapitány éppúgy kerüli a rivaldafényt, mint két testvére, az orvos Luigi és a hivatalnok Massimo.

„A bátyámról őrzök egy jellemző emlékképet – mondta Massimo kollégánknak, Csillag Péternek, a tavalyi Európa-bajnokságon történteket felelevenítő, A csoda kapujában című könyvben. – Tizenéves volt még, a Torino Primavera-csapatának kapitányaként vezette az együttest győzelemre a nagy vetélytárs Juventus ellen, a Filadelfia Stadionban kétezer néző tombolt a fényes siker láttán, és a nép a lefújás után izgatottan várta az aznapi hősöket. Marco azonban kikerülte a tömeget, egy oldalsó kijáraton keresztül távozott és inkább csendben hazament.”

Noha csapkodhatta volna az asztalt, az ajtót maga mögött halkan becsukva távozott akkor is, amikor nem sokkal a 20. születésnapja előtt el kellett hagynia a Torinót. Jóllehet Luciano Moggit aligha zárta a szívébe…

Moggi neve hallatán sokaknak a Juventus egykori általános igazgatója, az olasz labdarúgást 2006-ban megrázó bundabotrány főszereplője ugrik be, kevesen tudják róla, hogy ténykedett a „Toro” sportigazgatójaként is. Éppen akkor, amikor a Primavera-gárda egyik legjobbja az első csapat öltözőjének küszöbén toporgott… Csupán a történeti hűség kedvéért: 1983-at írtunk akkor. No, de innentől vegye át a szót Marco Rossi: „Azon a nyáron rendszeresen a felnőttekkel edzettem már, a felkészülési mérkőzéseken újra és újra számított rám Eugenio Bersellini edző, aki 1980-ban bajnok lett az Internazionaléval, később pedig kupagyőztest faragott a Sampdoriából. Közelről láthattam, mennyi pénz forog a nagyoknál, a barátságos meccsekért is szép fizetség járt. Ehhez képest meglepett, hogy Luciano Moggi egy nap berendelt magához és elmondta, nincs elég pénz a kasszában, a bajnokságban harmincezer líráról húszezerre csökkenti a Primavera-játékosok győzelmi prémiumát. Nem volt nagy pénz, mai árfolyamon körülbelül annyit jelentett, hogy tizenöt euró helyett csak tíz eurót kaptunk volna. Csapatkapitányként kifogásoltam a tervezett spórolást a fiatalokon, mire ő felállt a székéből és közölte, nem kíváncsi a véleményemre, úgyhogy távozhatok. Erre visszakérdeztem, ha nem érdekli, amit mondok, miért akart velem beszélni. Így ért véget aznapi kurta egyeztetésünk. Hamarosan elérkezett az új idény rajtja. A Torino első csapata a Cataniával kezdett idegenben, és legnagyobb örömömre a pénteki edzés után ott láttam a nevemet az utazó keretben. Bersellini edző sokra tartott engem, szeretett volna fokról fokra beépíteni a csapatba. A terv szerint másnap reggel indultunk repülővel a szicíliai ellenfélhez, annak rendje szerint én is megérkeztem az összepakolt bőröndömmel a bázisra, mondanom sem kell, a lehetőségtől felvillanyozva. Aztán döbbenten vettem észre, hogy a névsorban történt egy változás: valaki kihúzta a nevemet. Bersellini behívott a szobájába, és elmagyarázta, nagyon sajnálja, de nem tud mit tenni, Moggi utasításba adta neki, hogy vegyen le a listáról, mert két másik fiatal előttem van a sorban. Így aztán ősszel nem is jutottam szóhoz, csak a következő év márciusában játszottam először az élvonalban. Bár voltak jelentős érdeklődők, végül egy pénzügyileg furcsa és bonyolult, több játékost érintő tranzakció keretében a harmadosztályú Campaniának adott el a Torino.”

Rossi azóta sem találkozott Luciano Moggival.

Találkozott viszont Michele Sbravatival, akivel nem csupán csapat-, lakótársak is voltak, és akivel életre szóló barátságot kötött. A napjainkban a Genoa utánpótlás-igazgatójaként dolgozó szakember úgy emlékszik arra az időszakra, mintha tegnap lett volna, nem pedig 28-29 évvel ezelőtt. „Éltük a fiatalok felszabadult, vidám életét, törzshelyünk az Al Sarago étterem volt, közel a kikötőhöz. Marco nem volt amúgy nagy étkű, sportszerű életet élt, kerülte a féktelen lakmározást. A városban többnyire az ő piros autójával, egy Fiat Uno Turbóval jártunk. A pontos házszámot már nem tudnám megmondani, de Nápoly viszonylag központi részén, a Via Consalvo utcában volt a lakásunk, onnan jártunk edzésre, mérkőzésre. Volt jó néhány nagy meccsünk, de ha egyet kell kiemelnem, a Messina elleni 3–2-es bajnoki győzelmünket mondanám 1985 októberéből. Marco ragyogó teljesítményt nyújtott aznap, a hátán vitte a csapatot, pedig az ellenfelünket erősítette a későbbi világbajnoki bronzérmes csatár, Salvatore Schillaci is. Korábban középpályást játszott, akkoriban már inkább hátvédként számítottak rá, a csapat egyik meghatározó játékosa volt. Mindkét lábával magabiztosan nyúlt a labdához, átlag feletti intelligencia jellemezte a pályán és a pályán kívül is. Ebben persze közrejátszott családi háttere is, a jó neveltetés érződött a gesztusain, fiatal kora ellenére vezéregyéniségnek számított az öltözőben is.”

A Campania, majd Campania Puteolana néven szereplő harmadosztályú együttest három évig erősítette. Az első két idényben még a nápolyi San Paolo Stadionban vívta hazai meccseit a csapat, a harmadikban már Pozzuoliban. A Nápolytól mintegy húsz kilométerre fekvő településen az arrafelé eleganciája, kulturált viselkedése, no és kiváló teljesítménye okán csak Signor Futballistaként emlegetett védő szó szerint otthonra lelt: felesége, az egyik nápolyi utazási irodában megismert Mariella a város szülötte. Manapság, ha a magyar válogatott szövetségi kapitánya hazalátogat, a hazát Pozzuoli jelenti.

No, de vissza a futballhoz: Rossi úgy emlékszik a Puteolanára, mint arra a csapatra, amely tele volt tehetséggel, akik közül többen is szép karriert futottak be, némelyek meg sem álltak a Serie A-ig. Köztük történetünk főszereplője, aki, ugyebár, visszatért az élvonalba… Jóllehet nyolc esztendőbe telt, amíg az első osztályú fellépések terén kettőről háromra jutott. A Campaniánál töltött három idényt egy követte a másodvonalbeli Catanzarónál, majd öt a Bresciánál. Az ötből négyet a Serie B-ben húzott le, mígnem 1992 júniusában nemcsak a bajnoki címnek, hanem az azzal párosuló feljutásnak is örülhetett az akkor már 28 éves hátvéd, aki 3087 nap elteltével léphetett ismét pályára a Serie A-ban, méghozzá 1992. szeptember 6-án, történetesen a nápolyi San Paolo Stadionban, a Napoli–Brescia mérkőzésen.

Esztendőre rá a legszebb korban, a legjobbkor került a Sampdoriához, amellyel Olasz Kupa-győztes és bajnoki bronzérmes lett – mások mellett Roberto Mancini, Ruud Gullit, Gianluca Pagliuca és David Platt oldalán. Két év alatt összesen 37 tétre menő mérkőzésen viselte a Samp mezét, még az Arsenal ellen 1995 áprilisában rendezett KEK-elődöntő „odavágóján” is. Amíg fel nem hagyott a játékkal, a mexikói Club América, a német Eintracht Frankfurt, a Piacenza, az Ospitaletto és a Salo szerelését is magára öltötte – szép labdarúgó-pályafutást zárt le 36 évesen.

Talán ő maga sem gondolta akkor, hogy még szebb karrier vár rá edzőként.

(A következő részben: Irány Budapest!)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. július 23-i lapszámában jelent meg.)