Csodálta Beckenbauer is – Szűcs Lajos 75 éves

– Rossz hírek kaptak lábra önről. Hogy szívinfarktussal kórházba került. Más verzió szerint…
– …látja, az újságokban írnak összevissza mindent.

– Mi az igazság?
– Az igaz, hogy kórházban voltam, de infarktusom nem volt. Vastagbéldaganattal műtöttek, már jobban vagyok, illetve csak lennék, mert combnyaktörés miatt a csípőmet is műteni kellett. Már ez is javul, nem kell mankóznom, egy bot is elég, itthon meg anélkül is el-elboldogulok. De nem a futballról fogunk beszélgetni?

– Dehogynem, s rögtön a dorogi időszakkal kezdjük. Amikor 1963 őszén kettő-egyre legyőzték a Ferencvárost, s ezzel elütötték a Fradit a bajnoki címtől, gondolta, hogy valaha is a zöld-fehéreknél játszik?
– Á, dehogy! Kezdem azzal, örültem, hogy egyáltalán ott lehettem a csapatban. Egyáltalán, hogy élvonalbeli futballista voltam. Meg kellett harcolnom a helyemért, de a Vasas ellen még korábban, ugyanabban az évben bemutatkozhattam.

– Legendás dorogi csapat volt az: Karába János, Szuromi Antal, Monostori Tivadar, Kertes László, Csóri László…
– …azért a kapus Ilku Pistát ki ne hagyjuk, meg Pálmai Sanyit, Varga Jancsit.

– Talán a Fellegi István, Prohászka János fedezetpár volt a csapat erőssége, nem?
– Én úgy emlékszem, Fellegi balhátvédet játszott, Prohászka pedig akkoriban már kevesebbet volt pályán. Tőle főleg azt tanultam, hogy a futballban nemcsak futni kell, hanem fejjel is játsszák. De az egész Dorog nagyon jó szellemű brigád volt.

– Délvidéki születésűként hogyan került Dorogra? Közben megfordult az Újpesti Dózsában is, ahonnan eltanácsolták.
– Szüleimmel Újpestre költöztünk, ők hivatalsegédként dolgoztak egy iskolában, s én gyakorlatilag a suliudvarról kerültem a lila-fehérekhez. Dózsásként UEFA-tornán is részt vettem, tehát nem ment olyan rosszul. De valahogy úgy éreztem, hogy nem tartanak rám igényt, illetve pontosabb kifejezés, ha azt mondom, hogy nem vettek számításba. Az Újpestben Rajna Károly volt a jobbhátvéd, de ő már a karrierje végén járt, s posztján a vezetőség a feltörekvő Káposzta Benőt látta volna szívesen, aki nálam valamivel volt csak idősebb. De mit ad Isten, játszottunk egy edzőmeccset a Doroggal, és sem Rajna, sem Káposzta nem volt, enyém lett a kettes mez. A mérkőzés után pedig odajött hozzám Buzánszky Jenő, az ellenfél edzője, és megkérdezte: „Kisöreg, nincs kedved lejönni Dorogra?” Leigazoltam, és ahogyan már említettem, abban az évben a Vasas ellen bemutatkoztam az élvonalban.

– Hogyan fedezte fel a Ferencváros?
– Meg nem mondom már, ki keresett meg a Fraditól, az biztos, hogy Tátrai Sándor volt az edző. Azért is volt mehetnékem Dorogról, mert a csapat 1965-ben a kiesés szélére került, én pedig többre vágytam. Mondjuk, megnehezítette a távozást, hogy nem akartak elengedni. Már-már úgy nézett ki, egy esztendőt ki kell hagynom, mert akkoriban az volt a szabály, ha egy klub nem járul hozzá a játékosa átigazolásához, akkor a futballistának egy évet ki kell várnia. Hasonló volt az esetem Korsós Pistáéhoz, ő a Győrből ment a Vasasba, s eleinte őt sem engedte az ETO. Aztán valahogy megoldódott az ügy, a Fradi pedig abba kapaszkodott bele, ha Korsós mehetett a Fáy utcába kivárás nélkül, akkor én miért ne mehetnék az Üllői útra.

MINDEN IDŐK EGYIK LEGJOBB FRADIJÁBAN

– Számos vélemény szerint minden idők egyik legjobb Fradijához került. Ezt hogyan látja mint aki megélte ezt az időszakot?
– A korábbi legendás csapatokat csak hírből ismertem, de a Lakat Károly keze alatt formálódó együttes tényleg kiváló volt – még ha ez az én számból kicsit furcsán is hangzik. Ötven év távlatából pedig beigazolódott, hogy az az együttes az egyik legjobb Fradi volt. Egyénileg remekül képzett társak vettek körül, Novák Dezső, Mátrai Sanyi, Varga Zoltán, Albert Flóri, Fenyvesi Máté, Rákosi Gyuszi. Eleinte nem kevés szorongás volt bennem, de roppant boldog voltam, hogy az ország legnépszerűbb csapatában játszom, s a legnagyszerűbb közönség előtt. Mert azt azért ne felejtsük el, hogy a Fradi szurkolótábora páratlan.

– A korabeli összeállítások balfedezetként, beállósként tüntették fel, a modernebb időkben olykor középpályásként. Ön szerint melyik volt az igazi posztja?
– Hol ez, hol az, pontosabban én is mindig ezeket a szerepköröket említem, ha megkérdeznek. Kicsit bővebben ez azt jelentette, hogy részt vettem a védekezésben, de a támadásokhoz is fel kellett zárkóznom – mai meghatározással ez a középpályás posztja –, s ritkán a góllövés öröme is megadatott.

– Rakkolni nagyon tudott! S abban a Fradiban kevesen cipelték a zongorát, hogy egy futballzsargonnal jellemezzem a játékát.
– Rakkoltam, ezt sohasem tagadtam, de tőlem nem a technikai trükköket várták. Ami pedig a zongoracipelést illeti, rajtam kívül Juhász Pista és Rákosi Gyuszi is bírta tüdővel meg erővel. De a brazil csapatban is voltak zongoracipelők.

– Tudja, hogyan hívták a háta mögött a dózsások?
– Fogalmam sincs, bár ha mondja, lehet, hogy rémlik.

– Bengáli tigrisnek.
– Ja, ezt a nevet Dunai Anti ragasztotta rám! Mindig mondta, hogy engem nem érdekelnek a körülmények, ha kell, a hátamra veszem az egész pályát, és csak futok és futok.

– Ezerkilencszázhatvannyolcban éppenséggel együtt futballoztak a mexikóvárosi olimpián: az olimpiai aranyéremhez Dunai hat góllal, ön négy góllal járult hozzá, és egyben a torna legjobb játékosának választották.
– Örülök, hogy ezt megemlíti, mert le-lemarad, ha felsorolják az eredményeimet.

– Bántja a hiúságát?
– Egyáltalán nem, csak mintha kikopott volna az emlékezetből. Ennyi, nem több. Illetve, azért mégiscsak volt hozadéka ennek a címnek. Ezerkilencszázhatvannyolc novemberében Brazília–Világválogatott mérkőzést rendeztek, s néhány nappal azután, hogy hazaérkeztem Mexikóvárosból, egy levél várt, amelyben meghívtak a legjobbak közé. A német Dettmar Cramer állította össze a csapatot, s az olimpián nyújtott teljesítményem alapján válogatott be.

– Történelemlecke fiataloknak, hogy abban a csapatban ön mellett Albert Flórián, Novák Dezső és Farkas János is helyet kapott. Nem is egy, négy magyar a legjobbak között!
– És ugyan a brazilok nyertek kettő-egyre, a világválogatott gólját Albert Flóri szerezte.

– Ezzel a meccsel kapcsolatban mi volt a legnagyobb élménye?
– Már az, hogy ott voltam a Maracanában. És hogy az ilyen kiváló futballisták között ott lehetek én is. Mögöttem Ladislao Mazurkiewicz védett, mellettem Franz Beckenbauer, előttem Dragan Dzsajics játszott. Ja meg Albert, de azt már megszoktam a Fradiban.

– Alig több mint egy év múlva viszont bekövetkezett a marseille-i kudarc, jöttek a csehszlovákok és négy-egyre elvertek minket, odalett a mexikói vébérészvétel. Ön viszont nem játszott, pedig abban az időben kirobbanthatatlan volt a válogatottból.
– Úgy, ahogy mondja! Viszont az írek elleni budapesti vébéselejtezőn kiállítottak, amiért egymeccses eltiltás járt, ezért hiányoztam.

– Ez később jól jött, nem?
– Ezt hogy érti?

– A marseille-i csapat tagjai vagy nem játszottak többé a válogatottban, vagy nehezen kerültek vissza. Haragudtak rájuk. Önre viszont nem.
– De én sem kerültem vissza rögtön a legjobbak közé, mert a Fradi nem járult hozzá, hogy a Honvédba igazoljak, és ki kellett várnom egy évet, ezalatt nemhogy a válogatottban, de edzőmérkőzésen sem léphettem pályára.

– Miért igazolt át? Ferencvárosi időszakában válogatott, kétszeres bajnok, olimpiai aranyérmes, világválogatott, az év játékosa lett. Mi hiányzott még?
– Mindez így van. Ezért örökké hálás vagyok a Fradinak. Sőt, életemben nem szereztem annyi gólt, mint akkoriban. Illetve nem a számszerűség a lényeg, hanem ha lehet azt mondani, fontos gólok voltak. Az olimpián az elődöntőben a japánoknak hármat lőttem, a négy közé jutásért az én gólommal nyertünk egy-nullára Guatemala ellen. Fazekas Laci ívelte be a szögletet, és befejeltem. A többiek persze azt mondták, Fazekas labdája „eltalálta” a fejemet. Lakat Károly az öltözőben meg hozzátette, egy ilyen fejre volt szükség, mint a Szűcs Lajosé… Életem egyetlen fejes gólja volt. Viszont ezerkilencszázhatvankilencben történt egy-két dolog, ami elbizonytalanított. Lakat Károlyt egyszerűen padlóra küldték az egyesületnél. Fogalmazhatunk szebben, hogy elengedték a kezét, de az nem változtat a tényen, hogy elment az FTC-től. Albert pedig súlyosan megsérült, még az is kérdés volt, pályára léphet-e egyáltalán. S a hatvanhetes Fradiból Mátrai és Varga sem volt már. Váltani akartam, mégis, ha valaki akkor a klubtól marasztal, elgondolkodom. Azért mondom így, s nem úgy, hogy biztos maradtam volna, mert nem úgy alakult. A lényeg, hogy nemigen foglalkoztak velem – persze abban a tekintetben igen, hogy nem adtak ki a Honvédnak.

– Megérte az egy év kihagyás huszonhat évesen, ereje teljében?
– Ennyi idő távlatából igen. A Fradiban Páncsics Miklóssal és Alberttel tulajdonképpen abbahagyatták a játékot néhány év múlva, én pedig folytattam Kispesten. És ne felejtse el, már honvédosként is az év játékosa lettem ezerkilencszázhetvenegyben, maradtam válogatott, kijutottam a müncheni olimpiára, amelyen ezüstérmet nyertünk.

KÉT VB-RŐL MARADT LE, KÉT OLIMPIAI ÉRME VAN

– Csak ezüstöt, ahogyan a közvélemény fogalmazott.
– Hát igen, bár – akkor is úgy éreztem – nem volt az olyan rossz eredmény.

– Térjünk vissza a nagyválogatotthoz: április negyedike akkoriban nevezetes dátum volt, a háború befejezését ünnepelte az ország munkaszüneti nappal. Ezerkilencszázhetvenegyben e napon Bécsben az osztrákokkal játszott a válogatott. Néhány játékosnak különleges meccs volt ez.
– Nekem mindenképpen, mert másfél éves kihagyást követően ismét játszhattam a legjobbak között, ráadásul Csikó, azaz Kocsis Lajos helyett cserélt be Illovszky Rudolf. Arra is emlékszem, hogy kettő- vagy három-nullára nyertünk, Bene Feri jól játszott, s hosszú sérülése után Albert is pályára lépett.

– Kettő-nulla volt ide, Bene szerezte mindkét gólunkat, és csereként Juhász Péter bemutatkozott a legjobbak között. Ez csupán azért érdekes, mert nem is gondolhatta, hogy két év múlva helyette, az ő helyén, balhátvédként kell játszania sorsdöntő vébéselejtezőn a svédek ellen.
– Nem, de az érintettek sem. Sem Rudi bácsi, sem Juhász Peti nem gondolta volna. A sorsdöntő selejtező előtt Esztergomban edzőtáboroztunk, és Illovszky félrehívott az egyik edzés után, majd közölte: „Eggyel hátrébb játszik, mint szokott, balhátvédként. Majd megoldja!”

– A csapat összességében nem oldotta meg, a három-hármas döntetlennel lemaradtunk az NSZK-beli vébéről. Melyik fájt jobban, a négy évvel korábbi búcsú vagy ez?
– Ez, mert a pályán voltam, a csehszlovákok ellen nem játszottam a sorsdöntő meccsen. Egyébként ha hasonlítgatunk, én a ’hatvankilences prágai selejtezőt sajnálom a legjobban. Azon a pályán voltam, ha az ellenfél három-egy után nem egyenlít, nincs Marseille, és lehet, hogy másképp alakul a magyar futball. Azt szoktam mondani, kétszer is hajszállal maradtam le a vébéről, kétszer viszont kijutottam az olimpiára, arannyal, ezüsttel jöttem haza.

– Egy Európa-bajnokságon is ott volt.
– Ez megint olyasmi, hogy honnan nézzük. A négyes döntő remek eredmény, de Belgiumban mind a két meccsünkön kikaptunk. Pedig az elsőn a szovjetek ellen nem ment rosszul a csapatnak, de egy-nulla lett oda, Zámbó Sanyi kihagyott egy tizenegyest. A harmadik helyért meg már kicsit hitehagyottan játszottunk.

– Igaz a történet, hogy amikor az FTC-ből a Honvédba igazolt, felesége, Pécsi Ildikó autóján az irányjelző lámpát átkötötték?
– Így volt! Balra akart fordulni, de az index jobbra villogott. És nem ez volt az egyetlen „jelzés” a fradistáktól. Akkoriban Kelenföldön laktunk, és hazafelé menet a zöldségesnél akartam venni két kiló almát, mire azt mondta az eladó, hogy „magának nincs, mert eljött a Ferencvárosból”. Elnevettem magam, de elgondolkodtam, hogy mégiscsak hiányzom abból a közösségből, ha így számon tartanak.

– Igen, a zöld-fehérek nyilván azt gondolták, kedvelték önt, nem értették, miért hagyja ott őket. Ám mint egykori meccsre járó, tanúsíthatom, nem örvendett közutálatnak.
– Azért minden viszonylagos, mert ha Kispesten játszott a Fradi, a vendégszektorból kórusban leárulóztak, és persze a Stadionban is.

– Azok után ez nem meglepő, hogy hetvenegy szeptemberében a Honvéd–Fradin gól lőtt volt csapatának a kettő-egyes Honvéd-győzelemmel végződő rangadón. Sőt, három hónappal korábban a Népstadionban az FTC ellen visszarúgott Juhász Pistának, miután felvágta, Juhászt ki is állították.
– Nem rémlik, hogy megrúgtam volna Jucit. De azért aki űzött valamilyen sportot, az tudja, hogy a pályán a saját csapatért mindent meg kell tenni, nem számít, mi volt korábban.

– A Honvédtól is önszántából távozott?
– Nem, de nem maradt bennem tüske. Tichy Lajos lett az edző, aki kerek perec kijelentette: „Öreg, nem férsz bele az elképzelésembe!” Tudomásul vettem, s azt kértem, hogy ne gördítsenek akadályt az átigazolásom elé. Megkeresett ugyanis a másodosztályban szereplő Vasas Izzó egyik vezetője, s elmondta, hogy az NB I-be szeretnének jutni, szükségük lenne rám. Megtisztelő volt, s ma is azt gondolom, az ott eltöltött időszak sokat jelentett, nem kellett egyik napról a másikra abbahagynom a játékot. Köszönhetően nekik is, szép befejezés volt.

– Noha a kérdés több szempontból is okafogyott, megkérdezem: nem játszott el a gondolattal, mi lenne, ha külföldön futballozhatna?
– Persze hogy felvetődött bennem! Az volt a legrosszabb, eljátszottam a gondolattal, hogy külföldön játszom… El tudja ezt képzelni? Jöttünk haza Rio de Janeiróból, a brazilok elleni meccsről. Nem a nulla-nullás döntetlennel végződő brazil–magyarról, hanem a világválogatott meccse után. Ültünk a repülőn, odajött Franz Beckenbauer és Dettmar Cramer. Szóba került a Bayern München, de hát nem mondhattam, hogy persze, lehet róla szó. Akkoriban ezt csak úgy lehetett volna tető alá hozni, ha disszidálok. Azt meg nem akartam. Úgyhogy annyit szűrtem le a rövid beszélgetésből, hogy nem is lehetek olyan rossz futballista, ha Beckenbauer is elismer. De persze hogy bennem volt, meg kellene próbálni, mire lennék képes.

MAGÁVAL MAXIMALISTA, EDZŐKÉNT JÁTÉKOSPÁRTI

– Az edzősködésbe viszont belevághatott, ám ha lehet azt mondani, nem teljesedett ki. Nem ambicionálta, közben gondolta meg magát, vagy más oka volt?
– Is-is. De a legfontosabb, hogy nem tudtam szigorú lenni a játékosokhoz.

– Ezen csodálkozom. Ön, aki önmagával szemben maximalista volt?
– Jó, kimondom: abszolút játékospárti voltam.

– Mesterei közül kik álltak legközelebb a szívéhez?
– Buzánszky Jenő, Lakat Károly, Mészáros József, Sós Károly, Illovszky Rudolf.

– Ha csak két nevet mondhatna, kikre voksol?
– Buzánszkyra és Lakatra. Előbbiről csak annyit, ha az emberre az Aranycsapat egykori játékosa a saját posztján figyel fel, az csak jelent valamit. És nem mellesleg ő indította el az élvonalbeli pályafutásomat. Lakat pedig edzőként és emberként is kivívta a tiszteletet. Kevesen értettek úgy a játékosok nyelvén, mint ő. Mondják, a Fradiban nagyszerű játékosok voltak, de meg is kellett találni a helyüket, hogy a játékuk a csapat érdekét szolgálja. Lakat ezt kiválóan megoldotta.

– A régi klubház egyik helyiségé­ben Alberttel és Rákosi Gyulával voltak együtt. A Népligetben is megvan a szobájuk?
– Igen, csak szegény Flóri nincsen már.

– Részt vesz a labdarúgók szokásos karácsony előtti összejövetelén?
– Elmennék én, mert nagyon megtisztelő, hogy a miniszterelnök úr kezdeményezésére évről évre összejöhetünk, de idén sajnos nem tudok részt venni, mert a csípőm miatt még vezetni is nehezemre esik. Pedig megszorítanám a kezét azoknak, akik a betegségem alatt érdeklődtek a hogylétem felől.