Dárdai Pál: Még egyszer sem éreztem, hogy unatkozom

– Ha nem hívja fel Szalai Ádámot 2014 szeptemberében, lehet, nem szerdán jelentette volna be, hogy a németek és az olaszok elleni Nemzetek Ligája-meccs után visszavonul a válogatottól?
– Nem lehet, szinte biztos – indította a Nemzeti Sportnak a berlini otthonában adott exkluzív interjúját Dárdai Pál. – Mielőtt engem megbíztak volna, hogy vegyem át a nemzeti együttes irányítását, Ádám lemondta a válogatottságot. Azt követően, hogy szövetségi kapitány lettem, az elsők között hívtam fel, mert szerettem volna visszacsábítani. Elmondtam neki az elképzeléseimet, majd megkértem, gondolja át a döntését. Másnap jelezte, hogy visszatér. Valami azt súgja nekem, nem bánta meg. Örülök, hogy az évek során ennyit hozzá tudott tenni a válogatott sikereihez. Két Európa-bajnokságon lépett pályára – a magyar futballban ezzel kevesen dicsekedhetnek. Le a kalappal előtte!

– Edzőként hogyan látja, ebben a történetben nem volt több?
– Nézze, egy játékos előbb-utóbb eljut abba a korba, amikor hiába tudja fejben, mit kell tenni, a láb már nem úgy mozog. Saját tapasztalat mondatja velem: harminc fölött lelassulunk. Ha egy labdarúgó ezt megérzi, és megfelelően reagál, azzal nincs baj. Ádám tulajdonképpen a csúcson hagyja abba válogatottbeli karrierjét, a döntését maximálisan tiszteletben kell tartani. Csak a válogatottat sajnálom, mert nem csupán egy jó futballistával, egy vezérrel lesz szegényebb. Aki kicsit is ért a focihoz, láthatta, hogy Ádám az edző meghosszabbított keze volt a pályán. Nem volt látványos a szerepe, de minden feladatot rá lehetett bízni. Olyan volt ő a nemzeti együttesben, mint Thomas Müller a Bayern Münchenben. Elég volt egy szó, hogy a többiek tudják, mit kell tenniük.

– Az ön vezetésével indult el a nemzeti együttes a franciaországi Európa-bajnokságra vezető úton, de Marco Rossi is jobbnál jobb eredményekkel büszkélkedhet szövetségi kapitányként. Lenne most az olasz szakember helyében?
– Nem. Amit elértem, szép emlék, a mai napig örülök annak, hogy amit a bemutatkozó sajtótájékoztatómon mondtam, az úgy is történt. Csodás időszak volt, amit a válogatott kispadján töltöttem, de ez már a múlt. Sosem vágytam más helyére, nincs ez másképp most sem. Marco Rossi valóban minden elismerést megérdemel, ezúton is további sok sikert kívánok neki. Azt ugyanakkor tudni kell, a Nemzetek Ligáját sokan arra használják fel, hogy felépítsék a csapatukat az Európa- vagy a világbajnokságra. Ha benn maradunk az A-ligában, az persze bravúros teljesítmény. Jó helyen lennénk itt a következő kiírásban is. Annál is inkább, mert az utóbbi egy-két évtizedben a magyar válogatottnak sosem volt erőssége a labdabirtokláson alapuló támadójáték, amikor mi vagyunk az esélyesebbek, amikor nekünk kellett rohamoznunk, nemegyszer gondban voltunk. Elég csak az Albánia elleni legutóbbi két vb-selejtezőre gondolni. Az irány mindamellett jó, az elmúlt egy-két évben sokak megbecsülését kivívta Magyarország. Ami pedig engem illet, köszönöm, egyelőre jó helyen vagyok itthon.

– Péntek délután azért elutazik Lipcsébe?
– Ott leszek a meccsen, igen. Előre szólok, a németek már véresen komolyan vesznek minket. Ettől függetlenül nem zárom ki, hogy legalább egy pontot szerzünk. Ehhez az kellene, hogy mi vezessünk, mert abból még lehet döntetlen is, ha viszont Németország jut előnyhöz, nehéz lesz. Olyan stabil ez a magyar válogatott, hogy ha vezetést szerez, az ellenfél nagy bajba kerül. Habár ez fordítva is igaz.

– Mi lehet a magyar válogatott esélye Németország ellen?
– Kontrákban éppenséggel jók vagyunk. S a németeknek nem jó a döntetlen, nekik nyerniük kell. Kíváncsi vagyok, milyen taktikát választanak. Ha a Puskás Arénában lenne a mérkőzés, nyugodtabban várnám. Három éve ott voltam az Uruguay elleni nyitó meccsen, az atmoszférával szembesülve már akkor megállapítottam, hogy itt nem sok babér terem majd a vendégcsapatoknak. Amikor a stadiont megtölti csaknem hetvenezer magyar szurkoló, az elképesztő energiával tölti fel a válogatottunkat. Olyan ez, mint amikor Dortmundban rázendítenek nyolcvanezren. Az ember nem hallja a saját hangját, az edző jobban teszi, ha leül a padra és hátradől, mert a szavai úgysem jutnak el a pályán lévőkhöz. Szóval a Puskás Arénának mágikus ereje van, ami repíti a csapatot. Idegenben nincs meg ez, ezért sem megy mindig olyan jól a szekér, mint legutóbb Wolverhamptonban. És van még valami: Sallai Roland hiánya nagy érvágás nekünk. Amikor labdát szerzünk, sokszor őt játsszuk meg először, ő vezeti harminc-negyven métert, aminek a vége vagy helyzet lesz, vagy az, hogy buktatják. Utóbbi esetén legalább fújhatnak egyet a többiek... Komolyra fordítva: Roland alig veszít labdát, nélküle nehéz lesz. Hasznos, jó játékos, Németországban is elismeréssel beszélnek róla.

– Lehet neki feljebb a Freiburgnál?
– Biztosan lehet, de szerintem jó helyen van. A csapatával együtt fejlődik, a stílus, amit a Freiburg játszik, fekszik neki. Szüksége van területre, úgy tud igazán felgyorsulni és veszélyessé válni. Ha eligazolna egy még jobb együttesbe, amely rendre felállt védelemmel találja szemben magát, nem tudom, mennyire jönne ki az ő erőssége. De miért ne? Van már rutinja, a gólok és a gólpasszok terén sem áll rosszul – szurkolok neki, hogy sokra vigye. Elárulom, amikor még a Hertha vezetőedzője voltam, egyszer az én listámra is fel volt írva, de a döntés sajnos nem az én kezemben volt...

– A kerethirdetés előtt bízott abban, hogy Németország vagy Olaszország ellen láthatja legnagyobb fiát a válogatottban?
– Palkó jó teljesítményt nyújt az utóbbi időben, de ahogyan érte, a másik két fiamért sem lobbiztam soha. Ha a szövetségi kapitány úgy ítéli meg, helye van a legjobbak között, majd behívja. Tegye csak a dolgát, úgy, mint eddig. Azt látom, hogy jó állapotban van, felszedett négy-öt kiló izmot, erősödött a párharcokban. Most vált férfivá. Amikor nyáron horgásztunk, már akkor megdicsértem, hogy jól néz ki...

– Tíz hónap telt el azóta, hogy távozott a Hertha éléről. Nem hiányzik a munka?
– Nem, mert bőven van munka idehaza is. Három gyerek, egy szép feleség, egy kis kutya, egy nagy kert... Még egyszer sem éreztem, hogy unatkozom. Pécsi barátom, Juhász Zsolti időnként meglátogat, olykor elképedve mondja, ahhoz képest, hogy „nyugdíjas” vagyok, folyton rohanok... Egyedül a januárt nem szeretem, akkor nagyon hideg van itt, a kertben sincs mit csinálni. Na, akkor jön a Netflix... Amúgy jól elvagyok Berlinben és odahaza, Zamárdiban, arról nem szólva, hogy hétvégente három mérkőzés közül választhatok: ha Palkót szeretném látni, Fehérvárra megyek, ha Marcit vagy Bencét, Hertha-meccsre. S itt van még nekünk, ugyebár, Teddy, a kis maltipoónk. Okos, értelmes, és egész nap rohan utánunk, hogy ne maradjon le semmiről...

– Egyáltalán nem hiányzik a kispad?
– Nem! Amikor korábban egy évet pihentem, akkor sem akarta elhinni nekem senki, hogy jól érzem magam a bőrömben, holott így volt. S így van most is. Tudja, milyen sokat jelent, hogy stressz­mentesen élem az életem?! Azt nem jelentem ki, hogy soha többé nem leszek edző, de amíg az agyam nem kattan át, addig felesleges erről beszélni. Egyelőre azonban nem érzem azt, hogy de jó lenne holnap reggel edzést tartani.

– Úgy tudom, ajánlatokból nem volt hiány.
– Kaptam egyet-kettőt, az egyik helyről éppenséggel akkora összeget kínáltak, amekkorát korábban még leírva sem láttam... Rengeteg pénz ajánlottak, csakhogy én sohasem a pénzért dolgoztam. Ha nem érzem, hogy meg akarom csinálni, nem vállalom el, ennyi. Ha jönne egy hívás, amely megmozgatna, bizonyára elgondolkodnék, de még nem jött. Nem mintha ezen görcsölnék. Azon már inkább, hogyan nyírom le a sövény tetejét...

– A Bundesligából is keresték?
– Tavaly, nem sokkal azután, hogy eljöttem a Herthától, kaptam két komoly ajánlatot, akkor úgy voltam vele, a nyáron visszatérhetünk rá. A nyáron viszont nem hívtak. Gond ezzel sincs, ez is benne van a pakliban. Az is megtörténhet, hogy már nem leszek többé edző – amúgy is azt terveztem, hogy ötvenévesen visszavonulok, legfeljebb ez most kicsit előrébb jön... –, de ha úgy alakul, hogy valamit elvállalok, tényleg azt szeretném érezni, hogy erre a munkára vágytam, ezt akarom! Ez lehet a Bundesligában, de lehet máshol is.

– Akár Magyarországon is?
– Akár. Mondjuk, Siófokon. Az úgyis közel van Zamárdihoz.

– Egyszer mintha Lőw Zsolt is mondta volna, hogy idővel edzősködne Siófokon...
– Áh, az neki túl messze van Fonyódtól! Én biciklivel is át tudok tekerni, ha úgy adódik. De tudja, mit, a Zamárdi SE is jó nekem. A csapat ugyan jelen pillanatban a megyei bajnokságban szerepel, ám nézzük a jó oldalát: onnan csak felfelé vezet az út. A lényeg úgyis az, hogy legyen egy hangulatos hely, ahol egy tál pörkölt és lágy zene mellett azon melegében kiértékelhetjük a látottakat.