Edzősors: Nehéz tervezni, amíg perben állok a Herthával – Petry

– Miért éppen a labdarúgást választotta?
– Gyerekként több sportágat kipróbáltam, többek között a vívást és az úszást is, akkoriban még sok toborzót tartottak a klubok. Az Újpestnél is próbálkoztam, ott nem feleltem meg, aztán nyolcévesen a földalatti egyik plakátján olvastuk, hogy a BVSC toborzót tart. A nyári tábor vezetője Farkas József volt, aki annak idején több tehetséget is kiszúrt. A tábor végén közölte a szüleimmel, hogy a fiúcskának nincs sok esélye, mert csak álldogál elöl, és nem is nagyon érdekli a játék. Szerencsére megengedte, hogy a délutáni edzésre még visszamenjek, akkor beállított a kapuba. Már több mint negyvenöt éve történt, de a mai napig emlékszem: elcsavarták a szabadrúgást a sorfal felett, én pedig egy keresztlépés után ösztönösen elvetődtem a labdára, és végül egy kapusmozdulathoz hasonló ugrás kerekedett ki belőle. Minden így kezdődött.

– Mi van, ha a labda elakad a sorfalban?
– Előbb-utóbb akkor is a futballban kötök ki. Ha nem a BVSC-ben, akkor máshol, de újra megpróbáltam volna, és vélhetően valahol felfedezik, hogy nem mezőnyjátékosként, hanem kapusként kell elindulnom.

– Otthon milyen neveltetést kapott?
– Keresztény értékekre épülő nevelést kaptam. Édesanyám volt az anyaoroszlán, aki vigyázott ránk a bátyámmal. Több szeretetet nem is kaphattunk volna tőle, édesapám pedig próbálta belénk nevelni azokat az értékeket, amelyekre később támaszkodhattunk az életben. A szüleimnek az átkos rendszerben is volt annyi tartásuk, hogy sohasem léptek be a pártba, ezzel együtt politikamentes nevelést kaptunk. A keresztény értékek adták a mércét, de itt sem a külsőségek számítottak, hanem a belső tartalom. Nem akarok pátoszosan beszélni, én is voltam elsőáldozó, de a futballedzések után gyakran elaludtam az oktatáson. A gyerekként kapott értékek viszont végigkísérték az eddigi ötvenöt évemet, és felnőttként is ezek mutatnak irányt.

– A futballra visszakanyarodva: gyerekként csak élvezni akarta a játékot, vagy már akkor külföldi karrierről álmodott?
– Ha belefogtam valamibe, nem tudtam megelégedni a középszerűséggel. Ezt nehéz olyannak elmagyarázni, aki jól érzi magát az állóvízben, de nekem ez mindig visszatetsző volt. Atyám is azt mondta, mindig dolgozz többet, mint az átlag, mert akkor tudsz az átlag fölé kerülni. Akkor még a magyar élvonalba kerülésért is nagy konkurenciaharc zajlott. Miután megnőtt a külföldre szerződés esélye, egyből beindult a fantáziám, és amikor azt éreztem, hogy kinőttem az NB I-et, a légiósélet volt a cél.

– Kereknek érzi a pályafutását?
– Maximálisan. Amikor befejeztem, nem így éreztem, akkor az járt a fejemben, hogy több volt ebben a karrierben. A Feyenoorddal védhettem volna a Bajnokok Ligájában, lehetett volna kétszer ennyi válogatott meccsem, de idővel megváltozik a siker interpretációja. Büszkeséggel tölt el, hogy több nagyszerű klub játékosa lehettem, számos értékes emberrel alakítottam ki barátságot, és méltón képviseltem a hazámat. Sok olyan tapasztalatot szereztem, amelyeket később apaként, férjként vagy edzőként hasznosíthattam, úgyhogy nincs bennem hiányérzet.

– Eljátszott a gondolattal, hogy mi lett volna, ha később születik?
– Ebbe nem gondoltam bele, a türelmetlen döntéseimen többet rágódtam. Végső soron emiatt nem tudtam feltenni az i-re a pontot. A Honvédot akkor hagytam ott, amikor bajnok lett, pedig ha védhetek a Sampdoria elleni BEK-meccsen, talán mi jutunk tovább. Ezt követően Belgiumba szerződtem, négy évet töltöttem ott, és ha ott maradok még egy évet, „futballbelgává” válok, így nem számítottam volna EU-n kívüli játékosnak, így bármelyik európai országba elszerződhettem volna. Ehhez képest kapkodtam, és inkább Törökországba igazoltam. A Feyenoordhoz négy évre írtam alá, de egy év után távoztam, pedig ha türelmes vagyok, talán bekerülök a kezdőbe, miután Jerzy Dudek eligazolt. A felelősség az enyém, elvégre a végső döntést mindig én mondtam ki. Lehettem volna türelmesebb, okosabb. Azt viszont nem bánom, hogy olyan világba születtem, ahol keményen meg kellett harcolni a konkurenciával.

– A belga, a holland, a német és a török kultúra közül melyik áll önhöz a legközelebb?
– Belgiumban olyan kultúrába csöppentem, amelyben az emberek szorgalmas és becsületes munkával nagyon jó életszínvonalat teremtenek maguknak. Ezzel az értékrenddel tudtam azonosulni, úgy éreztem, belecsöppentem abba a világba, ahová mindig vágytam. Törökország más világ volt, amennyire akkor láttam, egyik óráról a másikra éltek az emberek. Ezek után visszakerültem Belgiumba, majd Hollandiába, a német mentalitásban pedig a precizitás és a minőségre törekvés fogott meg. Ezt a mai napig csodálom a németekben, de már azt is tudom, hogy nem kellett volna annyira görcsösen törekedni a maximalizmusra, sokszor ez őrölt fel. Szerencsére kapusedzőként, illetve a gyereknevelésben erre már tudatosan figyeltem.

– Amíg Németországban dolgozott, több ajánlatot is kapott Magyarországról. Miért maradt el a hazatérés?
– Az volt a célom, hogy a Bundesligában is olyan nevet szerezzek magamnak, amelyre büszke lehetek, és a környezetem is büszke lehet rám. Ha Lengyelországban lenne a legjobb futball, az lenne a cél, hogy ott bizonyítsak. A szakmai kihívás mindig az első helyen állt, ezért nem fontolgattam soha, hogy Magyarországon dolgozzak.

– Sosem motiválta, hogy a külföldön felhalmozott tudást Magyarországon kamatoztassa?
– Amikor a magyar válogatott kapusedzőjeként ténykedtem, mindig szívesen jöttem haza, de nem lett volna nyugodt a lelkem, ha tudom, hogy a Bundesligában dolgozhatok, mégis visszaköltözöm Magyarországra. Tizenkét évig voltam kapusedző a Bundesligában, a hat berlini év alatt a Kicker osztályzatai alapján mindig a kapus volt a Hertha legjobbja, de ha jönne egy másik kihívás, minden bizonnyal megfontolnám. Ugyanakkor amíg a Herthával folyamatban van a bírósági ügyem, addig nehéz tervezni.

– A Magyar Nemzetben megjelent interjú miatt, amelyben a berlini klub értékrendjével ellentétes gondolatokat fogalmazott meg a bevándorláspolitikáról, már nem dolgozhat a Herthánál. Haragszik a berliniekre?
– Hat éven keresztül egymás iránti nagy szakmai és emberi megbecsüléssel dolgoztunk együtt, ezért senkire sem tudok haragudni. Én azt szeretném elérni, hogy a kereszténydemokrata Európában a konzervatív vélemény ugyanúgy elfogadható legyen, mint a liberális.

– Ha a tárgyalás miatt nem nyilatkozhat az ügyről, akkor egy elvi kérdést engedjen meg. Jó, ha az ember mindig vállalja a véleményét, vagy ha tehetné, ön is visszaforgatná az idő kerekét?
– Talán fogalmazhattam volna diplomatikusabban, de mindenkivel megesik, hogy ha valamivel nem ért egyet, azzal kapcsolatban olykor sarkosabban, a kelleténél több érzelemmel fogalmazza meg a véleményét. Nem tekerném vissza az időt, mert azt gondolom, hogy kétezerhuszonegyben Európában a véleménynyilvánítás szabadsága engem ugyanúgy megillet, mint bárki mást.

– Nem tart attól, hogy a történtek után a közvélemény megbélyegzi Németországban?
– Legfeljebb olyan ember próbálhatja rám sütni ezt a bélyeget, aki sosem dolgozott még együtt más származású vagy vallású kollégával, vagy aki nem ismeri a pályafutásomat. A karrierem alatt futballoztam együtt homoszexuálissal, muszlimmal, zsidóval, színes bőrű és ázsiai játékossal is, és sosem volt semmi probléma köztünk. Aki ezek után engem vádol kirekesztő szemlélettel, az nevetségessé teszi magát. A futballközegben toleránsnak kell lenni, és ha nem vagy az, a közeg nagyon hamar kidob magából. Az életutam azt mutatja, hogy bennem mindig megvolt ez a tolerancia a másság iránt.

– Mi ad erőt a nehéz pillanatokban?
– Az embert érik pofonok az életben, de eddig mindig sikerült kikecmeregni a kellemetlen helyzetekből. Mindig talpra álltam, és a meggyőződésemet sem akarom megváltoztatni. Hiszem, hogy a véleményünk miatt sosem szabad szégyenkeznünk.