Egy olasz család mindennapjai – Marco Rossiék pozzuoli otthonában jártunk

Ha a futball szeretetét nagyapjától, a negyvenes évek olasz csodacsapatáért, az Egri-Erbstein Ernő vezette Grande Torinóért és a Puskás-féle magyar válogatottért egyaránt lelkesedő Ginótól tanulta el Marco Rossi, a munka becsületét bizonyosan édesapjától, Vittoriótól. A torinói gumigyárban évtizedeket végigdolgozó, a háromgyerekes család fenntartása érdekében a rendes műszak után másodállást vállaló férfi példája akkor is mély nyomot hagyott a futballedzői pályát választó fiában, ha gyermekként leginkább éppen otthoni hiánya révén tapasztalta a szülő áldozatát. Minden reggel hat óra ötvenöt perckor lépett ki az ajtón, a gumigyárba menet elkísérte az iskolába Marcót, aki sokszor úgy feküdt le esténként, hogy édesapja még mindig nem ért haza a munkából. Aztán sajnos az egészségtelen munkakörülmények, a tüdőbe lerakódó gumipor felőrölte Vittorio egészségét, felesége, Gianna és három fia, Massimo, Marco és Luigi néhány éve búcsúzott el tőle. Emléke azonban megmaradt, és aki a Rossi család életébe betekintést nyer, meggyőződhet arról, hogy a hivatástudat, az önfegyelem, a felelősségérzés itt nemzedékről nemzedékre száll.

Simone Rossi, Marco és Mariella 26 éves fia a neves nápolyi vízilabdacsapat, a Posillipo játékosa. Környezetében megbízható, jellemes fiatalembernek tartják, vidám, derűs alkat. Közgazdaságtant hallgat a nápolyi egyetemen, kenyerét azonban a vízben keresi, mégpedig kemény küzdelemmel, az Európa-hírű klub bivalyerős bekkjeként. Bresciában született, labdarúgó édesapja akkori állomáshelyén, és gyermekként először maga is a futballal próbálkozott. Bármily furcsán hangzik, apai tanácsra váltott aztán sportágat, Marco Rossi tapintatosan úgy mondja, fia vízben megmutatkozó sebessége a szárazföldön nem érvényesült.

Futballistakarrier félredobva

„Gyakran évődöm apámmal, mondom neki, mekkora hibát követett el, hogy meggátolta egy fényes futballtehetség kibontakozását” – mosolyog Simone a délelőtti edzés előtt, tudván persze, hogy a Posillipo vízilabdacsapatánál a legjobb helyen van. Szó szerint, hiszen a legdrágább nápolyi lakónegyed, a Földközi-tenger fölé magasodó, kastélyszerű elegáns villáival pompás látványt nyújtó Posillipo tengerpartján sportolni önmagában élményszámba megy, a gazdag hagyományaira büszke, sporttevékenysége mellett kulturális és zenei programokat kínáló, előkelő társasági találkozóhelynek számító egyesületben meg különösen.

Egyszerű vízilabdatréningre érkeztünk, ehhez képest fogadásunkra Luigi Massimo Esposito klubtanácsos siet a kapuhoz, és miközben körbekalauzol minket az ezüsttrófeákkal díszített, bársonykanapékkal, antik ülőkékkel berendezett, újságolvasó sarkokat kínáló klubhelyiségeken, méltatja a Nápolyban megfordult magyar vízilabdázókat, kiváltképpen Kásás Tamást és Kiss Gergőt, akit elmondása szerint saját fiaként segített, támogatott. Még a nagy tiszteletben álló Vincenzo Semeraro elnöki szobájába is bevezet házigazdánk, bemutat minket a presidentének, és rövid beszédben mond köszönetet a Nemzeti Sport érdeklődéséért. A finom modorú urak társasága és az arisztokratikus hangulatú hallok után a pólósok csarnokába lépve hamar visszatérünk a sport zajos közegébe, a medencéből kicsapó hullámok közül egyik-másik megkóstolja a cipőnket is.

Kávézásból séta, sétából esküvő lett

A rangos sportklubot és a sziklába vájt posillipói palazzókat hátrahagyva Pozzuoli felé vesszük az irányt. Simonétól láthatóan nem idegen a vezetési manővereikben Maradona cseleit utánzó nápolyi sofőrök stílusa, és miután az utolsó angol védőt és Juventus-hátvédet is elfektettük, befordulunk a Rossi család utcájába. Meleg hangulatú lakás fogad bennünket az éppen tatarozás alatt álló lakóépület első emeletén. Az előszobát Mariella kézzel festett faragványai díszítik, és néhány régi fénykép, köztük egy meghitt jelenetet ábrázoló fotó a kilencvenes évek elejéről az egymást gyengéden átkaroló fiatal házasokról.

„Marcóval 1987 februárja óta ismerjük egymást – mondja románcuk kezdetéről a szövetségi kapitány felesége. – A helyi utazási iroda beosztottjaként egy alkalommal én állítottam ki a jegyét a repülőjáratra, amellyel hazarepült Torinóba. Korábban sohasem láttuk egymást. Úgy meséli mindig, a nézésem ragadta meg, a tekintetembe szeretett bele. Egy héttel később már váltottunk néhány szót, egyre jobban érdeklődtünk egymás iránt, aztán elmentünk kávézni, a kávézásból vacsora lett, a vacsorából séta, egy hónap sem telt el, és elkezdődött a kapcsolatunk. Két és fél év után úgy éreztük, szeretnénk együtt élni, eldöntöttük, összeházasodunk. Azóta mindig őt követem, lemondtam szakmai ambícióimról, a költözések miatt nem is tehettem volna másként. Főállásban Marco Rossi felesége lettem, majd a gyerekek édesanyja. A család került életem középpontjába, azon voltam, hogy megkönnyítsem Marco munkáját, hogy átveszem tőle a családi ügyek felelősségét. Jövőre leszünk harmincéves házasok, ennyi év után elmondhatom, boldog vagyok, még akkor is, ha nem bontakoztathattam ki szakmai terveimet. De látni a családot és a két szép gyermeket, ahogy felnőnek, ahogy élik az életüket, nekem teljes elégedettséget ad.”

Itthon van Rossiék 22 éves lánya, Gaia is, aki a nápolyi egyetemen tanul kommunikációelméletet, ám az életvidám, talpraesett diákon rögtön meglátszik, nemcsak elméletben, gyakorlatban is szívesen nyit az emberek felé. Korábban capoeirázott és kick-boxozott, ma már a sportot főként a konditerembe járás jelenti neki, és persze a szurkolás a magyar válogatottért, de leginkább a szövetségi kapitányáért.

„Sokszor én is meglepődöm, mennyire más arcát mutatja a pálya mellett – árulja el édesapjáról. – Az életben csendes, nyugodt, melegszívű, a kispad mellett azonban nagyon intenzíven éli meg az érzelmeit, időnként alig ismerek rá. Közel áll hozzám alkatilag, könnyen megtaláljuk a közös hangot, még akkor is, ha nehéz ilyen távol lenni tőle. Tudom, hogy szövetségi kapitánynak lenni fontos és rangos szerep. Örömmel és büszkeséggel töltött el, amikor megtudtuk a kinevezését, hiszen ez édesapám személyes sikere is, sokévnyi munka és áldozat gyümölcse.”

Tisztaság, egyszerűség és sebezhetőség

Együtt nézzük a nappaliban a Napoli aktuális meccsét. Amíg Gaia a háttérben tanul, Mariella időnként székéből felpattanva vitatkozik a bíróval, Marco és Simone többnyire néma figyelemmel követi az eseményeket, csak nagy ritkán tesz egy-egy szűkszavú megjegyzést némely ötletes átadást vagy éppen eladott labdát látva. Érdeklődésünkre a családfő leplezetlen elégedettséggel beszél fia futball iránti érzékenységéről, a játékot olvasó és értelmező képességéről, mint fogalmaz, jobban ért a labdarúgáshoz, mint amennyire ő a vízilabdához.

Apával és fiúval másnap, pozzuoli látogatásunk búcsúnapján a városka egy nyugodt kávézójában találkozunk, azon a téren, amelyen ma is működik az egykor Mariellát alkalmazó utazási iroda. Egymásról kérdezzük őket, és a kettejük közötti harmóniát mutatja, nem esik nehezükre az őszinte beszéd.

„Édesapám mindig is igazodási pont volt számomra, ösztönzést jelentett a példája – mondja Simone. – Úgy nőttem fel, hogy a tőle kapott értékekre bátran alapozhattam személyes életemben és sportolóként is. Támaszt adott. A tőle látott áldozatkészség, eltökéltség, a munka tisztelete meghatározta felnőtté válásomat. Jobb apát nem is kívánhattam. Gondoskodott róla, hogy sose szenvedjek hiányt semmiben. És ezt nem csak azért mondom, mert itt ül mellettem.”

Bár mindketten napszemüveget viselnek, nem nehéz észrevenni, az édesapa tekintete elfátyolosodik.

„Mindig nehéz beszélnem a saját gyermekeimről – próbálja leküzdeni megindultságát. – Nem volt zökkenőmentes Simone születése, problémák léptek fel, szenvedett. Aztán nagyon élénk, egészséges kisgyerek lett belőle. És ahogy növekedett, már azzal sok örömet szerzett nekünk, hogy ügyes, eszes fiúként minden téren tökéletesen megállta a helyét, beszéljünk akár sportról, akár iskoláról. Édesanyjával időnként attól félünk, hogy talán kicsit túlságosan is jó srác, legalábbis ha arra gondolunk, hogy az értékeket, amelyeket tőlünk kapott, a mai társadalom nem mindig méltányolja. Emiatt ő és a húga is ki van téve annak, hogy küzdenie, szenvednie kell. Tiszták, egyszerűek, mindennap azon fáradoznak, hogy a legjobbat hozzák ki magukból.”

És ha este nem tér haza hozzájuk édesapjuk, akkor is biztosak lehetnek abban, ő is ugyanerre törekszik. Makacs nyomot hagyott a gumigyár levegője…