„Ez a holland csapat magyarul játszott"

Történetünket úgy hagytuk abba 22 évvel korábban, hogy Lázár Gyula, az 1938-as vb-ezüstérmes magyar csapat tekintélyes, 49-szeres válogatott balfedezete a hollandoktól elszenvedett meglepő vereség tanulságát ekképp foglalta össze: ideje áttérnünk a modern futballra.

Az áttérés kétségkívül megtörtént, az ötvenes évek első felében az egész világ az újító és eredményes magyar válogatott játékát csodálta, és időközben hiába hullott szét az Aranycsapat, az akkor már „nagyhírűként" bemutatott hollandok elleni 1961. tavaszi vb-selejtezőt a mieink várták győzelmi eséllyel.

Nem is kellett csalódni a fiúkban, simán győztek, ami mellesleg politikus tett volt a részükről, hiszen az ország a „nemzetközi munkásmozgalom harci seregszemléje", azaz május elseje megünneplésére készült. A nyomdában betördelve várta a meccs lefújását a másnapi Népsport „Diadalmas május" című vezércikke is – ebbe a díszletbe tökéletesen illett az eredmény: Magyarország–Hollandia 3:0.

„A siker nagyszerű csapatjáték és kimagasló egyéni teljesítmények eredményeképp jött létre" – fogalmazott a sportlap, kérlelhetetlenül megjegyezve, hogy „számítottunk a régóta esedékes formajavulásra".

No igen, bár a csapat négyes győzelmi szériával érkezett Rotterdamba, két héttel korábban csak 2:0-ra győzte le az NDK-t, ami nem adott okot az ünneplésre. „Biztos győzelem – több hibával", értékelt szikáran a Népsport. Na de most!

„A magyar csapat az első félidőben nemcsak elérte, hanem annak egyes szakaszaiban alaposan túl is szárnyalta az 1950-es évek legjobb teljesítményét is" – áradozott a sportlap.

Barcs Sándor MLSZ-elnök ekképp fogalmazott: a második félidő „bizonyos fokig intő jel", hiszen csatáraink elfáradtak, ám ennek következtében legalább „védelmünk játéka még magasabb szintre emelkedett".

A tudósítás megjegyzi, hogy „Hollandiában labdarúgó-mérkőzés iránt ekkora érdeklődés még sohasem volt", és hogy a 65 ezres publikum tapsviharban részesítette a magyar csapatot.

A visszavágóra már a chilei világbajnokság résztvevőjeként készülődött a magyar csapat, a hollandok szakvezetője, a temesvári születésű Schwartz Elek már a mérkőzés előtt gratulált: „Mondtam, hogy kár az idegeskedésért..."

Vajon sikerül-e felpörögni e tét nélküli meccsre? Grosics Gyula így vélekedett: „Óriási szépséghiba lenne, ha a mi részünkről valami gikszer csúszna a játékba, illetve az eredménybe. A nyugodt légkört figyelembe véve én szép, formás játékot várok."

A „szép, formás játékkal" nem is volt gond, csakhogy abban partnerére akadt az esélyesebb magyar csapat – a másnapi lapszámban Grosics bosszankodott is, hogy tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érezte magát a hollandok kevés, ám annál eredményesebb akciójánál.

„A csapat hátsó alakzatai régen játszottak olyan gyengén, mint a mai mérkőzésen" – adott szakmai hátteret kapusa rosszkedvének Baróti Lajos szövetségi kapitány.

A produkció a szaksajtót sem kápráztatta el. „Nagyon meg kellett küzdenünk a döntetlenért" – írta címlapján a Népsport, amely szigorúnak mutatkozott szakmai értékelésében is:

„Csak kétszer húsz percen át játszott jól a magyar csapat..., nincs kiemelendő teljesítmény a magyar csapatban."

A lap a csoport végeredményét, a magyarok elsőségét rögzítő tabella feletti címében lesújtóan szembesíti a játékosokat előző napi „tettük" következményével:

„Csak 87 százalékosan sikerült".

Vagyis a lehetséges nyolcból csupán hét pontot szereztünk az amúgy a világbajnoki részvétel kivívásával lezáruló selejtezőkön...

A mérkőzés legfőbb tanulságát ekképp foglalta össze a másnapi szerkesztőségi cikk: „A mieink hajlamosak az ellenfél játékerejének lebecsülésére, pedig rendszerint a kisebb tudásúnak hitt versenytársaktól is tanulni lehet. A hollandoktól például azt: hogyan kell a csapatjáték, az eredményesség érdekében egyszerű felfogásban, hasznosan, fegyelmezetten játszani."

Egy boldog magyar mindazonáltal akadt a Népstadionban, méghozzá a meccs előtt megjelenő lapszámok egyikében E. Schwartznak „álcázott" Schwartz Elek holland szövetségi kapitány. Szavai jól illusztrálják, hogy az akkori holland válogatott számára mekkora dicsőség volt a budapesti 3:3.

„Megmutathattuk, hogy mi is tudunk futballozni... Nagyon boldog voltam, amikor a budapesti közönség egy-egy jól sikerült akciónkat megtapsolta" – mondta a francia állampolgárságú, de akkoriban már jó ideje Hollandiában élő szakember, aki a tavaszi mérkőzésen még elismerte: „A magyarok mindenben felülmúlták a mi együttesünket."

A Népsport, hogy a magyar közvélemény döntetlen feletti tanácstalanságát legalább részben eloszlassa, vigasztalásul idézte azt is, mi melengette meg a legjobban Schwartz szívét. Hát az, amikor a lefújás utáni kavarodásban valaki odavetette neki:

„Elek, ez a holland csapat magyarul játszott."

Bizony, bár régi dicsőségünk megfakult kissé, Hollandiában továbbra is nagy tiszteletnek örvendtünk, és a következő holland–magyarig eltelt öt esztendő tovább edzette önbizalmunkat. Mert amíg mi az időszak két világbajnokságán negyeddöntőbe jutottunk – 1966-ban a brazilok legyőzésével az egész világot elkápráztattuk –, a hollandok a részvételt sem tudták kivívni.

Nem véletlenül mondta hát Illovszky Rudolf magyar szövetségi kapitány az 1966. szeptemberi rotterdami mérkőzés előtt:

„Még idegen környezetben is érvényesülni kell a nagyobb tudásnak. Nyugodt vagyok, és győzelmet várok."

A Népsport tudósítója ugyanakkor óvatosan emlékeztetett arra, hogy a hollandok kapitánya, Georg Kessler „a Herberger-iskola tanítványa, energikus, kemény kezű edző" – a (nyugat)német Sepp Herbergert az 1954-ben elveszített vb-döntő óta egyetlen magyar futballrajongónak sem kellett bemutatni –, továbbá, hogy az ellenfél soraiban ott készülődik „Cruyff, a jövő nagy ígérete".

„A hollandok változatlanul derűlátók" – összegzett címében a Népsport, és a figyelmeztetés megalapozottnak bizonyult. Cruyff góllal mutatkozott be a válogatottban, a magyarok – Kessler vb-megfigyeléseinek megfelelően – sok helyzetet elpuskáztak, és a vége újra csak nehezen kiharcolt döntetlen lett.

„Többet támadtunk, de sok helyzetünk kihasználatlan maradt" – ez volt a sportlap másnapi főcíme. Miközben a pontvesztés ellenére Illovszky kapitány nem mérgelődött különösebben („Elégedett vagyok a csapat küzdőszellemével, helyzeteink és a második félidő játéka alapján nyernünk kellett volna"), a Népsport kritikusan fogalmazott. Az első félidőről például így:

„Valahogy úgy festett ebben az időszakban, mintha egy száguldó gyorsvonat kelt volna versenyre egy kerékpárossal." A félreértések elkerülése végett: nem a hollandok voltak a kerékpárosok. A szakíró Németh Gyula rosszallón megjegyezte, hogy Albert Flórián közepes teljesítménnyel is a csapat legjobbja tudott lenni – majd a mérkőzés tanulságain morfondírozva ekképp fogalmazott:

„Rotterdamban a késő éjszakai órákban arról is szó esett, hogy milyen játékerőt képviselnek a hollandok? Érdekes: akadtak olyanok, akik a 2:2 után is váltig erősítgették, hogy a holland válogatott ereje csak közepes szinten mozog, s azt hajtogatták, hogy a mi csapatunk sokkal jobb. Nekünk az a véleményünk, hogy a hollandok sokat fejlődtek, mi pedig helytelenül tesszük, ha a brazilok elleni pompás győzelem fényében sütkérezve nem támasztunk önmagunkkal szemben nagyobb igényeket."

A rotterdami utáni négy mérkőzését megnyerte a válogatott, mégis kissé idegesen készülődött a visszavágóra. A játékosok a Népsporton keresztül üzenték: „Jó lenne, ha a közönség nem becsülné le a hollandokat, s lelkesen buzdítaná a magyar csapatot. Olyan időszakban is, amikor esetleg kevésbé megy a játék."

A mérkőzést felvezető írások egyikében még az is nyomdafestéket látott, hogy a játékosok szerint „idegenben jobb, mert nem az anyanyelvén szidják" az embert.

Tehát nemcsak a hollandok játékerejének megítélése volt változóban, hanem a sportág hazai szereplőié is (pedig a nevezetes marseille-i csapásig még két és fél esztendőnek kellett eltelnie). Egy szó mint száz, legyőztük a későbbi háromszoros aranylabdás Cruyff nélkül érkező hollandokat, de nagyon megdolgoztunk érte.

„Megvallom őszintén, nagyon tartottam a holland csapattól. Hogy az előérzetem nem volt alaptalan, arról mindenki meggyőződhetett" – mondta a jó fél évvel korábban még magabiztos Illovszky kapitány, és a Népsport is nagyra értékelte az eredményt.

„Jobb első félidei játékával megérdemelten győzött a magyar válogatott" – volt olvasható a címlapon, míg a belső értékelés vezérgondolata ez volt:

„Végig odaadóan, nagy becsvággyal küzdött a magyar csapat, de csak az első félidőben játszott igazán jól."

A hollandok nehezen élték meg a vereséget, a hajrában keménységük nemegyszer durváskodásba csapott át, s a beszámoló szerint a lefújást követően Kessler szövetségi kapitány „nagy prédikációt" tartott az öltözőben.

A szakember kifejtette, legalább a döntetlent megérdemelték volna, majd hozzátette: a látottak alapján biztosra veszi, hogy a következő meccsükön – nekünk is szívességet téve – legyőzik az NDK-t. És ezt is mondta tanítványairól:

„Védelmünk lényegesen jobban játszott, mint legutóbb Lipcsében. Ha így fejlődnek, fel tudnak nőni az európai élvonalhoz."

Kesslerből a próféta szólt. Egyfelől akkor valóban legyőzték az NDK-t, másfelől mire a magyar és a holland válogatott legközelebb szembekerült egymással, az oranje megjárt két világbajnoki döntőt (1974, 1978), és immár ugyanúgy kétszeres ezüstérmesnek, a futballstratégia megújítójának mondhatta magát, mint a mi csapatunk.

Hollandia olyannyira felnőtt az európai élvonalhoz, hogy a magyarok elleni mérkőzést – soraiban Ruud Gullittal, Marco van Bastennel és Frank Rijkaarddal, a majdani 1988-as Eb-győztes csapat alapembereivel – egyértelmű esélyesként várta.

A megelőző csata óta eltelt 17 évben a magyar labdarúgás sokat veszített a tekintélyéből, a két vb-részvétel (1978, 1982) keserű szájízt hagyott a többhöz szokott szurkolókban. Az 1986-os vb selejtezője viszont jól kezdődött (vert helyzetből 3–1-re legyőztük Ausztriát), és Mezey György szövetségi kapitány derűlátón várta a folytatást:

„Nem győzöm hangoztatni, hogy (a hollandok) nagyon erősek, de csak két év múlva lesznek a csúcson, ezért ma nem legyőzhetetlenek – idézte a Népsport a szakembert a meccs előtt. – Ha a magyar játékosok levetkőzik a gátlásaikat, és merik azt játszani, amire már képesek, akkor nem fogunk pont nélkül maradni."

A szövetségi kapitány bátor szavai nem győzték meg teljes mértékben a Népsport szerkesztőségét, hiszen a meccsnapi szám szalagcíme csak idáig merészkedett: „A pontszerzés bravúrnak számítana Rotterdamban".

A lap egyúttal megállapította, hogy a holland táborban „nagy a derűlátás", noha Kees Rijvers szövetségi kapitánynak csak a meccs közeledtével sikerült „tűzszünetet" kötnie a nagy klubokkal, amelyek rendszerint nem bocsátották időben a rendelkezésére a válogatott játékosokat.

Most minden olajozottan működött, ez is okot adott a derűlátásra. A történtek ismeretében azonban alaptalan volt az optimizmus.

„Kitűnő csapatjátékkal – diadal!". Ahhoz képest, hogy válogatottunk utóbbi harminc évének egyik legnagyobb sikerét kiáltotta világgá, meglehetősen visszafogott volt a Népsport másnapi címlapja. (Persze e szép diadal pillanataiban ki láthatta volna előre a következő évtizedek keserveit, ki nem remélt volna még nagyobb sikereket?)

„A jobb taktikai felkészültség döntött" – ez volt a belső szakmai értékelés címe. Az ekképp megdicsért hadvezér, Mezey György első szavai a csodálatos estét megelőző évek sikertelenségére is utaltak:

„Nagyon nagyra értékelem, hogy a játékosaink a mélypontról ilyen gyorsan magasra tudták emelni a magyar labdarúgás nemzetközi tekintélyét" – mondta a szakvezető. Kollégája, Rijvers e szavakkal búcsúzott a kapitányi széktől: „A mieink közül néhányan egyénieskedni próbáltak, azt hitték, ezen az estén ez is elég lesz. Igen nagy árat fizettünk a túlzott önbizalomért."

Bennünket a hollandok táborában kibontakozó utódlási harc már nem nagyon foglalkoztatott, a meccs leginkább úgy maradt meg emlékezetünkben, ahogyan a másnapi Népsport jellemezte: „Nagy lépés Mexikó felé".