Fél év ment a levesbe, de Rossival visszatért a remény

Három győzelem, két döntetlen, öt vereség.

Ja, és egy kapitányváltás.

Röviden ez a magyar labdarúgó-válogatott 2018-as mérlege.

Nemzeti ügyről lévén szó (mondjon bárki bármit, a válogatott szereplése mindig az) természetesen három mondattal nem lehet elintézni ezt az évet, még akkor sem, ha nyilvánvalóan volt már jobb, és remélhetőleg lesz is.

Bár sokan szívesen elfelejtenék, emlékezzünk meg arról, hogy 2018-nak még Georges Leekens irányításával vágott neki a csapat. A belga szakvezető már 2017 novemberében megkapta a lehetőséget, hogy a Luxemburg és a Costa Rica elleni felkészülési mérkőzésen megfigyelőként tartózkodjon az együttes mellett – a Magyar Labdarúgó-szövetség hiába nevezte ki október végén a válogatott élére, felelősséggel még nem tartozott érte, a nagyhercegségben elszenvedett megalázó vereségért Szélesi Zoltán megbízott kapitány vitte el a balhét.

Ez év márciusától azonban már nem volt kibúvó. Addig a fényes jövőt sejtető nyilatkozataival, elegáns fellépésével és kedves sztorijaival sokakat elbűvölt a joviális nagypapa benyomását keltő – akkor még – 68 esztendős szakember, ám amikor eljött az igazság pillanata, vagyis a játékvezető jelet adott a kezdésre, csakhamar kiderült, nem ő lesz a magyar futball megváltója. Szokták mondani, a fociban minden szép és jó, csak meccs ne lenne – nos, ez Georges Leekens esetében hatványozottan igaz volt. Nem vitás, évekkel vagy inkább évtizedekkel ezelőtt kiválóan értette a szakmáját, de hogy eljárt felette az idő, mi sem bizonyítja jobban, mint az egyik sokat látott – nem mellesleg sokat bizonyító! – légiósunk megállapítása: „A Leekensszel töltött egy hétből könyvet lehetne írni, amely arról szólna, mit nem szabad a futballban csinálni.”

A Kazahsztán elleni kínos kudarc után a kapitánynak még volt lehetősége a javításra, de nem élt vele. A maga módján ugyan próbált változtatni, nem járt sikerrel. A neki jutó négy mérkőzésen három felállásban küldte pályára a csapatot, döntetlent egyedül a Fehéroroszország elleni 1–4–1–4–1-es hadrendje ért, bár aki látta a találkozót, tanúsíthatja: nem ennek, hanem a bravúrt bravúrra halmozó Gulácsi Péternek köszönhető, hogy Georges Leekens végül nem négy vereséggel a háta mögött intett búcsút Magyarországnak. Az idő tájt kilátástalannak tűnt a válogatott játéka, ugyanakkor ne legyünk igazságtalanok: a futballistáknak is volt szerepük a kapitány bukásában. Edző és csapat nem találta meg a közös hangot, a legnagyobb jóindulattal sem írhattuk volna le, hogy a labdarúgók tűzbe mentek a belga edzőért.

A magát csúnyán megégető tréner mindazonáltal nem győzte hangsúlyozni, némi időre van szüksége ahhoz, hogy ha nem is világverő, de jó csapatot formáljon a válogatottból, a mérkőzésről mérkőzésre fogyó türelem azonban júniusban, az ausztrálok elleni vereség után végérvényesen elfogyott, az MLSZ elnöke, Csányi Sándor is belátta, hiba volt szerződtetni. Az eredmények nemhogy elmaradtak, messze alulmúlták a várakozást (holott nem volt túl magasan a léc), előrelépésnek nyoma sem volt (sőt!), ráadásul a 2016-os Európa-bajnokság előtt, alatt és után tapasztalt szurkolói szenvedély és bizalom is odalett. A szakember – noha Gulácsi Pétert, Kleinheisler Lászlót, Lovrencsics Gergőt és Szalai Ádámot mind a négy meccsen bevetette – képtelen volt megtalálni azt a magot, amelyre a Nemzetek Ligája, majd az Európa-bajnoki selejtezősorozat idején alapozhatott volna.

A válogatott akkori teljesítményéről sokat elárul, hogy passzpontosság terén egyedül a kazahoknál volt jobb (no nem sokkal, mindössze egy százalékkal: 77–76), másik három vetélytársával szemben ebben a „számban” is alulmaradt – és nem Spanyolország, Franciaország vagy éppen Horvátország, hanem Skócia, Fehéroroszország és Ausztrália volt az ellenfél... Miközben sugárzott az ötlettelenség kapitányról és csapatról egyaránt, a beharangozott fiatalítás közben éppúgy váratott magára, mint egy látványos magyar támadás, játékstílusról pedig egyáltalán nem lehetett beszélni. Vagy ha igen, nyomdafestéket aligha tűrő módon. Ne kerteljünk: Georges Leekens mély nyomott hagyott maga után, fájdalom, építkezés helyett rombolt. Hónapok vesztek ezzel kárba, velük együtt négy felkészülési mérkőzés is.

Az utolsó (vagy már az utolsó utáni...) pillanatban jött a váltás. A június 19-én kinevezett Marco Rossi abban a tudatban mondott igent a felkérésre, hogy felkészülési mérkőzésen nem tesztelheti kiválasztottjait. Annyi előnye ellenben volt elődjével szemben, hogy nem ismeretlenül csöppent a magyar futballközegbe, 2012 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal itt dolgozik, arról nem szólva, hogy Kispesten letette a névjegyét a bajnoki arany- és bronzéremmel. Vezetőedzőként első jelentős megbízatását éppen a Honvédnál kapta, a mai napig nem titkolja, mennyire hálás ezért. Ha valakinél, az 54 éves szakembernél nem üres szólam, hogy szeretne valamit visszaadni abból, amit Magyarországon, egyúttal Magyarországtól kapott – a válogatottat dirigálva ezt megteheti.

Lerí róla, szívügyének tekinti, hogy sikeres legyen a nemzeti együttessel. Ez önmagában még nem elég ahhoz, hogy – a kitűzött célt megvalósítva – kijuttassa a csapatot a 2020-as, részben hazai rendezésű Európa-bajnokságra, de színre lépésével valami elindult, ez egyértelmű. Volt mersze olyan szabályokat lefektetni, amelyek feltehetőleg nem nyerték el mindenki tetszését, a szeptember 19-ig klub nélküli, évekig „érinthetetlennek” vélt Dzsudzsák Balázst is gondolkodás nélkül kihagyta a keretből mindaddig, amíg megítélése szerint nem lendült annyira formába, hogy a válogatott hasznára legyen. Kifelé ezt el lehetett intézni azzal, hogy a szabályok mindenkire egyformán érvényesek, ám aki kicsit is benne van a futball világában, tudja, nem olyan egyszerű ez. Senkinek se legyen kétsége afelől, hogy Marco Rossi ugyanúgy megvívta a maga csatáját Dzsudzsák Balázzsal, mint korábban a Honvédnál Davide Lanzafaméval – a kispesti „végeredmény” 2017 májusa óta ismert, a támadó remek játékkal segítette bajnoki címhez a kispestieket.

S ha már szóba került Dzsudzsák és Lanzafame: az utolsó NL-meccset nézve az volt az ember benyomása, hogy Marco Rossi visszanyúlt a XIX. kerületben bevált módszerhez. Addig javarészt az 1–4–1–4–1-es szisztémával próbálkozott, de olybá tűnik, a tallinni 3–3 után felhagyott vele. Az észtek elleni pesti „visszavágón” már az 1–4–2–3–1-es felállás párosult léleknyugtató győzelemmel, míg a finnek ellen jött a piros-feketéknél aranyat érő 1–5–3–1–1, vagy ha jobban tetszik, 1–5–3–2. Nevesítve: amíg a 2016–2017-es idényben csúcsra jutó Honvédban – a gólkirályként záró – Eppel Márton volt a csúcsék, a válogatottban Szalai Ádám. Amíg a csúcsék mögött a Honvédban Lanzafame, a válogatottban Dzsudzsák játszhatott némileg szabadabb szerepkörben – láthatóan mindketten élvezték. A három belső védős megoldás ugyanúgy működött a nemzeti együttesnél is, egyfelől azért, mert Willi Orbán az elmúlt időszak egyik legnagyobb nyeresége, másfelől azért, mert Kádár Tamás úgy futballozott a legutóbbi két összecsapáson, ahogy az elvárható tőle, végül, de nem utolsósorban azért, mert a kispesti Baráth Botond álmából felkeltve is tudja, Marco Rossi mit szeretne látni a pályán.

Az olasz mester „szótárában” a csapatérdek, a hozzáállás és a fegyelem mellett akad még egy kulcsszó: a bizalom. Ennek tudható be, hogy Nagy Ádám és Kalmár Zsolt átlag feletti produkcióval rukkolt ki Észtország és Finnország ellen is, utóbbi nem is tagadta, mennyit számít, hogy edzője hisz benne. A bizalommal együtt jöttek a látványos megmozdulások és a szép gólok is: a görögök ellen Sallai Roland és Kleinheisler László, a finnek ellen Szalai Ádám talált a kapuba vastapsot érdemlő támadás végén.

Megkockáztatjuk, a csapat teljes mellszélességgel beállt a szövetségi kapitány mögé. Csupán a miheztartás végett: legutóbb ez Dárdai Pál idejében volt így, s annak már három éve...

Ez persze nem jelenti azt, hogy innentől kezdve egyenes út vezet az Eb-re. A gyötrelmes tavasz után az ősszel tett néhány fontos lépést előre a válogatott, a Leekens-érában hiányolt gerinc immár adva van, van mire, van kire építeni, de egyelőre ennyiről van szó, nem többről.

Legközelebb márciusban lép pályára a nemzeti együttes, akkor már Európa-bajnoki selejtezőt vív. A helyzet nem ismeretlen Marco Rossinak: megint csak nem lesz lehetősége felkészülési mérkőzésen kipróbálni ezt-azt – nyomban élesben kell bizonyítani.

Amiben a nyár elején még jóformán senki sem hitt, azt legalább a tél beköszöntével leírhatjuk: bizakodva várjuk a folytatást.