Gera Zoltánékért összegyűlt a világ magyarsága

Tudják, mi a legjobb a nyári Európa-bajnokságban?

Az, hogy az ott szerzett élményeket már az életben nem veszi el tőlünk senki. A felvételeket, az Eb alatt készített fényképeket, videókat mindig elő lehet venni.

A mostanihoz hasonló, hideg decemberi estéken kimondottan lélekmelegítő újra látni a Marseille-ben félmeztelenül is menetelő magyarok tízezreit, de például Stieber Zoltán „sógorok” elleni emelése még az ünnepi hangulathoz is tökéletesen passzol. És talán még finomabb lesz a töltött káposzta is, ha ezután Gera Zoltán portugálok elleni löketét is megnézzük, a Jingle Bells helyett pedig meghallgatjuk Hajdú B. István kommentálásában, hogy „egy kupacban huszonhárom, de lehet, hogy itt huszonháromezer, otthon meg több millió magyar képletesen Gera nyakában”.

Egy kicsit újra lehet élni mindazt, ami történt, és büszkén lehet mutogatni a közösségi oldalak évbúcsúztató posztjaiban is, hogy mi ott voltunk, átéltük a csodát. Mert a magyar labdarúgók piaci értékét, nemzetközi tapasztalatait és egyéni képességeit nézve igenis csoda volt már az is, ahogy a norvégok elleni kettős sikerrel kijutottunk a franciaországi kontinensviadalra, az meg főképp, hogy a mi NB I-es legényeink topligás sztárocskákkal szemben veretlenül, csoportelsőként végeztek a torna első szakaszában.

A fiúk a folytatásban aztán az ünneprontó pesszimistákra is gondoltak, mert azok, akik az Eb-szereplésben is a magyar futball bukását látják, kedvükre visszatekerhetik 500-szor is a belgák elleni 0–4-et. Más kérdés, hogy ők nem nagyon tudnak válogatni a felvételek közül, tekintve, hogy csak egyszer kaptunk ki Franciaországban.

És akkor egy kicsit komolyra fordítva a szót, gyorsan szögezzünk is le néhány tényt, mielőtt átesnénk a ló másik oldalára.

Az egyik az, hogy igen, tudjuk, marha nagy mázli is kellett, ahhoz hogy ott legyünk az Eb-n, és ott úgy szerepeljünk, ahogy, mert mindezek az eredmények sajnos nem a magyar labdarúgás általános fejlődéséből következtek. Viszont lehet itt „platinizni” (a korábbi UEFA-elnök ötlete volt a létszámemelés) vagy szerencsét emlegetni Alaba kapufájánál (fél perc elteltével kis híján vezetést szereztek az osztrákok), Dzsudzsák Balázs megpattanó lövéseinél, a helyzet az, hogy ezért az Eb-ért nagyon keményen megdolgoztak a fiúk, nem ajándékba kapták.

Mert amíg a korábbi években rendre csak a sopánkodás maradt – „ha nem jön már megint a végén egy Ibrahimovic-gól…; ha Bukarestben Guzmics nem adja el a labdát…; ha nincs Kovács István hibája a zárt kapus magyar–románon”, és még sorolhatnánk –, addig most, a selejtezők alatt, 1981 óta először (már amikor összekerültünk a keleti szomszéddal), nem kaptunk ki a román fővárosban (hátrányban sem estünk össze), az Eb-n pedig nem mi kaptuk a gólt a meccs végén, hanem mi szereztük. Azzal az Izlanddal voltunk erőnlétben is végig pariban, és játszottunk vele döntetlent, amely a selejtezők során oda-vissza megverte Hollandiát (amely a létszámemelés ellenére is otthonról nézte Kleinheisleréket…), Franciaországban pedig Angliát búcsúztatva a legjobb nyolcig menetelt. Hogy az életükért harcoló, későbbi Európa-bajnok Cristiano Ronaldóék elleni döntetlent már ne is részletezzük.

Ettől függetlenül persze az is tény, hogy nyáron még az albán ezüstérmest sem tudta búcsúztatni a BL-selejtezőben a magyar bajnok Ferencváros, a kupacsapataink leszerepeltek a nemzetközi porondon, az NB I-es mérkőzéseket nagyrészt üres stadionokban rendezik meg, a válogatott amúgy sem vérmes vb-kvalifikációs esélyei pedig minimálisra zsugorodtak. Jelenleg sajnos úgy tűnik, néhány válogatott játékos külföldre szerződésén túl, semmit sem tudtunk kamatoztatni az Eb-szereplésből.

Azt is mondhatjuk, minden maradt a régiben. Valami mégis változott. 1983 óta íródó életpályám során először érzem úgy – alighanem sok ezer kortársammal együtt –, hogy megérte! Megérte évtizedeken át meccsekre járni, venni a belépőket, ázni-fázni az ütött-kopott Népstadionban, fizetni az idegenbeli túrákat, a sokadik nagy pofon, elbukott kvalifikáció után is várni, reménykedni, hinni a magyar futballban, a válogatottban, akkor is, amikor a legtöbb ismerősöm már komplett idiótának nézett.

Kicsit olyan ez, mintha odafentről, az égből valaki lekacsintott volna a csapatra és a kitartó szurkolókra. Mintha meghallotta volna a meccsek előtt a Himnuszban felhangzó fohászt („Bal sors akit régen tép/Hozz rá víg esztendőt”), és azt mondta volna, „annyit szenvedtetek, küszködtetek ezért, hát nesztek, most kaptok egy kis futballélményt, megérdemlitek, aztán ha nem tudtok vele mit kezdeni, harminc évig megint nem lesz semmi, hiába sírtok.”

Na, jó, azért reméljük, nem kell megint harminc évet várnunk, de ez az Eb a mi és az utánunk jövő korosztályok 6:3-a. És bár Puskásék óta megtanulhattuk mi, magyarok, hogy a múltból nem lehet megélni, viszont az Eb-élményeket örökre magunkkal visszük, azokat mindig jó lesz felidézni, mindig erőt adhatnak.

Mindig jó érzéssel gondolok majd vissza Istvánra és Mártira. Ők voltak az első magyarok, akikkel összefutottunk Bordeaux-ban, az összes csoportmeccsre elkísérték a csapatot, annak ellenére, hogy István Franciaországban balesetet szenvedett, ami után mankót kapott. A budaörsi szurkoló Marseille-ben az NSO élő Facebook-közvetítésében kérte meg nyírbogáti barátnője kezét.

Sosem felejtem el azt a drukkert, aki Lyonban, a csaknem 40 fokos hőségben, a tűző napon, kerekes székkel tette meg a magyar szurkolói menettel a stadionig vezető több kilométeres távot. Ő a kitartásból, egy másik jelenet ugyanebben a menetben az emberi összekapaszkodásról szolgált jó példával: a fekete, Magyarország feliratú pólóban vonuló drukkerek egy csoportja két helyi, az egyik ház ablakából integető színes bőrű srácot a „szervusztok, szervusztok” kiáltással üdvözölt, amit a lyoniak azzal viszonoztak, hogy megtöltötték a hőségben kitikkadó magyar fiúk vizes palackjait.

Örök emlék marad az a beszélgetés is, amelyet Garics Györggyel folytattam az első meccs után. Az osztrák válogatott védő a könnyeivel küszködve mesélt arról, hogy 32 éves korára kellett megélnie, hogy a zöld gyepen állva hallgathatja és énekelheti a magyar himnuszt. Minden rezdülésén látszott, fáj neki, hogy mindezt nem magyar címeres mezben, a néhány nappal azelőtt elhunyt édesapja szeme láttára tehette, legalább annyira fájt ez neki, mint hogy fiatalon lemondtak róla a magyar futballban.

Az Eb-élményt, a torna legfontosabb üzenetét pedig számomra egy Mexikóból érkező magyar drukker foglalta össze a toulouse-i nyolcaddöntő előtt:

„Figyelj, barátom! – hajolt közelebb a harminc év körüli drukker, amikor megtudta, honnan jöttem, majd el-elcsukló hangon folytatta. – Írjátok meg, hogy mi van itt, mert ez egészen felfoghatatlan. Én néhány éve már Mexikóban élek, jártam már világbajnokságon is, és nagyon fájt, amikor belegondoltam, hogy mi, magyarok talán sohasem szurkolhatunk úgy a mieinknek egy nagy futballtornán, ahogy azt más országok drukkereitől láttam.

Most azonban tényleg összegyűlt a világ magyarsága. Angliából, Svédországból, Svájcból, Németországból és még sok európai országból, valamint Dél-Amerikából és az Egyesült Államokból érkező magyarokkal is találkoztam.Nem hiszed el, de beszéltem olyan kaliforniaiakkal, akik már nem tudnak magyarul, ám a nagyszüleik magyarok voltak, és úgy érezték, itt a helyük, hogy szurkoljanak Magyarországnak.Talán évtizedek óta semmi sem kötötte úgy össze a magyarságot, mint ez az Európa-bajnokság, erre csak a futball képes.”

Személyesen ezt a legjobban akkor éreztem, amikor az NSO Facebook-live tudósításában a szurkolói menetek alatt jöttek a Föld legkülönbözőbb pontjairól az üzenetek, és kicsit úgy éreztem telefonnal a kezemben, hogy az egész világnak közvetíthetem ezt a csodát, hogy mi, magyarok – legyünk bárhol is az adott pillanatban – mindannyian együtt menetelünk Bordeaux-ban, Marseille-ben, Lyonban és Toulouse-ban.

Na, ez az az élmény, amit már senki sem vehet el tőlünk – sem az albán ezüstérmes, sem a Feröer elleni döntetlen –, és amit mindig jó lesz felidézni, és mindig meg lehet köszönni a csapatunknak, minden egyes játékosnak, Király Gábortól Szalai Ádámig vagy éppen Bernd Storck szövetségi kapitánynak.

Szép volt, fiúk, köszönjük!