Gerets: Miért nem kapott több időt Leekens a magyar válogatottnál?

Békeffy Gábor – édesapjának, a már elhunyt világhírű menedzser Békeffy Jenőnek köszönhetően – rengeteg korábbi klasszissal, no meg patinás klubbal van kapcsolatban. A Budapesten élő, belga és magyar állampolgárságú menedzser segítségével ezúttal a 64 esztendős, 86-szoros belga válogatott Eric Geretsszel készíthettünk interjút.

– Megnyerheti a világbajnokságot Belgium?
– Igen. Erős a keret, egységes a csapat. A világbajnokság előtt azt mondtam, a brazilok és a németek lesznek a legkeményebb ellenfeleink, ám ahogy már a két évvel ezelőtti Európa-bajnokságon is láthattuk, kiegyenlítődnek az erőviszonyok. Láthattuk szenvedni a nagyok közé sorolt argentinokat, németeket, brazilokat, franciákat, miközben remekül futballoznak a horvátok, kőkemény ellenfélnek bizonyulnak az izlandiak és még sorolhatnám.

– Szóval, ha minden összejön, brazil–belga döntő is lehet?
– Benne van a pakliban. Az egyéniségek is számítanak: Cristiano Ronaldo ezen a világbajnokságon is kirobbanó formában futballozik, bizonyítja klasszisát, illetve azt is, hogy a világ talán legjobb labdarúgója. Lionel Messiről ezt most nem mondhatjuk el, sajnálom őt, hogy csak szenved a pályán címeres mezben. Neymar már más kategória, igazi virtuóz, de hangulatember. Az mindenesetre nagyon felkavaró volt, ahogy a Costa Rica elleni győztes meccs után zokogott a zöld gyepen. Hihetetlen feszültség és bizonyítási vágy dolgozik benne. Ami pedig Belgiumot és a sztárunkat, Eden Hazard-t illeti, ő már a klasszisok szintjére ért, és ezt ezen a tornán kell bizonyítania.

– Ha már önnek és számos korábbi belga klasszisnak nem sikerült korábban.
– Mesélhetnék órákig az elrontott, elszalasztott lehetőségeinkről. Három világbajnokságon vettem részt, és mindegyik drámai volt a számunkra. 1982-ben Spanyolországban éppen Magyarországgal voltunk egy csoportban, és kezdésként a Diego Maradonával felálló argentinokat győztük le. Emlékszem a magyarok elleni sorsdöntő meccsre is, és tudom, hogy önöknek azóta is fájó pont az, ami akkor Elchében történt. Hiába jutottunk tovább, később a második csoportkörben kikaptunk a lengyelektől és a szovjetektől is. Nyolcvanhatban az elődöntőig jutottunk, amelyben a zseniális Diego Maradona állított meg bennünket két góljával. A bronzcsatát pedig hosszabbítás után veszítettük el a franciákkal szemben. És jött a kilencvenes, olaszországi torna, amikor a nyolcaddöntőben Bolognában az angolok David Platt százhuszadik percben lőtt góljával győztek le bennünket.

– Ha ön fájdalmas emlékekről beszél, akkor mit mondjunk mi, magyarok?
– Mondom, arról személyes emlékem van, hogy a spanyolországi vébén erős csapatuk volt. Különben nemcsak válogatott szinten, hanem a Standard Liege színeiben is megszenvedtem a magyarok ellen: nyolcvankettő szep­temberében a BEK első fordulójában a Győr csapatával találkoztunk. Hazai pályán nyertünk öt nullára, karneváli hangulatú meccs volt, s védő létemre én szereztem az ötödik gólt. Sima ügy, gondoltuk, csakhogy a visszavágón a magyarok valósággal lerohantak bennünket, vezettek már három nullára, miközben engem kiállítottak, és rettegve, rémülten vártuk, hogy a görög bíró mikor fújja le végre a mérkőzést.

– Nemcsak játékosként, edzőként is sikeres pályafutást tudhat maga mögött. Mire a legbüszkébb?
– A Lierse csapatával szerzett bajnoki címre emlékszem a legszívesebben. Az bravúr volt a javából. Büszke vagyok arra is, hogy szolgálhattam a Galatasarayt és a Marseille-t. A franciáknál egyébként a mai napig nem felejtettek el, néhány hónapja meghívtak a Nice elleni bajnoki meccsre díszvendégnek, és úgy fogadtak, ünnepeltek, mintha a múlt héten búcsúztam volna el tőlük. Szintén szép emlék, hogy micsoda kihívást jelentett a marokkói válogatott irányítása.

– Megkerülhetetlen kérdés: mit szól ahhoz, hogy honfitársa, Georges Leekens rövid idő alatt megbukott a magyar válogatott élén?
– A magyarok két éve ott voltak az Európa-bajnokságon, mi több, továbbjutottak a csoportjukból, és épp Belgiummal szemben estek ki. Azon a meccsen aztán kijött a két csapat, a két ország futballja közötti különbség, de akkor azt gondoltam, a magyarok újra bekerülhetnek a futball vérkeringésbe. Akkor, amikor kinevezték Georges Leekenst magyar szövetségi kapitánynak, még kíváncsibban vártam a fejleményeket, az eredményeket és a további fejlődést. Georges-ot sokra tartom, nem véletlenül dolgozhatott kétszer is kapitányként Belgiumban, de tudni kell, ő sem valamiféle csodatevő. Miért nem kapott több időt, bizalmat önöknél?

– Egyszerű a válasz: azért, mert irányítása alatt gyengécske riválisokkal szemben kilátástalan játékot produkált a válogatott.
– Mielőtt összejött volna ez a beszélgetés, utánanéztem annak, hogy a magyar válogatottban egy olyan futballista van – Gulácsi Péter –, aki rendszeresen játszik erős bajnokságban. Ő a kapus ugyebár. Aztán van még egy csatár – Szalai Ádám – a Bundesligában, aki vagy játszik, vagy nem. A többiek? Georges Leekens kitartó ember, akinek vannak elképzelései erről a játékról, én sajnálom, hogy nem hagyták befejezni azt, amit elkezdett. A modern futballban a megtanulható elemeket kell tökéletesen tudniuk a játékosoknak. Ha hiányzik a dinamika, a kellő állóképesség és a harci szellem, akkor a világ legjobb kapitánya sem tehet csodát. Nézem a világbajnokságot, látom az úgynevezett kis csapatokat, és ha kikapnak, beleszaladnak a pofonba, a játékukban akkor is visszaköszön az, amiről beszélek: erő kell a futballhoz.