Figyelem, kinyitjuk a közhelyszótárat. Az eredmény megvan, az a fontos; nehéz az ilyen, játszani nem akaró kiscsapatok ellen; no meg tulajdonképpen elégedettek lehetünk a játékkal.

Az első megállapítással nehéz vitatkozni, a másodikat minden edző ellövi, a harmadik meg akkor igaz, ha alacsonyak az elvárásaink, így a közhelyszótár bezárva – a magyar válogatott minimalista játékkal hozta két júniusi meccsét (Luxemburg 1–0, San Marino 3–0), mindkettőt idegenben. Azért a szurkolók finoman fogalmazva is elégedetlenebbek voltak a mutatott teljesítménnyel, mint a szakmai stáb és a játékosok – ne ragozzuk, láttuk már sokkal jobban játszani ennél a válogatottat, volt (főleg Luxemburg ellen, az első félidőben) szenvedés is, viszont végül is ez a teljesítmény elégnek bizonyult.

Mivel a győzelmet nem kell megmagyarázni, a két meccsnek meg nem sok játékbeli tanulsága van – tán annyi, hogy nem érdemes adok-kapokba belemenni egy Luxemburghoz hasonló stílusú csapat ellen, valamint az ábra alapján elég egy védekező középpályás is a „minikkel” szemben, tekintsünk inkább előre, mint vissza.

Három mérkőzésünk van hátra az Eb-selejtezősorozatból, Svédország (otthon), Moldova (idegenben) és Finnország (otthon) ellen. Svédország rendkívüli magabiztossággal behúzta júniusi meccseit (csak zárójelben: összesen kilenc gólt vágva Moldovának és Finnországnak, amely több mint kétszerese a mi termésünknek ugyanebben az időszakban), így nagyon kényelmes helyzetbe került. A svédek három ponttal vannak előttünk, egy meccsel kevesebbet játszottak, és Budapesten nem lesz rajtuk nyomás, szemben az előző vb-selejtezősorozattal. Mondhatjuk, szokásos a helyzet a svédek pesti látogatásakor: ha a magyar válogatott nem nyer (ezt 1995 óta nem tette meg, pedig volt elég lehetőség a sárga-kékek ellen), tulajdonképpen kiszáll a 2. helyért folytatott küzdelemből.

Bár sehol sem hangsúlyozták túl, szinte biztosra vehető: ha Svédország pontot szerez a Puskás Ferenc Stadionban, csoportmásodiknak tekinthetjük, mi meg elszállunk, mint a győzelmi zászló.

Hogy miért? Ebben az esetben marad a Svédország és Magyarország közti hárompontos különbség (16, illetve 13 pont), a svédeknek három, nekünk két meccsünk lesz hátra. Csakhogy Svédországnak a három meccs közül az első a San Marino elleni, amelyen garantálva van számukra a három pont (aki azt hiszi, hogy az épp negyvenegyes vereségszériában „menetelő” miniállam foghat egy ikszet, az finoman szólva is túl optimista), azaz gyakorlatilag úgy számolhatunk, hogy hat pont az előnyük a mieinkkel szemben. Tehát ha az utolsó két meccsükön ki is kapnának a svédek (a finnekkel idegenben, a hollandokkal otthon játszanak), és Egervári Sándor válogatottja megnyerné mindkét hátralévő találkozóját, az egymás elleni eredmények miatt – ez dönt először – nem tudnánk megelőzni Svédországot.

Tehát győzelem vagy elszálló esélyek – számolgatni csak akkor lesz érdemes bármit is, ha a svédek elleni hazai meccs megvan. Ám a svédek formáját látva, no meg figyelembe véve azt, hogy a közelmúltban minden – lélektanilag hasonló szituációban lejátszott – meccsen az északiak nyertek, az tűnik a leginkább valószínűnek, hogy a csoport harmadik helyén végeznek a mieink.

Ami egyébként teljesen reális is az erőviszonyokat figyelembe véve.

VÉDŐKÍNOK

A svédek ellen a magyar válogatott két védője is hiányzik majd a pályáról: „besárgult” San Marino ellen a védelem legmeghatározóbb játékosa, Juhász Roland és Vanczák Vilmos is.

Kellemetlen, már csak azért is, mert több kérdést felvet. Egyrészt azt, felhívták-e a figyelmet a szakmai stáb tagjai előre erre? Miért kellett egyáltalán játszatni San Marino ellen olyan játékosokat egy döntő fontosságú selejtező előtt, akik eltiltásveszélyben voltak? Pintér Ádámmal a védelemben minden bizonnyal ugyanúgy nyertünk volna, így legalább Juhász játékát „meg lehetett volna spórolni” (Vanczákét már nem biztosan, mivel a másik, jobbhátvédként bevethető védő – Lázár Pál – nem volt egészséges).

Jön tehát egy kulcsfontosságú meccs a legjobbnak tartott védőnk nélkül, ráadásul a középhátvéd-rangsorban harmadik (Vanczák) is kiesett. Így a San Marino ellen első válogatott gólját megszerző Lipták Zoltán a fix pont, társat kell keresni mellé a védelem tengelyébe. A választék a jelenlegi keretben nem nagy, Pintér Ádám kerülhet mellé – továbbá új embert kell behívni a válogatottba, hisz legalább három középső védő kell majd a keretbe.

Nézzük végig, kiknek lehet esélye a játékra Svédország ellen! Egervári Sándor eddigi keret-összeállításait nézve Pintér hátravonása a legvalószínűbb, hisz a kapitány ritkán „forgatja” a keretet, kívülről kevés játékos került eddig be, Szabics Imre kivételével ők sem a kezdőbe.

Nem lenne logikátlan Vaskó Tamás meghívása – tizenkétszeres válogatott és a 2010–2011-es szezont Lipták állandó védőpárjaként játszotta végig, tehát össze van szokva vele. Viszont Vaskó 2009 márciusa óta nem került szóba a válogatottnál – Várhidi Péter játszatta 11-szer a nemzeti csapatban, Erwin Koeman egyszer.

Korcsmár Zsoltot már megfigyelte a szakmai stáb, a norvég Brann játékosa ráadásul hozzá is edződött már az északi játékstílushoz és két poszton (belső védő, védekező középpályás) is bevethető. Viszont A-válogatott még nem volt, igaz, Liptáknak is mindössze a második meccse volt a svédek elleni, idegenbeli selejtező 2010 szeptemberében.

Szóba kerülhet még a honvédos Debreceni András, aki Korcsmárhoz hasonlóan szintén dolgozott együtt az U21-es válogatottban Egervári Sándorral, a ferencvárosi Csizmadia Csaba, aki 2008 óta nem volt válogatott, az eltiltása törlése után visszatérő debreceni Mészáros Norbert, aki viszont egyéves kényszerszünet után alighanem meccshiánnyal fog még mindig küszködni. No és ő is újonc… Ott van még a (szintén meccshiányos, ez persze szeptemberre változhat) Kádár Tamás – érdekes lesz, hogy Egervári Sándor kit választ (vagy húz a fentieken kívüli körből egy meglepőt). Egy biztos: olyan védőpáros megy ki Zlatan Ibrahimovic és Johan Elmander ellen, amelynek az összes válogatottsági száma maximum húsz…

Lábjegyzetnek: ez a szám Juhász és Vanczák esetében 120 (64+56), és a rutin nagyon sokat számít, főleg egy ilyen sorsdöntő találkozón. Jobb lett volna elkerülni a nélkülözésüket.

Lehetséges védelem Svédország ellen: Lázár Pál (5-szörös válogatott), Lipták Zoltán (8), Pintér Ádám (5), Laczkó Zsolt (13).

KÖRÖN KÍVÜL

A két júniusi mérkőzésen két góllal tért vissza a válogatottba hosszas mellőzöttségét követően a Sturm Graz együttesével osztrák bajnoki címet szerző Szabics Imre – teljesítménye alapján a jövőben sokkal inkább neki van helye a keretben, mint Tököli Attilának. Az első számú center, Szalai Ádám 2011-ben valószínűleg már nem lesz bevethető (a szeptemberi meccsekre egész biztosan nem), így alighanem Rudolf Gergely, Priskin Tamás, Szabics, Németh Krisztián, valamint Tököli közül kerül három játékos a keretbe.

Júniusban körön kívül maradt két olyan játékos, akit a szakmai stáb többször is megfigyelt már: továbbra sem kap meghívót Stieber Zoltán – a szélső-támadó „szintet lép”, ősszel már az élvonalbeli Mainz játékosa lesz – és a belga bajnok Genk kulcsembere, Tőzsér Dániel. Tőzsér meglehetősen elkeseredetten kérdezte, hogy ugyan még mit kell tennie egy meghívóért – a kapitány szerint aki a posztján van (alighanem Vadócz Krisztián), előrébb tart nála.

Nos, az lehet, viszont nem kipróbálni a belga bajnok kulcsemberét és a Bundesliga 2. legjobb mezőnyjátékosát (no meg gólpasszkirályát, a kanadai táblázat második helyezettjét) finoman szólva luxusnak tűnik. Pláne, hogy Luxemburg és San Marino ellen valószínűleg nem jelentett volna világvégét a próba. Lehet, hogy az említettek (vagy Vass Ádám, vagy Feczesin Róbert) annyira nem férnek bele az elképzelésbe, hogy nincs is miben reménykedniük?

KALAP, KALAP, KALAP

A két győzelem abból a szempontból igencsak fontos volt, hogy ezzel gyakorlatilag biztosította a helyét a magyar válogatott a harmadik kalapban a 2014-es világbajnoki selejtezőkre. A FIFA a júliusi világranglista alapján sorolja be a csapatokat, Magyarország helyezése jelenleg világszinten 52., Európában a 30.

Egy kalapban kilenc csapat van, viszont a mieink két győzelmet szereztek, az előttünk állók közül Albánia Boszniában, Litvánia Liechtensteinben (köszönjük!) kapott ki, Bulgária Montenegróval ikszelt – valahova a márciusi, hollandok elleni vereségek előtti pozíciónk (23. Európában) környékére kerülhetünk vissza.

Tulajdonképpen ez a legfontosabb hozadéka a két júniusi meccsnek – a válogatott teljesítette az elvárt minimumot, legyőzte mindkét, gyengébb képességű ellenfelét, és ezzel (bár ugye a beosztás semmiről sem dönt) egy kicsit kedvezőbb pozícióból várhatja a július 30-i, Rio de Janeiró-i sorsolást.

Végül zárjuk azzal a kérdéssel, amellyel szoktuk: Ön hányasra értékeli a válogatott két júniusi összecsapását és az ezeken nyújtott teljesítményt?