Végső búcsú Budai Miklóstól

Képzeld, Miki, a minap a Nyugati térnél járva betévedtem a Bihari utcába, s elsétáltam a Szlovák söröző előtt. Mit mondjak, külsőre nem sokat változott azóta, hogy lassan negyven éve először ültünk le a kemény fapadjára , hogy aztán idővel – mondhatni – törzshelyünkké legyen sztrapacskástól, korsó söröstől. S hogy miképpen lett törzshelyünk, amikor a szerkesztőség, a Képes Sport redakciója a Népstadion mellett, a Jégszínház emeletén működött? Nos, egy saroknyira volt a Zrínyi nyomda (manapság az Eiffel Palace foglalja el a hajdani Légrády palota helyét), ahol a legendás sporthetilapot nyomták, s ahová vasárnap esténként a szerkesztőség is mindig küldött egy munkatársat szerkesztési, korrektúrázási munkára. Nagyrészt téged delegált főszerkesztőnk, Pintér István, hiszen te voltál az egyik legalaposabb, legprecízebb, legnagyobb lexikális tudású tagja a csapatnak – hol voltak abban az időben még az olyan úri huncutságok, mint az internet, a Wikipédia? –, s hogy legyen váltótársad, rám esett a választás. Te voltál a mentorom, sőt a mesterem, melletted leshettem el, miképp lesz a kéziratpapírok és az előhívott fotók halmazából tördelt oldal, kefelevonat, két nappal később pedig kézbe vehető, színes, szagos magazin. Tőled tanultam meg, hogy bár a nagyközönség az újságírók és fotósok nevét zengi, mit sem érne a tudományunk a háttérben csendben meghúzódó nyomdászok mesterségbeli tudása nélkül.

Te magad is azon zsurnaliszták közé tartoztál, akik jól megvannak a rivaldafény nélkül, de akik nélkül nincs és nem is lehet hiteles újságkészítés. Szerelmese voltál a sportnak, elsősorban persze a futballnak, és rabja a statisztikáknak. A Képes Sport archívumába bekuckózva hangyaszorgalommal építgetted a magyar futball adatbázisát. Abban az időben nem volt elég néhány kattintás a világhálón ahhoz, hogy valaki hiteles sportstatisztikussá váljon – sok-sok száz régi újság átnyálazása volt az ára annak, hogy elkészüljön egy-egy idény, egy-egy csapat, egy-egy játékos, sőt egy-egy játékvezető adatlapja. Spirálfüzetek sokaságát töltötted meg az abban az időben páratlan kincsnek számító statisztikáiddal, amelyeknek nemcsak a Képes Sport vette nagy hasznát, hanem jó néhány futballkönyv szerzője és szerkesztője is, hiszen ezen kötetek egy része el sem készülhetett volna, ha nincs a háttérmunkád, ha nem adod hozzá a tudásbázisod.

Szenvedélyes.

Ha egyetlen jelzőt kellene a nevedhez társítanom, bizonyosan ez a szó lenne az. Joviális arcú, derűs nyugalmat árasztó klasszikus polgárként ugyanis tele voltál érzelmekkel, s igen, szenvedéllyel. Szenvedélyed volt a sport, a futballmúlt kutatása, a labdarúgás adatbázisának építése, rajongtál a Honvédért, az Interért, a Dortmundért, az Evertonért, az angol futballért, s magáért Angliáért is, ahová nem egyszer ellátogattál. S akiben van némi anglománia, az szinte magától értetődő természetességgel imádja a lovakat is. Kamaszkori csatangolásaid során sodort magával – ahogy mondani szoktad – a feketéllő tömeg az ügetőre 1971 decemberében, amely akkoriban még a Kerepesi úton működött, ott, ahol ma már egy plázamonstrum terpeszkedik el. A következő év áprilisától már bejáratos lettél a lovas sportok másik szentélyébe is, az Albertirsai útra, amit manapság úgy ismer a világ: Kincsem Park. Ám nem érted be annyival, hogy a lelátóról szurkolj, esetleg mértéktartó óvatossággal fogadj valamelyik lóra, te magad is lótulajdonossá váltál egy szindikátus tagjaként. Pipacsos, a kanca történetét a Nemzeti Sport olvasói is megismerhették egy, a hétvégi, akkor még Hosszabbítás néven futó mellékletünkben megjelent írásodból. Lelkesen látogattad a lovastanyákat, elsősorban persze a szívedhez legközelebb álló Rádiházát, és ezekben a kiruccanásokban is társad, hűséges kísérőd volt életed párja, Judit.

A ti sorsotok úgy volt megírva, hogy fiatal gyermekként ismerkedjetek meg: általános iskolai osztálytársak voltatok. Ezután hosszú évtizedekre elsodort benneteket egymástól az élet, mígnem egy osztálytalálkozón újra összefutottatok, hogy aztán 14 éven át társak legyetek jóban, rosszban. Judit volt az első olvasód, ha kellett az első kritikusod, a nagyobb lélegzetű írásaidat elsőként neki mutattad meg gazdagréti közös otthonotokban. Dolgoztál a Népszabadságnál, a Hétfői Híreknél, a Szabad Földnél, egy évet a Színes Sportnál, de talán nem ráncolod a homlokodat, ha most azt mondom: újságírói pályád két meghatározó állomása a Képes Sport és a Nemzeti Sport, illetve az azzal egybefonódó Sportfogadás volt. A Sportfogadás, amelynek csapatát a jó gazda gondosságával építgetted és terelgetted hosszú éveken át, s ahová azután is visszadolgoztál, hogy hivatalosan nyugdíjas lettél. S hogy a lovas szakma is nagy becsben tartott, arra bizonyíték az is, hogy a Kincsem Park centenáriumára készülő könyvbe is kértek tőled írást.

Lapunknak is a Parkból küldted az utolsó beszámolódat, még 2024 szilveszterén. Aztán már rólad érkeztek a hírek. Judit üzent, s ezek az üzenetek valamennyiünket aggodalommal töltöttek el. Kórházba kerültél, intenzív osztályon ápolnak, majd a reménysugár, hogy apró javulás jelei mutatkoztak, végül pedig a lesújtó hír március 20-án, amely így szólt: „Miklós ma 3/4 2-kor visszaadta lelkét a Teremtőnek.”

Emlékszel, Miki, egyszer az egyik kolléga távoztakor elhangzott: egy nap mindnyájan hazatérünk. Üdvözöld hát, kérlek, ha látod ott az égi szerkesztőségben a nevemben is Farkas Jóskát, azaz Cimbi bácsit, Almási Lacit, a Tanárt meg a többieket a hajdani csapatból. S amikor újra találkozunk, kérd ki te a korsó sört és mellé a sztrapacskát.