„Amit az elmúlt másfél esztendő legfőbb pozitívumaként említhetek: miközben a közösség kialakult, megtaláltuk azokat a futballistákat, akik mind szakmailag, mind emberileg sokat tehetnek azért, hogy hosszú távon legyenek meghatározó tagjai a válogatottnak (...) A jelenünk sem csúf, de hiszem, hogy a jövőnk még szebb lesz. Ehhez persze további előrelépés szükséges."

Egervári Sándor évértékelőjének szavai. A magyar válogatott szövetségi kapitánya a Nemzeti Sportnak adott interjúban beszélt a 2011-es évről, amely tizenegy mérkőzést hozott. Az Európa-bajnoki selejtezősorozatról – melynek során az elmúlt 25 év legjobb pontszerzési százaléka sem volt elég a kijutáshoz – már októberben megemlékeztünk, így most tekintsük át statisztikák segítségével (de némiképp szubjektíven) az összes mérkőzést!

Olvasóink az akkor feltett kérdésre 78 százalékban azt válaszolták, hogy félig tele van a pohár, azaz inkább optimistán látják a válogatott jövőjét. Mondjuk ki: erre a nemzeti csapat adott is alapot, viszont úgyszintén vannak figyelmeztető jelek – nem is kevés.

NINCS NAGY JÖVÉS-MENÉS

A válogatottban 2011-ben harmincegy játékos lépett pályára, és ez európai szinten is meglehetősen alacsony szám – tulajdonképpen egy huszonhármas szűk „tornakeret" játszotta végig az év nagy részét, kiegészítve az egy-két mérkőzésre (vagy a kidőlők pótlására) behívottakkal. Ez egyrészt jó és illeszkedik a kapitányi koncepcióba – a hosszú ideig kimaradók (Tőzsér Dániel, Feczesin Róbert) év végi felkészülési meccsekre behívása is azt mutatja, hogy Egervári nem szívesen nyúl hozzá a szokott kollektívához tétmérkőzés-sorozat közben –, másrészt jelzi: nem tolonganak a rendszeresen válogatott szinten játszó labdarúgók, nem „rúgják rá az ajtót" a mostani kerettagokra.

A merítési lehetőség még mindig szűk, ám az év végi ligaválogatott-mérkőzés ad egy lehetőséget az itthon játszók kipróbálására – többeknek kiugrási esély lehet ez a kapitány előtt. Nem is ártana, hisz...

MÉG MINDIG VANNAK LYUKAK

...hisz bármennyire is van egy stabil magja a válogatottnak, továbbra is akadnak azért lyukak. Csatárposzton kicsi a variációs lehetőség, és ezt a legjobban a finnek elleni 0–0-s selejtező mutatta, ugyanis a 4–4–2-es felállásban nem volt kivel pótolni a támadókat – a kispadon csatár nem is ült, csak két támadó középpályás. Klassziscsatárunk nincs, az európai mezőnyben helytálló támadók viszont vannak, elsősorban az év során a válogatottban remekül szereplő Rudolf Gergely és Szabics Imre „mutatott jól" kétékes rendszerben – viszont sérüléshullám esetén vészesen csökken a variációk száma.

Ennek volt a jele Tököli Attila behívása a tavaszi meccsekre – az akkor a Kecskemétben játszó csatárral nem lehet a jövőt tervezni, viszont látszik, Egervári Sándor krízishelyzetben szívesen nyúl kipróbált, bizalmi emberhez –, illetve Szabics Imre és Feczesin Róbert visszahívása. Mindhárman három- vagy többéves kihagyás után jutottak szóhoz; Szabics bizonyított és alighanem alapember lesz a vb-selejtezőkön, Feczesin pedig valószínűleg eleget mutatott ahhoz, hogy még bizonyíthasson.

Tököli még egyszer nyilván nem kerül szóba, Szabics, Rudolf, illetve – ha teljesen felépül és játékba lendül – Szalai Ádám, valamint Priskin Tamás helye stabil, melléjük kellene még legalább két csatárt beépíteni, hiszen formahanyatlás vagy sérülések (jelenleg Szabics, Rudolf és Szalai sem egészséges) esetén nincs kihez nyúlni.

Az NB I góllövőlistájának első négy helyén nincs magyar labdarúgó, és Európa pályáin sem rajzanak a magyar mesterlövészek. A 2011-es év legeredményesebb játékosa légiós támadóink közül – az élvonalban játszókat és a nagy bajnokságok másodosztályában szereplőket figyelembe véve – az a Gruborovics Tamás, aki a finn Veikkausliigából aligha kerül válogatottközelbe. Tizenhat góllal...

Ráadásul a kerettag csatárok előtt is bőven lesz feladat: egyedül Szabics alapember a klubjában és Feczesin játszik rendszeresen, miközben Rudolf a sérülése miatt még alig játszott a Panathinaikoszban, Szalai csak a tavasszal tér vissza és vissza kéne szereznie helyét a Mainzban, Priskin teljesen kegyvesztett és a télen új csapatot keres, az utolsó mérkőzésekre meghívott Németh Krisztián az NB II-es MTK-ba igazolt vissza azért, hogy végre játéklehetőséghez jusson.

A többi fiatal? Futács Márkó összesen öt gólt szerzett klubjaiban az elmúlt két és fél szezonban, Balajti Ádám sérülékeny és ugyanúgy ötször talált be ennyi idő alatt, Lázár Bence május óta gólképtelen, Tischler Patrik az NB II-ben játszik, és a sort nem nagyon lehetne folytatni. Torghelle Sándorra – ezt a kinevezés óta tudjuk – nemleges a kapitány válasza, az NB I-ben pedig senki nem mutat tartósan olyan formát az ékek közül, ami miatt meg kellene hívni.

Hátul a „krónikus beteg" poszt a szélsőhátvédeké, és ez a képzésre is visszavezethető. A válogatott jelenlegi két szélsőhátvédje közül a jobb oldali védő (Varga József) csak a nemzeti csapatban játszik ezen a poszton, klubjában nem, Laczkó Zsolt pedig eredendően bal oldali középpályás, hátrébb vezényelve.

Ez védekezési és helyezkedési hibákban sajnos többször meg is mutatkozik, nem véletlen, hogy a kapitány a védekezést tartja azt a területnek, amelyben a válogatottnak a legtöbbet kell fejlődnie.

Ha az NB I-es mezőnyön végignézünk, akkor sem sokkal derűsebb a kép. Balhátvédben az NS őszi tizenegyébe is beférő Korhut Mihály könnyen lehet, hogy előbb-utóbb tűzközelbe kerül, Vermes Krisztián (ha egészséges) jobbhátvédként számíthat meghívóra és nagyjából ennyi is a válogatottnál egyáltalán elképzelhető szélsőhátvéd-kínálat... A légiósok közül Lázár Pál valószínűleg stabil kerettag marad, Bodnár László klub nélküli, Szélesi Zoltán úgy tűnik, kegyvesztett, Leandro behívása Ciprusról még nem került szóba, Kádár Tamás az angol tartalékbajnokságban játszik. Ott van még a védő „all-rounder" Vanczák Vilmos, aki mindegyik hátvédposzton megfordult már – a Sionban éppen jobbhátvéd –, de ő sem szélsővédő-specialista.

Olyan lyuk ez, melynek betöméséhez megfelelő megoldásokat kell találni, ha sikerrel akarjuk abszolválni a vb-selejtezőket. A 2011-es évben a válogatott tizenkét gólt kapott, ebből tizenegyet akcióból és nyolcat szélen vezetett támadásokból (hatot jobbról, kettőt balról) – sokatmondó adat. A bal oldal vélhetően továbbra is Laczkó területe lesz, a jobb pedig Vargáé, aki a klubjában eredeti (és legjobb) posztján, védekező középpályásként szerepel. Az időnként „megvillan", hogy Vargának még szoknia kell a jobbhátvédséget (főleg a helyezkedést), viszont ő volt az, aki a legjobban és a legnagyobb dinamizmussal segítette a támadásokat. Kérdés: Önök szerint Vargának érdemes lenne-e átképeznie magát (a DVSC-ben is, hogy állandóan itt játsszon) jobbhátvéddé?

AMI MEGVAN

Ennyit a hiányposztokról, jöjjön, ahol jobb a helyzet. Középhátvédben bár kifejezett Európa-klasszisaink nincsenek, de Juhász Roland személyében van továbbra is egy európai szinten jegyzett együttesben kihagyhatatlan védőnk, Korcsmár Zsolt alapember a csapatában egy a magyarnál erősebb, keményebb és gyorsabb bajnokságban, és bevethető Pintér Ádám, Vanczák Vilmos és az Újpestre igazoló Lipták Zoltán. Itthonról Mészáros Norbert és Debreceni András kerülhet szem elé, Horváth Gábor ellenben hiába állandó csapattag az ADO Den Haagban, úgy tűnik, kijátszotta magát... Biztosan nem az európai élmezőnybe tartozó alakzat, viszont nem is a legtöbb aggodalomra okot adó.

Védekező középpályásban Elek Ákos nagyon stabil csapattag maradt, Varga József, Pintér Ádám, Vadócz Krisztián egyaránt bevethető itt, ráadásul a válogatott elmozdult az év második felében egy 4–4–2-es felállás felé, amelybe könnyebben beilleszthető a Belgiumban kitűnő formát mutató Tőzsér Dániel. A védekező középpályás nélküli játék erősebb együttesek ellen problémás lehet, erre példa a lengyelek elleni pocsék első félidő (Sándor György és Tőzsér Dániel játszott belül) – alighanem a vb-selejtezőkön az egyik középpályás marad védekező alapfeladatú. A fent említettek megfelelő szinten meg is oldják valószínűleg a szűrést, légiósaink közül viszont Vass Ádám továbbra is körön kívül van, és nem látszik egyelőre, hogy visszakerülne oda.

A támadó középpályások (Koman, Gera, Dzsudzsák, Hajnal, Stieber, Czvitkovics) sora tán a legerősebb, amit jelez, hogy a transfermarkt.de ötüket a tíz legértékesebb magyar futballista közé sorolja: Dzsudzsák az első, Gera a harmadik, Hajnal a hetedik, Stieber a nyolcadik, Koman a tizedik a sorban. Itt még van tartalék is szükség esetére: az utánpótlás-válogatottakban alapembernek számító Dudás Ádám hosszas kallódás után kiváló formába került, az ősz játékosa lett a Nemzeti Sport osztályzatai alapján, de ott van még Buzsáky Ákos, vagy a DVSC-ben igen jól játszó Bódi Ádám és a több poszton bevethető Kulcsár Tamás is – amelyikük egészséges lesz és állandósítja jó formáját, a keretben helyet követelhet magának. Kérdés azért Dzsudzsák esetleges pótlása – ezt jól mutatja, hogy a balszélső sérülése alatt a kapitány inkább Hajnalt tolta ki balra, Stieberhez (még?) óvatosan nyúlt.

A LEGJOBB KORBAN

Ami vitathatatlan: a válogatott korösszetétele kitűnő, a játékosok jó része vagy még fejlődőképes, vagy a legjobb korban van. A Lengyelországba utazó húsz játékos közül három volt 30 év feletti (Hajnal Tamás 30, Gera Zoltán 32, Király Gábor 35), kilenc 25–29 év közötti és nyolcan képviselték a 22–24-es korosztályt. „Kimenőben" – vagy legalábbis karrierje zenitjén túl – legfeljebb Király és Gera van, de a következő selejtezősorozatban alighanem mindketten még alapemberek lesznek.

Király utódlása kerülhet leghamarabb terítékre, és úgy tűnik, Bogdán Ádám a kiválasztott: a Bolton vörös hajú magyar kapusa szereplési lehetőséget kapott a 2011-es meccsek harmadán, és egyértelműen ő lett a második számú kapus. Neki és a többi magyar kapustehetségnek (Gulácsi Péter, Megyeri Balázs) több játéklehetőségre lenne szüksége a klubjában – alighanem ha valamelyikük első számú kapus lesz, a válogatott kezdőkapusának helyére is bejelentkezik.

Ez a generáció még legalább két selejtezősorozatot tud végigjátszani ereje teljében, és ez az egyik legbiztatóbb jel – ami viszont figyelmeztető, hogy az U20-as vb-bronzérmesek közül már beépült, aki korán beépülhetett, viszont a következő korosztályokban érezhető a visszaesés.

HÉT, EGY, HÁROM

A végén tekintsük át az éves mérleget: a válogatott tizenegy mérkőzéséből hetet megnyert, egyet döntetlenre adott, hármat elveszített. Ha ezt százalékos teljesítményre vetítjük, 66.6 százalékot ad (22 megszerzett „pont" a lehetséges 33-ból), ez a legutóbbi harminc évet hárompontos rendszerben végigvizsgálva a harmadik legjobb 1985 (75 százalék) és 1998 (74) után; egyben a kétezres évek legnagyszerűbb teljesítménye.

Persze az eredménysor egy dolog, az, hogy mely csapatok ellen játszunk, egy másik. Ami mindenképpen jó: kisebb csapat ellen már 2008 óta nem érte kellemetlen vereség a nemzeti csapatot, az egyértelműen gyengébb válogatottakat rendre felülmúljuk. Idén már akadt bravúr is – a svédek hazai legyőzése egyértelműen az év mérkőzése volt válogatott szempontból –, viszont sem a mieinkhez hasonló játékerejű lengyeleket, sem a kicsit gyengébb finneket nem sikerült megverni. Mindkét alkalommal hiányzott az igazi tűz (a lengyelek elleni első félidő kifejezetten gyenge volt), hiányzott a kellő plusz és mindkét alkalommal elégedetlenek voltak a szurkolók – ez azért azt is mutatja, hogy az elmúlt években az elvárások is magasabb polcra kerültek.

Márpedig ahhoz, hogy a vb-re kijutásért egy erős és elég kiegyenlítettnek tűnő csoportban versenyben legyünk, extrát kell nyújtani: otthon legalább hét (de inkább kilenc...) pontot szerezni a török, román, észt trió ellen, és idegenben is ötöt vagy hatot. A hollandok ellen a papírforma borításáról egyelőre ne beszéljünk, az andorraiak elleni két meccsen csak a hat pont elfogadható.

Ne feledjük: ugyan nagyon ritka helyzet (csupán egy iksz, semmi körbeverés) állt elő az Eb-selejtezőcsoportunkban, de legutóbb a 13 megszerzett pont Svédország, Finnország és Moldova ellen csak arra volt elég, hogy az utolsó előtti játéknapig versenyben maradjunk.

A hosszú távú célkitűzés a 2016-os kontinensviadal, a 2014-es vb elérése (már a pótselejtezőé is) bravúros teljesítménynek számítana. A szurkolótábor viszont nagyon csalódott lenne – joggal –, ha a kvalifikációs versenyfutásból korán kiszállnánk.

Ami biztos: a magyar válogatott – amely története legjobb FIFA-világranglista-helyezését (27.) érte el az idén – stabil európai „középcsapat" lett, az igazi elittől távol, a rendszeresen kijutó együttesekhez viszont már közel. Az 1986 óta tartó hányattatásokhoz képest ez azért előrelépés. Egy lépést – kijutás egy nagy eseményre – viszont még nem tett meg a válogatott. A mostani csapat képessége, korösszetétele, valamint a kedvezően változó kvalifikációs szabályok – 2016-ra huszonnégyesre bővülő Eb-mezőny – miatt erre lehet is esély, azonban a játékosoknak hozzá kell adniuk azt az extrát, amely nélkül ez nem jöhet össze.

Mert lehet, hogy teher, ha a szurkolótábor fütyül egy hazai 0–0t követően, vagy elégedetlenkedik egy hasonló erejű csapat elleni idegenbeli 1–2 után. De a válogatott a saját teljesítményével vívta ki azt, hogy megkapja ezt a terhet...

Hogy előrelép-e még inkább, és elbírja-e – ezt meglátjuk a következő ciklusban. De ennek a válogatottnak már nem az lesz a fokmérője, hogy képes-e mondjuk a negyedik helyről előrelépni a harmadikra – hanem az, hogy átugorja-e a harmadikat a másodiktól elválasztó árkot. Mert valódi előrelépést csak ez jelentene.