„Innen indultam, ide is térek vissza” – karácsonyi látogatás Forráskúton Ádám Martinnál

– Mit jelent önnek Forráskút?
– Mindent! Ez az otthonom. Innen indultam, ide is térek vissza. Szeretem, szeretjük ezt a falut.

– Felesége, Gitta is idevalósi?
– Igen. Egy általános iskolába jártunk, onnan ismerjük egymást. Mondhatni, gyerekkori szerelem a miénk, én nyolcadikos voltam, ő hetedikes, amikor egymásra találtunk. Azóta is boldogok vagyunk egymás oldalán, ráadásul februárban lesz három éve, hogy megszületett a kisfiúnk, Konor. Szép és kerek az életünk.

– Konoré a nappaliban pihenő vb-labda?
– Fogjuk rá, hogy az övé, de valójában én kaptam. A rájátszás csúcsrangadóján kettő egyre győztük le fő vetélytársunkat, a Csonbukot, csereként beszállva kétszer voltam eredményes a hosszabbításban – előbb tizenegyesből, majd fejjel. Eddigi karrierem egyik legnagyobb mérkőzése volt, örültem, hogy a végén nekem adták a meccslabdát. Konorral szoktunk passzolgatni idebent is, amíg nem rúgja le a lámpát, addig nincs baj.

– Ezek szerint még nem történt „baleset”?
– Még nem, de attól tartok, ami késik, nem múlik...

– Személyes tapasztalat?
– Gyerekkorunkban összetörtünk ezt-azt Danival, a bátyámmal. Imádtunk focizni kint is, bent is. Szerencsére közel laktunk a pályához – habár itt minden közel van, a szüleim erre laknak két percre, Gitta szülei arra, a tatámék meg még náluk is közelebb, a következő utcában a második ház az övék... Szóval, ha nem otthon játszottunk, akkor a barátokkal kiegészülve a pályán nyomtuk. A minap is fűztem Danit, jöjjön ki velem, rúgok neki néhányat kapura, de nem vállalta.

– Kapus volt a bátyja?
– Még most is az! Ősszel nem sokszor tudott meccsre menni, ám egyszer így is védett a Forráskútban.

– Jó a csapat?
– Jó ám! Tavaly feljutott a megye négyből, most első a megye háromban. K. Tóth Gyuszi személyében van egy jó edzőnk, aki nem csak edző, játszik is, sőt afféle mindenes. Ismerik és elismerik a környéken, neki is mindene a foci.

– Még a megye kettő is összejöhet?
– Benne van a pakliban. Mondom, jó a csapat. S jó a hangulat is, sokan kijárnak a meccsekre. A harmadik félidő sem marad el, mindig gondoskodik valaki arról, hogy legyen közös kaja a végén, legutóbb édesapám és a cimborája főzött. Így is van ez rendjén, a megyei harmadosztályhoz ez is hozzátartozik.

– Igaz, hogy Forráskúton még nem volt igazolása?
– Igaz, bizony. Itt kezdtem el focizni, de mivel utánpótláscsapata nem volt a falunak, a tőlünk nyolc kilométerre fekvő Bordányban lettem először igazolt labdarúgó. Kötődöm oda is, az akkori edzőmmel, Vincze Feri bácsival a mai napig szoktunk beszélgetni, ha valaki arról kérdez, kik segítettek a pályafutásom során, az ő nevét is szívesen megemlítem. Apu hetente kétszer vitt át edzésre, a többi napon itthon játszottunk a haverokkal. Az volt a mi egyéni képzésünk... Jóformán minden nap fociztunk. A srácok egyike, Zádori Dávid a novemberi, Luxemburg elleni válogatott mérkőzésre is eljött, boldogan adtam neki a mezemet a lefújás után.

MINDENHOL JÓ, DE A LEGJOBB FORRÁSKÚTON

– Szeretne egyszer Forráskúton is futballozni? Úgy értem, hivatalosan.
– Biztos vagyok benne, hogy játszom én még idehaza! Ha közel lesz a befejezés, nagyon messze úgyse akarok már menni. Ha meccs van, kisétálok a pályára, éjszaka meg csak hazatalálok... Ki kell használnom, hogy ennyire közel még sohasem laktam pályához.

– Szeged sem volt túlságosan távol.
– Egy évet töltöttem az utánpótlásáról híres Tisza Volánban, méghozzá egy szerfelett hasznos évet. A legerősebb bajnokságban szerepeltünk, mások mellett a Honvéd, a Ferencváros, az MTK, az Újpest és a Vasas volt az ellenfelünk. Nem ment rosszul, de mázlim is volt, mert az egyik legszebb gólomat a Fáy utcában rúgtam, huszonnyolc-harminc méterről nagy erővel lőttem a labdát a ficakba. Kikaptunk három egyre, ám így is szép emlék az a mérkőzés. Kiváltképp úgy, hogy nem sokkal később megkeresett a Vasas...

– Gondolkodott az ajánlaton?
– Még a tizenötöt sem töltöttem be, így inkább a szüleim tanakodtak azon, mi lenne a legjobb nekem. Nemrég apu mesélte, anyu nemigen akart elengedni, féltett, hogy messze kerülök otthonról. Ez új volt nekik is, nekem is. Utólag egyértelmű, jó döntés volt. Egy második kerületi kollégiumban laktam, és bár az eleje nehéz volt, tudjuk, hogy van ez, a fiatalok hamar megszeretik a kollégistaéletet. Jóllehet sok mindenre nem volt idő, mert reggel hétkor elindultam, és este hét volt, mire hazaértem, addig nem csináltam mást, csak tanultam és edzettem, sokszor naponta kétszer. Nem mintha bajom lett volna ezzel, az élet ilyen: melózni kell, hogy eredményes legyél. Szerettem focizni, a labda pedig mindig ott volt a közelben.

– A Forráskút–Budapest távolság kismiska a Forráskút–Ulszanhoz képest...
– Tény, ennél messzebbre már aligha tudok menni. Más kérdés, hogy bármerre visz az utam, igyekszem jól érezni magam. Pesten, Kaposváron, Pakson, majd Dél-Koreában is szükségem volt némi időre a beilleszkedéshez, de nagy gondom sehol sem volt. Főleg úgy, hogy előbb Gitta, majd már Konor is mellettem volt.

– Korábban mesélt arról, hogy hosszabb távon nem tudná elképzelni az életét nagyvárosban.
– Mindig is falusi gyerek voltam, az is maradok. A legjobban itt érzem magam. Máskülönben a maga nemében Ulszan is elbűvölő. A belvárostól húsz-huszonöt percre lakunk, zöldövezeti részben, nincs nagy nyüzsgés, jól elvagyunk. Mielőtt hazajöttünk volna, egy napot eltöltöttünk Szöulban, na, az más. Az olyan, mint Budapest. Persze megvan a varázsa, de mi jobban kedveljük a nyugalmat.

– Amit még nagyon szerethet, az a 2022-es esztendő. A legjobb évén van túl?
– Az tuti! Annyi minden jó történt velem, hogy felsorolni sem könnyű. Válogatott lettem, gólkirály lettem, az NB I legjobb játékosa lettem, légiós lettem, végül, de nem utolsósorban dél-koreai bajnok lettem. Külön öröm, hogy ami összejött Pakson, sikerült Ulszanban is: gólokkal, gólpasszokkal, jó teljesítménnyel segítettem a csapatomat, vagyis én is hozzá tudtam tenni a magamét az aranyéremhez. Semmi kétség, amit ebben az évben elértem, nehéz lesz felülmúlni.

– Ahhoz, hogy erről beszélgessünk, kellettek a Kaposváron és Pakson töltött évek is, nem?
– Dehogynem! A Vasasnak örökké hálás leszek, ott váltam felnőtté, ott lett belőlem előbb NB II-es, majd NB I-es játékos. A klub a mai napig a szívemben van, arról nem beszélve, hogy az egyik legjobb barátomat, Berecz Zsombort is az angyalföldi éveknek köszönhetem. Összesen tíz esztendőt húztam le a Fáy utcában, szép volt, jó volt, amiként a kaposvári és a paksi időszak is. A Rákóczinál Waltner Róbert volt az edzőm, kevesen bíztak bennem annyira, mint ő. Támadó volt Robi is, nem is akármilyen, sokat tanultam tőle. Nyáron éppen elkerültük egymást, akkor lett a Paks edzője, amikor Ulszanba szerződtem. Azért találkoztunk: miután a válogatottal hazaértünk Angliából, az első utam Paksra vezetett. Hiányoztak már a srácok...

– Ha nem tévedek, „frissen, fiatalon” futott be.
– Ezt így nem mondanám... A négy nullás wolverhamptoni győzelem után ünnepi hangulatban telt a hazaút, ráadásul tizenegy nap alatt az volt a negyedik meccsünk, kicsit kiengedtük a gőzt hazafelé. Ennyi talán belefért.

– Naná! Eddigi tíz válogatott mérkőzéséből az angliai volt a csúcs?
– Nem szeretek különbséget tenni a válogatott mérkőzések között, mert ha valaki magára ölti a címeres mezt, az már önmagában csúcs. A legjobbját kell nyújtania, ha törik, ha szakad! Mindnyájunkat ez a mentalitás jellemez, ezért is érhettünk el nagyszerű eredményeket. Boldog vagyok, hogy válogatott lettem, hogy kiváló futballistákkal szerepelhetek egy csapatban. Nekem, forráskúti gyereknek ez rengeteget jelent. Tulajdonképpen mindent.

– Azért ami Wolverhamptonban történt, nem mindennapi.
– Ebben egyetértünk. Akár a csapat teljesítményét nézem, akár a magamét, ugyanazt mondom, amit az idényemmel kapcsolatban: ezt nehéz lesz felülmúlni. A hosszabbítással együtt szűk fél óra jutott nekem, nem volt rossz labdaérintésem, mi több, adtam két gólpasszt. Aznap mindenki extrát nyújtott, a keret összes tagja élete végéig emlékszik majd arra a meccsre. Ahogy júniusban befejeztük Angliában, úgy folytattuk szeptemberben Németországban, egyedül azt sajnálom, hogy az utolsó Nemzetek Ligája-mérkőzésen az olaszok ellen nem úgy jött ki a lépés, ahogyan szerettük volna, így lecsúsztunk a csoportgyőzelemről. Szégyenkeznünk azonban nem kell, megmutattuk, sokra vagyunk hivatva. A hozzáállásunkkal végképp nincs probléma, ámbár Marco Rossi mellett nem is lehet... Néha persze vannak rosszabb meccseink is, de a foci olyan, mint az élet: hiába törekszel a legjobbra, nem mindig sikerül kihoznod magadból.

REMÉLI, JÓ PÉLDÁVAL SZOLGÁL MÁSOKNAK

– Árulja el, azt kívánta szilveszterkor, amit ez évben elért?
– Ó, nem kívántam semmit! De ha kívánok is, ennyit nem mertem volna. Túlteljesítettem a saját várakozásomat is. Ha valaki az előző idény rajtja előtt azzal áll elém, hogy tizenöt gólig jutok a Paksban, a tenyerébe csapok. Nem mintha bánnám, hogy végül harminceggyel lettem gólkirály.

– Mire a legbüszkébb?
– Sok mindenre büszke vagyok, legjobban a családomra! Na meg arra, hogy innen, a kétezer-néhányszáz lakosú Forráskútról indulva ilyen messzire jutottam. Remélem, jó példával szolgálok: ha én meg tudtam csinálni, másoknak is sikerülhet.

– Még a dél-koreai bajnoki cím is összejöhet?
– Miért ne? Néhány évvel ezelőtt én sem gondoltam volna, hogy karrierem során először Ulszanban leszek aranyérmes. Nem tudok, és nem is akarok kiemelni semmit ebből az évből, de azt kijelenthetem, hogy a bajnokság megnyerése volt a hab a tortán. Egyéni díjakat addigra már kaptam, a válogatott tagjaként is fantasztikus pillanatokat éltem át, de klubszinten még váratott magára a siker – egészen október közepéig. Tizenhét év után lett ismét első az Ulszan, ez nagy szó! Amiként az is, hogy az NB I-ben úgy lettem gólkirály, hogy legutóbb nem más, mint Nyilasi Tibor volt az, aki elérte a harmincas határt – s ennek már negyvenegy éve. Ennyi gólhoz kell egy jó csapat, egy jó edző és persze némi szerencse is. Az én esetemben ez mind megvolt.

– Paks után mennyire volt nehéz megszokni Ulszant?
– Nem volt könnyű, de sokat számított, hogy a családom mellettem volt. Az első hetek így is nehezebben teltek, az időeltolódással és a nekünk teljesen új kultúrával az élen egy-két kihívással meg kellett küzdenünk, ám idővel minden a helyére került. Habár amikor hazatértem a válogatotthoz, az átállással meggyűlt a bajom, amikor még odakint aludtam volna, Telkiben éppen taktikai értekezletet tartott a kapitány, ügyelnem kellett, nehogy elbóbiskoljak... Komolyra fordítva a szót: a klubomnál mindenben a segítségemre voltak, éreztem a törődést, azt, hogy a légiósokra jobban odafigyelnek. Mindamellett elvárják tőlünk – teszem hozzá, joggal –, hogy a sorsdöntő meccseken mi hozzuk a különbséget. Egyebek mellett ezért is örültem annak, hogy a brazil Leonardóhoz, a grúz Valerij Kazaisvilihez és a japán Amano Dzsunhoz hasonlóan én is betettem a magamét a közösbe.

– Sztár lett odakint?
– Igen... Ha elmegyünk valahová a feleségemmel és a kisfiammal, folyton megállítanak aláírásért és közös fotóért. Boldogan teszek eleget a kéréseknek, csak egy a baj: mire végzek, elveszítem a családomat a nyolcemeletes plázában... A minap az egyik szegedi bevásárlóközpontban is sokan odajöttek hozzám, alig tudtam végigmenni. A rivaldafényt nem szeretem, nem is keresem, de tényleg szívesen megállok, ha kérdeznek, készséggel válaszolok is, egyáltalán nem gond.

– Szűkebb pátriájában is ekkora a felhajtás ön körül?
– Itt aztán nem. Amivel megint csak nincs probléma. Az utcán mindenki mosolyogva köszön, de ez már évekkel ezelőtt is így volt. Forráskúton mindenki ismer mindenkit. Tudják, hol lakom, ha valaki elmegy a házunk előtt, integetünk egymásnak. Azért nincs is még kapu, mert így a kertből is integethetek...

– Hány mezrendelést vett fel az elmúlt hónapokban?
– Hú, sokat. Nagy kár, hogy a készlet véges, holott szíves-örömest adnék mindenkinek, aki kér.

– Megeshet, hogy Magyarországon Forráskútra esik a legtöbb Ulszan-mezt viselő ember száma?
– Hát itt csakugyan vannak jó néhányan, akiknek tudtam adni...

– Ilyen egy igazi díszpolgár!
– Idevalósiként fontos nekem, hogy megtiszteltek ezzel a címmel, roppant büszke vagyok rá! Mindig falunapon adják át az elismerést, akkor sajnos nem voltam itthon, de bepótoltuk: az egyik vasárnap a karácsonyi vásárban a polgármester úrtól átvehettem az oklevelet, egy gyönyörű tányért és külön meglepetésként egy rólam készült festményt is.

– Mi tagadás, jól sikerült a portré.
– Ki is raknám a falra, de a feleségem azt mondja, anélkül is lát eleget...

MA MÁR JOBBAN SZERET ADNI, MINT KAPNI

– Milyen a karácsony az Ádám családban?
– Nagy a sürgés-forgás, még nagyobb a jövés-menés. Ha jól számolom, három nap alatt öt helyre vagyunk hivatalosak. Huszonnegyedikén kezdünk a szüleimnél, majd Gitta szüleinél folytatjuk, karácsony első napján a nagyszüleinket látogatjuk meg, másnap pedig a bátyámék várnak minket. Szeretem, amikor a családdal lehetek.

– Ki főzi a halászlevet?
– Ki nem? Én is szeretek főzni, de a többiek is szeretnek. Legyen szó halászléről, pacalról, marha- vagy éppen birkapörköltről, mindent jól csinálok. Látják a kinti kemencét? Abban olyan jó csülköt sütöttem múltkor, hogy csak na!

– Feltételezem, szentestére bajai halászlével készül...
– Én ugyan nem, de apósom rak bele tésztát, sőt filézett ponttyal is megbolondítja. A lényeg, hogy finom legyen, márpedig azzal mifelénk nem szokott gond lenni.

– Emlékszik gyerekkorából olyan karácsonyi ajándékra, aminek mindennél jobban örült?
– A labdától kezdve a távirányítós autóig örültem én mindennek. Egyébként sem voltak nagy vágyaim, a futballcipőkkel is úgy voltam, mindegy, miben játszom, csak játszhassak. Mára fordult a kocka, jobban szeretek adni, mint kapni, hátra is szorultam a rangsorban... Természetesen Konor az első, minden pillanatát élvezi az ünnepeknek. Nagyon várja az ajándékokat, bárhonnan érkezem haza, azt kérdezi, hoztam-e valamit. A minap Berecz Zsombiéknál voltam, ahogy hazajöttem, megkaptam a kérdést. A bökkenő csupán az volt, hogy disznóvágáson jártam...

– A beszélgetés közben említette, hogy amit ebben az évben elért, nehéz lesz felülmúlni. Azért sikerülhet?
– Ha minden összejön, igen! Ehhez nyilván kiemelkedő teljesítményre van szükség. Arra nagyon vágyom, hogy címeres mezben is eredményes legyek. Ha valami miatt lehet hiányérzetem, az az, hogy az eddigi tíz meccsemen még nem találtam a kapuba, de ezzel is úgy vagyok, hogy ami késik, nem múlik. Ami az Ulszant illeti, most jó helyen vagyok, nem is tervezem a váltást, legalábbis nyárig semmiképp. Február végén kezdődik a bajnokság, szeretném ott folytatni, ahol ősszel abbahagytam. Aztán ha érkezik egy ajánlat, amely megfelel a klubomnak és nekem is, meglátjuk, mi lesz. Mindenesetre bízom abban, hogy egy szinttel feljebb tudok még lépni. A jó hír az, hogy ez elsősorban rajtam múlik, ha nem maradnak el a gólok, feltehetőleg felfigyelnek rám. Emiatt azonban nem izgulok, becsülettel teszem a dolgom – eddig működött ez a módszer.

– Jól sejtem, hogy idén szilveszterkor sem kíván semmit?
– De nem ám! Ami tavaly bevált, azon minek változtassak?! A legfontosabb az, hogy egészség és boldogság legyen.

– No és a gólokkal mi lesz?
– Azok miatt felesleges aggódni, ha tesz érte az ember, jönnek maguktól.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. december 24-i lapszámában jelent meg.)