Kocsis Sándor végleg hazatért

Kocsis Sándor hamvai a Szent István-bazilikában Puskás Ferenc földi maradványai mellé kerülnek. Újra egymás közelében lesznek, akárcsak a pályán az Aranycsapatban. A Bp. Honvédot azért nem sorolom ide, mert Kocka szívében mindig fradista maradt. Aki a legenda szerint az ötvenes években egy Honvéd–Ferencváros (5:3) mérkőzés után az öltözőben volt csapata vereségét siratta, miközben a Honvéd színeiben három gólt szerzett ellene...

Szívében fradista maradt

A magyar futball géniusza 1929. szeptember 21-én született, ő az Aranycsapat alaptizenegyének legfiatalabb tagja. Kamaszkora színhelye a Ferencváros, Józsefváros, Kőbánya kerületek határán fekvő Tisztviselőtelep, a Kőbánya FC-ben kezdett játszani, a háború után vitte édesapja a Fradiba. A papa az Illés utcában kapott egy kocsmát a klubtól, hogy a gyereknek eszébe ne jusson más egyesületbe igazolnia.

Viszonyítási alap lehet, hogy 1945-ben Puskás – aki két évvel volt idősebb Kockánál – már bemutatkozott a válogatottban, Kocsis 1948-ban játszott először a nemzeti tizenegyben. Románia ellen két góllal mutatkozott be. A jobbösszekötőposzton olyan vetélytársai voltak, mint Kubala László vagy Szusza Ferenc. A szintén két évvel idősebb Kuksi élete később is több ponton találkozik Kocsiséval: ő szorgalmazta az FC Barcelonánál, hogy a forradalom után külföldre távozó Kocsis és Czibor Zoltán a katalánokhoz igazoljon. Kubala annak ellenére volt a mentora, hogy Kocsis vetélytársa volt a Barcánál.

A Fradiban 117 díjmeccsen szerepelt, 105 gólt szerzett (sokáig 115 gól szerepelt a neve mellett, de a helyes adat az előbbi! – a szerk.), abszolút kétlábas, a fejeseiről legendák keringtek. Noha átlagos termetű volt, a legjobb ütemben érkezett a beadásokra, ruganyosságának köszönhetően a felhők közül fejelt a kapuba. Az 1949-ben megnyert bajnokságban az FTC centere, az 59 gólos Deák Ferenc árnyékában 33 gólt szerzett. Aztán 1950-ben következett a Bp. Honvéd, a sportban is bekövetkezett a fordulat, a Rákosi-rendszer szupercsapatot épített.

Sokáig úgy tudtuk, Kocsist felsőbb utasításra vagy ha úgy jobban tetszik, nyílt parancsra rendelték a Bozsik József és Puskás nevével fémjelzett Honvédhoz. De az egykori játékostárs, Rudas Ferenc szerint a valóságban némiképpen másként történtek az események. „Budait behívták katonának, s mivel Kocka imádott vele játszani, ragaszkodott hozzá, mert a jobbszélső beadásaiból számtalan gólt szerzett. Azt mondta, akkor megy Púpos után a Honvédba.” Higgyünk a Rudas-féle verziónak, mert a rendszer vágya így is teljesült, a Fradit szétszedték, hogy aztán Kockát „vitték-e” vagy maga ment Budai után, nem sejtve a jövőt, azt már sohasem tudjuk meg. Amit viszont tudni kell: nemzedéke egyik legjobb futballistája volt, értelemszerűen a világ egyik legjobbja is. Természetesen Puskás mellett. Az sem véletlen, hogy Kocsis Spanyolországban élő családja ragaszkodott hozzá, az egykori jobbösszekötőnek adják meg a neki járó végtisztességet. A neki járót, mert legalább mi, magyarok ne firtassuk, melyikük volt a jobb játékos, egy csapatban (közösségben) elfoglalt státust különben sem a patikamérlegen kiporciózott tulajdonságok összessége adja. Sokat számít a habitus, Kocka Rudas és Szepesi György szerint is visszahúzódó, a barcelonai időszakban már inkább befelé forduló személyiség volt, nem vezéregyéniség típus. Ez a természetéből fakadt. Rudas kiemelte, abban a Fradiban bármennyire is meglepő, nem volt kimondott vezéregyéniség. „Deák Ferencre vagy Lakat Károlyra sem mondanám azt.

Annak a Fradinak éppen az egységben rejlett az ereje. Volt olyan, hogy valaki gyengébben játszott, az szólt a többieknek, akkor jobban odafigyeltünk rá, helyette is rátettünk egy lapáttal. Remek játékosok alkottak egységet.” Néhány villamosmegállóval távolabb más volt a helyzet: noha Rudas Bozsikot komplettebb futballistának tartja, Puskásnál volt a karmesteri pálca, s akkor is nála maradt, amikor Kocsisék Kispestre érkeztek. Rudas jó helyen kapiskál, Kocsis kevésbé tudta magát „eladni”, mint a vezetőtípus Puskás, a tudása nyomott annyit a mérlegen, de képtelen volt magát a szó mai értelmében felépíteni. Külföldre távozása után a közvélemény, vagy ha úgy jobban tetszik, a nagyközönség nem nagyon ismerte, pedig korábban a válogatottban 68 mérkőzésen 75 gólt szerzett, ez jobb mutató, mint Puskás 85 mérkőzésem elért 84 gólja.

Az Aranyfejű a Barcában

Azt a magyar nézők már nem láthatták, hogy az Aranyfejű – Cabeza de Oro – hét évet játszott a Barcelonában, bár kevesebbszer játszott olyan jól, mint Magyarországon. Talán Szepesi szavai világítanak rá a legjobban a valóságra: „Ősfradista volt, bárki bármit mond, sohasem tudott lélekben elszakadni a klubjától. Lehet, hogy Rudasnak igaza van, de Budai egy rákospalotai vagány volt, Kocsis a lelkére vette a dolgokat. A barcelonai pályafutása után pedig nem találta a helyét. Hogy azt ne mondjam, nem tudott otthonra találni. Haza kellett volna jönnie, itt, a Fradiban biztos lett volna számára hely.” A költő sorait is segítségül hívva – A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely –, az Aranycsapat tizenkettedik emberének igaza lehet. Ott, Barcelonában Kocsisról mondta Kubala László: „(...) amikor befejezte a futballt, az neki nagyobb törést jelentett az életében, mint bármelyikünknek. Egy művész, akitől elveszik az alkotás örömét... (...) Később már csak ült bent a kocsmájában, ült egy pohár sör mellett, és örült, ha betévedt valaki, akivel a futballról beszélhetett.”

Azonban néhány pillanat erejéig idézzük fel Kocka aktív barcelonai időszakát. A jobbösszekötő ezt megelőzően két futballtörténeti csatársorban is pályára lépett. A Ferencvárosban a Budai II, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor ötös fogat, az Aranycsapatban a Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor támadósor vált legendássá, míg a harmadik világhírű kvintett a katalán városban kovácsolódott össze: Kubala, Kocsis, Evaristo, Suárez, Czibor. Hét évet játszott a katalán együttesben, talán a legfontosabb meccsét elveszítette az 1961-es berni BEK-döntőben, Guttmann Béla Benficájától 3:2-re kapott ki a Barca. A két gól szerzője Kocsis és Czibor, ráadásul az elvesztett finálé színhelye ugyanaz, mint az elvesztett 1954-es vb-döntőé – a Wankdorfstadion –, az eredmény is kísértetiesen megegyezik, Czibor mindkettőn eredményes volt, sőt a vesztes ugyanazt az öltözőt kapta... Nem csoda, hogy Kocsis megjegyezte Czibornak: „Itt átok ül rajtunk!”

Kevesen tudják, hogy remekül sakkozott, jóllehet az élet más területén nem kombinált eléggé. Míg Puskás parolázott Francóval, Kubala nyilvános helyen megéljenezte a tábornokot, amikor megkapta a spanyol állampolgárságot, Kocka társaival ellentétben spanyolként nem játszott az ibériai válogatottban és nem „frankózott” senkit. Mégis, itthon az idősebb generáció szemében Kocsis bizonyos szempontból hitelesebb maradt Puskásnál.

Mindent megtett az Aranycsapatért

Az Üllői úton a Fradi-közönségnek a fenekét mutogató Öcsi civilként mégiscsak őrnagy volt, ha úgy jobban tetszik, a rendszer kegyeltje, míg Kocsis az ellenzékiséget is szimbolizáló FTC játékosa. Lehet, hogy ezért nem illette meg a hozzá méltó, hivatalos elismerés, mert mi mással lehetne magyarázni, hogy a tudásban egy szintet jelentő Bozsik, Puskás, Kocsis hármasból az 1954-es magyar–angol után a játékosok körében ismertté váló premizálás szerint utóbbié még egy tizede (!) sem volt a másik kettőéhez képest. Ha a régi beidegződések mentén haladunk, most az következne, „kis pénz, kis foci”, de Kocsis rá egy hónapra a vb-n élete formájában játszott – amikor Puskást kiiktatták a nyugatnémetek.

Tizenegy góllal a torna gólkirálya lett, a legjobbakat is kitömte, a brazilok és uruguayiak ellen két-két gólt szerzett, az uruk elleni hosszabbításos elődöntőben annyira kihajtotta magát a csapatért, hogy a tartalék Szojka Ferencnek kellett átöltöztetni...

Az egyetlen magyar aranylabdás, Albert Flórián az Életem a Fradi című önéletrajzában ezt írja Kockáról. „Kocsis, Kocsis és újra csak Kocsis. Nekem Kocsis Sándor volt a minden. Ahogyan cselezett, ahogyan lőtt, ollózott, a gól után égre lökte a karjait. És persze ahogyan fejelt! Úgy ment fel a levegőbe, mint aki sohasem akar visszajönni, idő kellett ahhoz, hogy újra talajt fogjon. Lestem, csodáltam, imádtam, számomra ő volt a játékos a későbbi Aranycsapatból is.”

Trénerként nem ért el sikereket, ebben nem lépett Kubala és Puskás nyomába, a pályán csak futballistaként érezte jól magát. Jellemző történet, hogy edzői vizsgáján a fejelésről kérdezték, ám a gyakorlatban utolérhetetlen fejjátékáról híres géniusz az asztal mellett már kevésbé jól dolgozta ki a tételt, Kubala segítette ki a vizsgabizottság előtt. A hetvenes években betegségei miatt is nagyon befelé forduló lett. 1974-ben amputálták a bal lábfejét, és daganatot vettek ki a gyomrából. Később az üldözési mánia jelei is mutatkoztak rajta, 1979-ben kiesett kórházi szobája ablakán...

Puskás Ferenc 1981-ben hazajött, akkor már Kocsis két éve nem élt. Temetésén többek között Kubala vitte a koporsóját. Ilyenkor jön az elcsépelt, mondat, hogy ott fent... De Kocsis esetében ez nem igaz: ő életében is „fentről” fejelte a gólokat.

Mostantól a két összekötő egymás mellett pihen. Elképzelem, a zrikáiról mindig híres Öcsi hogyan fogadja Kockát. Mondjuk úgy, mint jó másfél évtizeddel ezelőtt egy németországi futballgálán a liftből kilépő Eusébiót: „Te is itt vagy, te csibész?”