László Csaba arról is: miért irigyli Pintér Attilát, és miért nem

A csoportból való továbbjutás esélyeiről.

„Végignéztem a kalapokat, és simán össze lehetne állítani olyan csoportot, amelyben a papírforma szerint könnyedén meglehet a második hely, így a továbbjutás. Viszont ellenpólusként látok olyan csoportot, amelyben még a negyedik helyért is nagyon komoly küzdelmet kellene folytatnunk. Persze, ez a két véglet, és a papírforma-erősorrendet vettem alapul, ami mindig borulhat, a meglepetésfaktort nem vettem figyelembe. Fontosnak tartom, hogy a csoportellenfelek ismeretében a szövetség vezérkara azonnal kidolgozza a középtávú stratégiát. Pontosan tudni kell ugyanis, hogy mire készülünk, mit várhatunk. Nem elsősorban magukra a riválisokra gondolok, hanem arra, hogy reálisan felmérjük: mit lehet és mit tudunk kihozni ebből a selejtezősorozatból. Ha megvan a valós esély, akkor feltétel nélkül támogatni kell a szövetséget és a kapitányt. Kérdések és ellenvetések nélkül. Amennyiben viszont göröngyösnek ígérkezik az út, akkor nagyon őszinte újratárgyalás kell. Félre ne értsenek, akkor is segíteni kell a válogatottat és annak kapitányát, hiszen közös a cél, az érdek. Erre a megbeszélésre zárt ajtók mögött kell sort keríteni, hiszen ez a magyar futball főszereplőire tartozik. A következmény azonban messze nem csak és kizárólag rájuk! Nagyon fontos lenne még az egységes kép kialakítása, és az, hogy mindezt így is vállaljuk fel a nyilvánosság előtt.”

Kijutás vagy elbukás; lenni vagy nem lenni; Kánaán vagy Mohács…

„Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy még láthattam a magyar válogatottat vb-n szerepelni, elmondhatatlan az a felfokozott érzés, várakozás, ami ilyenkor a szurkolók részéről kíséri a csapatot. Viszont egyre kevesebben vagyunk, akiknek megadatott az az élmény, hogy bármerre járok, mindenhol a válogatott jelentse az első számú beszédtémát. Nincs mese, most itt van a lehetőség – nem is akármilyen, emeltek a létszámon, második kalapból sorsolnak minket –, meg kell csinálni, és kész! Minden meccsen óriási nyomás lesz a válogatotton. Egyáltalán nem túlzok, amikor azt mondom: ha most sem jön össze a részvétel, akkor a magyar futballnak újabb mohácsi vésszel kell megbirkóznia. Amennyiben viszont kijutunk, biztos vagyok benne, hogy beköszönt egy össznépi magyar futball Kánaán! Külföldön dolgozó magyar edzőként is szinte naponta tudom, érzem: mekkora segítség lenne labdarúgásunk minden szereplőjének, aki valamilyen szinten kapcsolatba kerül a nemzetközi vérkeringéssel – legyen az légiós, edző, klubvezető, menedzser, játékvezető –, hogy a válogatott kijusson. Hogy ott legyen a legjobbak között. Minden köntörfalazás nélkül segíteni kell a válogatott és a kapitány munkáját! Nagy lehetőség előtt állunk azzal, hogy a második kalapba kerültünk, de amennyiben így sem jön össze a továbbjutás, akkor a következő selejtezősorozatokban ennél lényegesen nehezebb lesz a dolgunk. Irigylem, meg nem is Pintér Attilától a szövetségi kapitányi posztot. Irigylem, hiszen mindegyik edző legnagyobb álma az, hogy egyszer majd a saját nemzeti tizenegyét vezesse csatába. Ez alól én sem vagyok kivétel természetesen, és most egyáltalán nem magamat ajánlom, vagy a kapitány székére pályázom. Szerintem ez az edzői munka egyik teljesen természetes része, ahogy a játékosnak a válogatottság. Amit viszont egyáltalán nem irigylek Attilától, az a kijutással járó felfokozott várakozás, ami óriási teher és stressz. Rettentő nagy nyomás ezzel szembesülni minden nap, nem is beszélve a meccsek előtti közös ráhangolódásról, és főként magáról az Eb-selejtezőkről.”

A válogatottban keret tagjaiban ott maradt traumaként a vb-selejtezős végjáték, és bizony néhol ráfér a fiatalítás, a frissítés is. A légiósaink – tisztelet a ritka kivételnek – továbbra sem tudnak stabilan húzóemberek lenni, ráadásul esetükben eleve nem európai topcsapatokról beszélhetünk. De vajon jöjjenek, jöhetnek-e a magyar élvonal legjobbjai, akik a nemzetközi kupamérkőzéseken adnak rendre bizonyosságot arról, hogy a középszinttől is el vagyunk maradva. László Csaba ezek ismeretében kisebb vagy nagyobb változtatásokra számít?

„Sok változást várok. Az Egervári-keret tagjai aligha lettek fiatalabbak. Gera Zoliról nem tudjuk, a sérülése után hosszú távon milyen teljesítményre képes. Hajnal Tamás esetében lassan a német másodosztály szintje is magasnak tűnik. Szabics Imre váratlanul döntött a befejezés mellett, Juhász Roland lényegében konkurencia nélkül maradt. És még nem beszéltem azokról, akik légiósként keresik a helyüket, vagy éppen úgy hiszik, hogy megtalálták, de aztán valahogy mégsem játszatják őket, nem tudnak stabil helyhez jutni. Bizony alaposan hozzá kell nyúlni a csapathoz, és kizárásos alapon az NB I-ben szereplőkre vár a feladat, hogy ezt megoldják. Védőkben továbbra sem hemzsegünk, ott nagyon fontos lenne megtalálni a megbízható embereket. Légiós középpályásaink keveset játszanak, esetükben a forma hullámzó, vagy éppen erősen megkérdőjelezhető, de a csatársorban is vékony a választék. Sztárjaink még így is akadnak, de esetükben sem kerek a világ. A sztárokat a mi szintünkhöz kell érteni, tehát jegyzett bajnokságban neves csapatban légióskodó játékosokról beszélek, akiket egy kézen meg lehet számolni. Huszti Szabolcs Egervári Sándor után Pintér Attila hívását is visszautasította, róla le kell mondjunk, bármilyen fájó is futballistaként az ő hiánya. Szalai Ádám a képességei alapján húzóembere lehetne ennek a magyar válogatottnak, de nem az. Ráadásul mintha a légkör is megfagyott volna körülötte mostanság idehaza. Kíváncsi vagyok, hogy a Schalke csatára, aki a klubjában nagyon kevés lehetőséget kap az utóbbi hetekben, ezek után milyen teljesítményre lesz képes.”

Mivel kevés a szóba jöhető, átlagon felüli képességgel bíró magyar játékos – a számuk nemzetközi mércével mérve közelebb van a nullához, mint az öthöz –, Pintér Attila az összefogást tűzte ki a zászlajára. A csapatmunkába vetett hitét heti összetartásokkal támasztotta alá. De vajon eredményre vezethet ez a fajta, lényegében példa nélküli munka, és meddig tartható a súrlódásmentesség? László Csaba a közelmúltban afrikai, majd európai válogatottnál is lehetett szövetségi kapitány.

„Ez az összetartás lehetőség arra, hogy a válogatott megvalósítsa a Pintér Attila által kitűzött célt. Mivel a klubok és a válogatott érdeke alapvetően különbözik egymástól, mindkét felet megértem, amikor erősíti vagy éppen gyengíti ezt az elképzelést. Mindkét fél szerepében voltam, tudom, hogy milyen érvek szólnak mellette, avagy éppen ellene. Feladni azonban nem szabad! A magyar futball lépéskényszerben van, és el kellett indulni egy úton. Finomítani azonban szükséges, ha az élet úgy hozza. Az igazi szakítópróba csak ez után következik. Nagyon vékony a határ a felek között, óriási kompromisszumkészségre van szükség a klubedzőktől, de a kapitánytól is. Előbbieknek engedniük kell, ám az utóbbinak is tudnia kell felmérni, mikor ne hozza kellemetlen helyzetbe a kollégáit. Ettől Attila esetében nem tartok, hiszen maga is nemrég még klubedzőként dolgozott, bajnokcsapatot irányított. Nem is ott lesznek, lettek először a bajok, ahol magyar edzőkkel kellett megtalálni a közös nevezőt, hanem azoknál a kluboknál, ahol alapvetően külföldi stábok dolgoznak. A rendezettebb anyagi háttérnek köszönhetően – hiszen ez valahol feltétele a külföldi szakember foglalkoztatásának – ott még nagyobbak a célok, még nagyobb a nyomás, márpedig ez lehet a kibúvók alapja. Szakmailag nézve tényleg nagyon kevés az a két-három nap, amit egy tétmeccs előtt a szövetségi kapitány együtt tölthet a keretbe behívott játékosokkal. De ez máshol sem több. Arról nem is beszélve, hogy a légiósok lényegében mozdíthatatlanok egy ilyen hétközi összetartásra. Ez viszont pszichés problémát jelenthet. Amikor már jönnek a légiósok is – mert jönniük kell, hiszen az utóbbi évtizedben az ő szerepük nemcsak megkerülhetetlen, hanem egyenesen meghatározó volt a válogatottnál –, kiteszem a keretből azt az élvonalbeli játékost, aki minden összetartásra eljött? A játékosban ott maradhat a kérdőjel: ezért igyekeztem, hogy a lehetőséget se kapjam meg? De a klubjánál is megfogalmazódhat a kérdés: ezért engedtük el, ezért vált ki a mi közös munkánkból? Ez is egy olyan kényes téma, amit roppant finoman és diplomatikusan kell kezelnie a szövetségi kapitánynak. A sok egyéb fontos teendője mellett.”

László Csaba Ugandában, majd Litvániában is tervezett hasonló összetartásokat, de egyik helyen sem jutott el annak végső megvalósításáig. Külföldi kapcsolatokat ápoló edzőként vajon van-e visszhangja a magyar válogatottnál most folyó munkának?

„Igen, beszéltem erről kollégával – legutóbb a litván szövetség sportigazgatójával –, eljutott hozzájuk a hír, és bizony őszinte kíváncsisággal kérdeznek arról: hogy is van ez? Ugandában beindítottunk hasonló projektet a válogatottnál, de aztán besült a dolog. A klubok érdekei még kevésbé estek egybe a válogatottéval, mint itthon, és az ottani klubprogram is zsúfolt volt. Kényszerként élték meg az összetartásokat, a klubok nem értették, hogy ha velük van szerződésben a futballista, akkor miért akarom őket heti rendszerességgel elráncigálni a válogatottba, amikor nincs is mérkőzés. Ez a nézetkülönbség elindított egy negatív irányú kapcsolatot, ami idővel tarthatatlanná és kezelhetetlenné vált, így idő előtt fel kellett adni. Pedig a közös és pozitív gondolat lenne a siker záloga! Litvániában – hasonlóan hozzánk – hosszú a téli szünet, és a szövetség elnökével megbeszéltem, hogy az időnkbe beleférne a keret tagjainak három-három napos összetartásokat vezényelni. Három ilyet meg is szerveztünk, aztán ahogy közeledett a szezon rajtja, egyre többen kértek kikérőt: most kivételesen nem érnek rá, vagy amikor már ez kellemetlen volt picit számukra, akkor egyszerűen sérültet jelentettek. Így idővel aktualitását veszítették az összetartások. Érvek és ellenérvek sorakoztak mindkét oldalon, Attilának nehéz lesz megfelelnie a saját elvárásainak, de csak úgy tud elvárni másoktól, ha közben ő is alkalmazkodik. A klubedző munkáját mindig a hétvégi eredmény minősíti. Sőt, mást mondok, még a válogatott hivatalos meccsnapjaira is van ráhatásuk a kluboknak! Ott is számtalan olyan példát találunk, hogy a válogatottól visszatérő játékos később hetekre körön kívülre került, sőt, idővel akár el is lehetetlenült. Nagyon nehéz a szövetségi kapitány munkája ebből a szempontból is, pedig most tényleg muszáj mindenkinek összefognia, különben esélyünk sem lesz az eredményre!”