Sallói önmaga számára is futballtörténelemmé tette a napot

„KIPRICH, PATTAN EGYET ELŐTTE, PUFF, AHOGY AZT KELL!” „KIPRICH, PATTAN EGYET ELŐTTE, PUFF, AHOGY AZT KELL!”

Kommentátor: Gulyás László

OTT LEHETÜNK A BÖLCSŐNÉL

„Magyarország vezeti Ukrajnát a világ futballszínpadára – utólag a rendszerváltás körüli évek eufóriáját, pátoszát is felfedezni véljük a Nemzeti Sport ungvári előzetesében, hát még a folytatásban: – Valami elkezdődik, valami megszületik, s mi magyarok ott lehetünk a bölcsőnél… Nem mindegy hát, hogyan festünk az emlékképeken.”

Mi tagadás, arra számítottunk, hogy azokon a bizonyos emlékképeken mi, lesütött szemű ünneprontók leszünk az előtérben. Mármint a magyar válogatott.

Az ukrán nemzeti csapat ugyanis nem volt érdekelt az 1992-es Európa-bajnokságon, nem indulhatott az 1994-es világbajnokság selejtezőjében, így aztán olyan nagyágyúk, mint Oleg Kuznyecov, Olekszij Mihajlicsenko vagy Szergej Juran maradtak a „régi nyájban”, és a Független Államok Közössége válogatottjával készültek – ezekben a napokban éppen az Eb-döntőre.

A kapitánynak felkért edzőfenomén, Valerij Lobanovszkij sem tért haza az Arab Emírségekből, helyette egy hármas bizottság válogatta össze az első ukrán keretet – a világ futballszínpadán jobbára ismeretlen labdarúgókból. Szóval ez a meccs nekünk állt.

MENJÜNK TOVÁBB

Ehhez képest az első félidőben a szedett-vedett ukránok „úgy parancsoltak megálljt (a mieinknek) a középpályán, mint szigorú óvónéni szertelen óvodás csoportjának”.

Lapunk beszámolója szerint a gyors, egyérintős futballt játszó, erős felépítésű hazai labdarúgók fél óra alatt háromgólos előnyt is szerezhettek volna, ha Brockhauser István nem véd kiválóan – no meg a szerencse kegyeltjeként.

Aztán a szünet után – a Nemzeti Sport tudósítóinak szavaival élve – „alattvalóból uralkodóvá” váltunk. „Egy félidőn át csodáltuk, majd tönkretettük az ukrán ünnepet", így összességében „szépen szólt a kárpáti rapszódia”.

Az NS mindazonáltal azt javasolta, hogy ebből az igen furcsa, felemás mérkőzésből ne vonjunk le messzemenő következtetést; nyertünk, „örüljünk neki, és menjünk tovább”.

MERT ILYEN EGY FUTBALLISTA ÉLETE

Rendben, örülünk még ma is, mielőtt azonban továbbmegyünk, idézünk lapunk egyéni értékeléséből – konkrétan azt, amit a tudósító a két magyar gólszerzőről, a vezetést megszerző újoncról, Sallói Istvánról és a kétszer is kapuba találó Kiprich Józsefről írt. E sorok is érzékeltetik, mennyire ellentétes félidőket láthatott az egyébként igen lelkes ungvári közönség.

„Sallói újonc mivolta az egyetlen felmentés számára az »én is pályán vagyok…« stílusú játékért, amelyet az első félidőben nyújtott. Arról szó sem lehetett, hogy karmesterként irányítsa a válogatottat. Aztán (mert ilyen egy futballista élete) amikor a cseréjét jelző tábla már a kispad mellett pihent, a semmiből előteremtve rúgott egy gólt, s ezzel önmaga számára is (futball)történelemmé tette ezt a napot.” A Videoton játékosa – akinek azóta a fia, Dániel is bemutatkozott az NB I-ben – 6-os osztályzatot kapott.

„(Kiprich) érezte talán a leginkább, hogy valamit mutatni kellene már végre abból, amit csatárjáték alatt regisztrál a futballszakma. Igyekezetével nem is volt baj, ám cselei egy félidőn át már embrionális állapotukban elhaltak, őrzőjét lefutni, annak háta mögé kerülni egyszer sem tudott. A fordulás után aztán, ahogy szokott, egyszer megvillant, egyszer pedig a büntetővel, ha úgy tetszik, eldöntötte a mérkőzést.” A Feyenoord támadója 7-es osztályzatot kapott.

MEGMÉRJE ÖNMAGÁT

Lapunk a mérkőzés előtti előzetesében arra is felhívta olvasói figyelmét, hogy válogatottunk nemcsak diplomáciai küldetést lát el, nemcsak baráti gesztust tesz, hanem más fontos okból is vállalta a mérkőzést: azért, hogy „nem utolsósorban megmérje önmagát a júniusban kezdődő világbajnoki selejtezők előtt”.

A vb-selejtezők számunkra az Izland elleni hazai vereséggel kezdődtek (1–2), ezek után egy pillanatig sem volt kétséges, hogy nem leszünk ott az 1994-es vb-n.

Az ungvári meccs szereplői közül hárman azonban elutazhattak az Egyesült Államokba: Ilja Cimbalar, Jurij Nyikiforov és Oleg Szalenko – akik köszönték szépen az ukrán lehetőséget, de a későbbiekben inkább az orosz válogatott meghívásával éltek.

MINT AMIKOR A BARNAMEDVE

Oleg Szalenko…, igen, ő az, aki orosz színekben – főleg a Kamerun ellen szerzett öt góljának köszönhetően – az 1994-es vb gólkirálya lett, holtversenyben a bolgár Hriszto Sztoicskovval.

„Egy hajdani (ifjúsági) világbajnoktól természetes, hogy jó futballista. Szalenko valóban az! – jellemezte őt lapunk az ungvári meccsen látottak alapján. – Nagyon erős, ugyanolyan erőszakos, jól fedezi a labdát… A második félidőre ugyan cseppet elment a kedve, ám így is érthetetlen: miért a csapat legjobbját cserélte le az edzőtrió?”

Nem lőtt gólt a mieinknek, de volt vele gond elég – legalábbis egyik rutinos védőnk NS-értékelése erre utal: „Limperger időnként úgy festett a jószerivel követhetetlen mozgású Szalenko árnyékában, mint amikor a barnamedve akarja nyakon csípni a pisztrángot.”