Hát nem imádni kell ezeket az íreket?! Micsoda küzdők, mekkora szívük van!Hogyan harcoltak a szó szoros értelmében az utolsó leheletükig! Pedig, ha reálisan nézzük, a németek játékerőben jobbak, egyénileg többségük ugyancsak felülmúlja az azonos poszt ír megfelelőjét. Tetejébe van egy csodakapusuk Oliver Kahn személyében, és ők is nagy harcosok. Az írek minden labdarúgó-világversenyen úgy jelennek meg, mint a nagy angolok szegény rokonai, aztán a vattába csomagolt, valószerűtlen összegekért focizó angolok elvéreznek, és teli vannak panasszal, ők meg fogcsikorgatva szerzik pontjaikat. Most is ők vannak ebben a csoportban a legkedvezőbb helyzetben. Míg a németekre Kamerun vár, az írek Szaúd-Arábiával játszanak. Szerintem biztos továbbjutók. Hacsak… Hacsak nem éri őket utol ismerős végzetük: sokat és soká ünnepelnek. Sajnos, szoktak, s ilyenkor nem kevés sör fogy el. Pedig jelenlétük bármikor remek, élvezetes mérkőzés biztosítéka. Kár volna a kapuból visszafordulniuk. Amúgy a nap másik két mérkőzését leginkább a hagyományos típusú fényképhez hasonlítanám. Volt egy negatívja: Oroszország–Tunézia. Mint fotónegatívhoz illik, a meccs a szürke különböző árnyalatait mutatta. Egy tökéletesen impotens tunéziai csapat, amely – ahogy régen mondták –elveszett a szépségben, és napestig sem rúgott volna gólt, szemben az eddigi legunalmasabb győztessel, az oroszokkal. Mondok egy furcsát, amit szakkommentátorok nem ítélnének szakszerűnek: ezek a fiúk nem szeretik egymást! Nem is egyszer látható volt, hogy sziszegve vitatkoznak, egymás tetteit kommentálják, a végén pedig kissé egykedvűen vették tudomásul, hogy nyertek. Az a hír is járja (értesülés az internetről), hogy a külföldön játszók és az otthon maradtak nem szívelik egymást. Mintha ennek jeleit lehetett volna észlelni. Persze ennek ellentmond, hogy más források szerint soha ilyen egységes nem volt még a szbornaja. Rövidesen kiderül, mi is az igazság ebben az ügyben. Mindenesetre játékstílusuk is kissé avittnak tűnt. Komótos, öreguras. Magamban a horvátok és a lengyelek mellé tettem őket – a polcon hátra. Gyanítom, tegnap a belga–japán meccsen a két továbbjutót láttuk. (Csak azért is jósolok!)A pozitív fotó persze az USA–Portugália meccs. Hanem nem egészen értettem azt az általános, nagy meglepetést, amit a mikrofonok mögött és a képernyőn az amerikaiak játéka okozott. Jó, elismerem, az eredmény váratlan, és a mérkőzés alakulása egészen drámai volt. Nemcsak a három gyors amerikai gól, de a mód is, ahogy születtek… Szegény portugálok, a titkos esélyesek, mire jobban odafigyeltek, már behozhatatlan lett a hátrányuk. Tetejébe még a balszerencsére sem panaszkodhattak, hisz mindkét oldalon volt egy-egy nyomorult öngól. De újra mondom: semmi meglepőt nem találtam abban, hogy az amik kiemelkedő fizikai állapotban vannak, és már-már minden fortélyt ismernek, ami a világszintű focihoz kell. Tegnapi csapatukból hat játékos az európai élvonalban játszik, további három korábban szintén ott működött. Még egy fontos apróság: hallatlanul sportszerűen fociztak! Nem törlesztettek, nem voltak alattomos belemenéseik, ráadásul többször is lehetett látni, hogy még mosolyognak is. (Már megint valami "tudománytalant” teszek szóvá…).Végül: tegnapi kedvencem az ecuadori játékvezető (USA–Portugália). Az izgalom legkisebb jele nélkül, szinte flegmán, de félreérthetetlen szigorral és hibátlanul vezetett. Az amúgy izgága portugálok (Figo!) legfeljebb csak gyilkos pillantásokat vetettek rá, de tiltakozni egyszer sem mertek. Külsejében nem, de egyébként egy "örök” bíróra, egy bizonyos Zsolt Istvánra emlékeztetett...