Japán büszke brazilja

Kiküldött munkatársaink:MONCZ ATTILA (Koreai Köztársaság), PAJOR-GYULAI LÁSZLÓ (Japán)Kiküldött munkatársaink:MONCZ ATTILA (Koreai Köztársaság), PAJOR-GYULAI LÁSZLÓ (Japán)
Vágólapra másolva!
2002.06.09. 20:52
Címkék
Nem nagy csoda, különösen ha azt vesszük, hogy Alessandro dos Santos nem az első brazil a japán válogatottban. Játszott már a házigazdák kék mezében Ruy Ramos és Wagner Lopes is – ő már a franciaországi világbajnokságon is tagja volt a keretnek –, ám ennek ellenére az Alex művésznéven futballozó brazil érdekes színfolt Philippe Troussier csapatában. Péntek este, az oroszok elleni mérkőzést megelőző utolsó edzést követően ennek ellenére a nála nagyobb sztárok voltak az érdeklődés középpontjában, így volt lehetőség hosszabban beszélgetni vele. Alexről elöljáróban annyit illik tudni, hogy 1977. július 20-án született Brazíliában, jelenlegi klubja pedig a japán Simizu S-Pulze.– Brazil elődeit kész futballistaként szerződtették Japánba, majd megadva nekik az állampolgárságot, szerepeltették őket a válogatottban is. Talán nem sértő, ha azt mondom, az ön brazíliai játékosmúltjáról Magyarországon semmit sem hallottunk.– Nem véletlenül, mivel fiatalon eljöttem otthonról. Mint a legtöbb gyereknek a hazámban, természetesen nekem is az volt a legnagyobb álmom, hogy egyszer Pelé, Zico és utóda, azaz híres futballista legyek, de hamar be kellett látnom, hogy a tehetségem ehhez kevés. Futballoztam a Grémio különböző korosztályos csapataiban, de amikor rájöttem, hogy a hazámban nem futhatok be igazi karriert, úgy döntöttem, máshol próbálkozom.– Miért éppen Japánt választotta?– Izgatott az ország, ráadásul tudtam, hogy szeretnék magas szintre fejleszteni az itteni labdarúgást. Hallottam arról is, hogy Ruy Ramos és Wagner Lopes megtalálta a számítását, népszerűek lettek, szerették őket az emberek, ők is jól érezték magukat, így belevágtam a kalandba.– Hány éves volt akkor?– Tizenhét. – Nem volt túl merész?– Nem, mert előre gondoskodtam magamról. Beíratkoztam egy középiskolába, amelynek nagyon jó futballcsapata volt. Két legyet üthettem egy csapásra, és ma már bátran mondhatom, jól döntöttem.– Hogyan lett profi futballista?– Már a középiskolában felfigyeltek rám, és amint végeztem, a Simizu szerződtetett. Egyre jobban ment a játék, és hamar bekerültem a felnőttek közé. – Ezek szerint zökkenőmentesen sikerült beilleszkedni ebbe a vadidegen kultúrába?– Szó sincs róla. Itt minden más, mint Brazíliában. Mi lazák, könnyedek és vidámak vagyunk, a japánok viszont merevek, a humorérzékük is sajátos, és nagyon nehezen fogadják be igazán az idegeneket. Mindenki udvarias, de a kedvesség egyben hihetetlen mértékű zárkózottságot leplez. Egyszer-egyszer az is megfordult a fejemben, hogy feladom, hazamegyek, de szerencsére nem tettem meg. Idővel végül sikerült beilleszkednem, de ez nem azt jelenti, hogy mindenben "japán” lettem.– Már nem hiányzik a hazája?– Dehogynem. Különösen úgy, hogy itt lényegében egész évben futballozunk, ha éppen szünetel a bajnokság, akkor kupameccseken lépünk pályára. Ritkán nyílik lehetőségem arra, hogy hazautazzak, pedig télen nagyon szeretnék otthon lenni, mert ott olyankor van nyár, csodálatosan meleg az idő, itt meg fázom. – Milyen színvonalú a japán bajnokság?– Elmarad a braziltól, de hajtásban felveszi a versenyt vele is. Japánban a baseball a legnépszerűbb sportág, ám a futball a nyomába eredt, sokan kíváncsiak rá, a gyerekek közöttünk is keresnek példaképeket, jó az utánpótlás. Muszáj hajtani, mert csak az kereshet jól, és csak az játszhat sokáig az élvonalban, aki minden erejét beleadja a játékba. – Megítélése szerint a világbajnokság sikertörténet lesz, és nagyot lendít a sportágon Japánban, vagy marad minden a régiben?– Az biztos, hogy az emberek jó ideje élénkebben figyelnek a labdarúgásra, és sok múlik rajtunk, a válogatott tagjain is. Ha jól szerepelünk, és közönségsikert aratunk, az jó hatással lesz a futballra. Most nagy a fociőrület, de a világbajnokságnak egyszer vége lesz, a csoda elmúlik, és akkor dől el, mit ér ez az egy hónap. Még egyszer mondom: ha mi eredményesek leszünk, sokáig állva maradunk, akkor biztosan rengeteg gyerek akar majd futballozni, és ez friss vért hozhat a japán labdarúgásba.– Ha józanul mérlegel, milyen esélyt lát a jó eredményre?– Kis szerencsével akár a legjobb nyolc közé is bejuthatunk. Philippe Troussier összekapta a csapatot, adott nekünk önbizalmat, szervezettséget, ám hiányzik belőlünk a rutin és a könnyedség. Mindent meg tudunk csinálni, amit megtanultunk, a taktikai variációkat álmunkból felkelve is hozzuk, de a játékosok többségéből hiányzik az improvizációs készség, az, ami például egy brazilt brazillá tesz. A váratlanság, a kiszámíthatatlanság, a szellemesség, az ötletesség.– Adja magát, hogy ha van egy brazil a csapatban, akkor játsszon brazilosan…– Ez nem olyan egyszerű. A futball csapatjáték, egy ember nem tudja az összes többi stílusát megváltoztatni. Ám én ezt elfogadom, amit mondtam, azt nem panasznak szántam. Ez a fegyelmezettség jól is jöhet, hiszen tudásban nem érjük el legnagyobb vetélytársaink szintjét, és a különbséget valamivel pótolni kell. Ezzel együtt nyilván a megszokottól eltérő játékfelfogásomnak is köszönhettem, hogy három éve beválasztottak az év csapatába, és az esztendő legjobbja is lettem.– Ehhez képest meglehetősen későn, csak idén márciusban lett válogatott. Korábban nem fért be a csapatba 1999 legjobbja?– Talán befértem volna, de csak tavaly novemberben kaptam meg a japán állampolgárságot. Itt ezt nagyon nehéz megkapni, ismerni kell a nyelvet, a japán kultúrát, életfelfogást, lelkületet, és ehhez idő kell. Szerencsére még időben japán állampolgár lehettem, és ennek köszönhetem, hogy most itt vagyok. – Nem fáj a szíve, amikor a világbajnoki címre is esélyes brazil válogatottat látja?– Már nem. Azóta nem, amióta eljöttem otthonról, és Japánban kezdtem el felépíteni a pályafutásomat. Pontosan tudom, hogy nekem nem lenne helyem abban a csapatban, hiszen annak minden tagja klasszis tudású futballista. Inkább áldom a sorsot, hogy eljöttem Japánba, mert itt válogatott lehettem, és világbajnokságon játszhatok. Higgye el, remek érzés a pályán lenni a világ legrangosabb sporteseményén.– A családjával megmaradt a kapcsolata?– Természetesen. A szüleim roppant büszkék rám, mert válogatott lettem, és láthattak a televízióban. Az első meccs után az édesanyám ide is repült, és most minden vágyam az, hogy nagyon jó meccsekkel és jó teljesítménnyel még büszkébbé tegyem őt.
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik